Amikor négy magyar volt a világválogatottban

Szöveg Dénes Tamás Fotó FFT

Különleges napja volt a magyar labdarúgásnak 1968. november 6-án. Sem előtte, sem utána nem lépett pályára a Világválogatottban négy honfi társunk. Rio de Janeiróban az aktuális aranylabdás Albert Flórián, a világ legeredményesebb futballistaolimpikonja, Novák Dezső, a másfél héttel korábban véget ért mexikói ötkarikás torna legjobbja, Szűcs Lajos, valamint az 1966-os világbajnokságon a braziloknak a futballvébék történetének egyik legszebb gólját lövő Farkas János is játszhatott.

A mai kor ifjú szurkolói számára alkalmasint szinte hihetetlen, hogy a hatvanas évek közepén még olyan elismert és népszerű volt a magyar futball, hogy négy képviselőjét is meghívta a FIFA a világválogatottba, a brazilok első világbajnoki címének 10. évfordulóját megünneplő találkozóra. Válogatottunk akkor vitathatatlanul a földkerekség elitjébe tartozott, csalódást keltett, hogy az 1962-es chilei és az 1966-os angliai világbajnokságon a negyeddöntőben kiesett, mint ahogy az is, hogy „csak” harmadik lett 1964ben, a spanyolországi kontinensbajnoki döntőben. 1968-ban ugyancsak negyeddöntős volt az Európa-bajnokságon, de onnan nem tudott előrelépni a négyes döntőbe, éppen úgy a szovjetektől kapott ki, mint 1966-ban, Sunderlandben. 1965-ben a Ferencváros megnyerte a VVK-t, sőt 1968-ban is döntőt játszhatott.

A magyar válogatott ászai igazi világsztárok voltak, különösen a Bene Ferenc, Albert Flórián, Farkas János triót jegyezték magasan. Minden futballrajongó tudja, hogy a „Császárt” 1967 decemberében Európa legjobb játékosaként, a France Football Aranylabda-szavazásának győzteseként ünnepelték, abban az esztendőben, a Vasas Jancsikája tizedik lett ezen az voksoláson. Egy évvel korábban, nem kis részben a brazilok elleni diadalnak is tulajdoníthatóan Albert az ötödik, Bene a hatodik, Farkas a hetedik-kilencedik helyen végzett. (Amennyiben az Aranylabda-voksolás fokmérője a magyar játékosok európai hírnevének, tényleg jól álltunk. Az első, 1956-os szavazástól 1972-ig csak két esztendő akadt – érdekes, mindkettő vb-év volt, 1958 és 1970 –, amelyben nem jutott magyar játékosnak szavazat. Nem számítva a „spanyol” Kubalát és a „francia” Újlakit, tizennégy magyar, Puskás Ferenc, Bozsik József, Kocsis Sándor, Grosics Gyula, Tichy Lajos, Bundzsák Dezső, Göröcs János, Sándor Károly, Solymosi Ernő, Albert Flórián, Bene Ferenc, Farkas János, Szűcs Lajos és Dunai II Antal kapott pontot.) De nemcsak a France Football egyébként vitathatatlanul nagy presztízsű „játéka” a bizonyítéka elismertségüknek. Sőt a brazilok kapcsán talán nem is azt érdemes elsőként citálni. Sokkal többet mond, hogy Albert Flóriánért 1966 decemberében Budapestre is eljött Fernando Viera a Flamengo képviseletében, azzal a határozott szándékkal, hogy magával vihesse Brazíliába. A szocializmus éveiben erről nyilvánvalóan szó sem lehetett, de a sporthivatal (és gyaníthatóan még annál is magasabb szervezet…) arra engedélyt adott, hogy a Ferencváros középcsatára a feleségével együtt három hétre Rio de Janeiróba, vendégjátékra utazzon. Farkas Jánost nem a Flamengo, hanem a világ akkori egyik legerősebb klubja, a Santos kívánta mindenáron megszerezni.

A Vasas balösszekötője nemcsak a liverpooli Goodison Parkban lőtt álomgóljával hódította meg a brazilok szívét, hanem azzal a pazar teljesítménnyel is, amelyet 1967 elején, a chilei Hexagonal-tornán nyújtott. A Santost, valamint a Világkupa akkori védőjét, az uruguayi Peñarolt, illetve három chilei sztárklubot, az Universidad de Chilét, a Colo-Colót és az Universidad Catolicát megelőzve tornagyőztes Vasas Korsós Istvánnal holtversenyben a gólkirályi címet is elhódító csillagáért Pelé klubja bármekkora összeget hajlandó lett volna fi zetni, ha megkaphatja.

Az 1968-as volt egyébként a harmadik alkalom, hogy a FIFA közreműködésével „összeállt” a világválogatott. 1963-ban, az angol szövetség alapításának centenáriumán Puskás Ferenc személyében volt magyar, ellenben 1967-ben, a legendás kapus, Ricardo Zamora 65. születésnapja tiszteletére rendezett madridi találkozón nem. Negyvenöt éve viszont négy! 1968 nyarán a FIFA előzetes listát tett közé, amelyet Helenio Herrera, Helmut Schön és Otto Gloria állított össze. Egyszersmind felkérték az edzői teendők ellátására a német Dettmar Cramert. (A nyilvánosság számára a mindössze 161 centis Cramer volt talán a FIFAválogatott legismeretlenebb tagja. Akkoriban a DFB, a német szövetség alkalmazásában állt, Udo Lattekkel együtt segédkezett Schönnek az 1966-os, ezüstéremmel zárult vb-n. Akkoriban a FIFA is gyakran igényelte szolgálatait, több mint 40 országban tartott előadásokat, kurzusokat. Edzői pályafutásának legnagyobb sikerei a Bayern Münchenhez kapcsolódnak, 1975-ben és 1976-ban is BEK-győztes lett a bajorokkal.)

Az edzők az előzetes listára egy híján 60 nevet írtak fel. Az argentinok közül tizenkét (Óscar Malbernat, José Rafael Albrecht, Raúl Bernao, Carlos Buticce, Raúl Madero, Ermindo Onega, Roberto Perfumo, Silvio Marzolini, Óscar Mas, Juan Ramón Verón, Alberto Rendo, Silva), az uruguayiaktól négy (Ladislao Mazurkiewicz, Julio Montero Castillo, Pero Rocha, Villar), a chileiektől két (Alberto Quintano, Carlos Reinoso), a peruiaktól egy (Héctor Chumpitaz) játékos is bekerült a kiválasztottak közé. Az európai országokból majdnem kétszer annyi játékost jelöltek ki. Akkoriban rendezték Olaszországban a harmadik kontinensbajnokság négyes döntőjét.

A győztes olaszoktól és az ezüstérmes jugoszlávoktól négy-négy (Angelo Domenghini, Giacinto Facchetti, Sandro Mazzola, Gianni Rivera, illetve Dragan Dzsajics, Mirszad Fazlagics, Ivica Oszim és Vladimir Durkovics), a bronzérmes, de egyben világbajnoki címvédő angoloktól öt (Alan Ball, Gordon Banks, Bobby Charlton, Bobby Moore, Ray Wilson), a negyedik helyezett szovjetektől három (Szlava Metreveli, Albert Sesztyernyov, Lev Jasin) futballistát válogattak. Került a listára belga (Paul Van Himst), bolgár (Georgi Aszparuhov), csehszlovák (Jozef Adamec, Ivo Viktor), francia (Bernard Bosquier, Philippe Gondet, Robert Herbin), északír (George Best), nyugatnémet (Franz Beckenbauer, Karl-Heinz Schnellinger), keletnémet (Eberhard Vogel), portugál (José Augusto, Eusébio, António Simoes), román (Ion Pircalab), skót (Jimmy Johnstone, Denis Law és Bobby Lennox), spanyol (Amancio, Pirri) játékos is. Már akkor négy magyar szerepelt a listán: Albert Flórián, Bene Ferenc, Farkas János és Szűcs Lajos.

Később változott a keret összetétele, a kiválasztottak közül néhányan nem fogadták el a meghívást, másokat, mint az angol klubokban szereplőket, nem engedték el munkaadóik a bajnokság közben Brazíliába. Ennek ellenére az európai játékosok kerültek túlsúlyba a csapatban, hiszen mindössze két argentin és két uruguayi játszott.

Ők ellenben valóban a világelitet képviselték, a legjobbak közé tartoztak a maguk posztján. Ami a magyarokat illeti, noha Bene Ferenc kiváló egészségi állapotnak örvendett, és nem is futballozott akármilyen formában (négy nappal a riói mérkőzés után négy gólt lőtt a Diósgyőrnek a Megyeri úton), mégis Novák Dezső utazott helyette. Dettmar Cramer már a mexikói olimpia napjai alatt szólt kint a két ferencvárosi védőnek, Nováknak és Szűcsnek, hogy számítsanak rá, megy a meghívó az MLSZ-be.

A zöld-fehérek november 2-án 20 ezer néző előtt 4:0-ra verték meg a Népstadionban a Csepelt, a három, a bajnoki meccsre már becsomagolva érkezett labdarúgó egyaránt szerzett egy-egy gólt. A Vasas is játszott aznap, méghozzá Dunaújvárosban, Farkas onnan utazott vissza Budapestre, aztán a miniküldöttség (kiegészülve a „delegációvezetővel”, Zsolt Istvánnal, a kiváló játékvezetővel) egy kis mikrobusszal Ausztria, a schwechati repülőtér felé vette az irányt. Kissé viharos repülőútban volt részük, de a kellemetlenségeket feledtette a riói fogadtatás, a brazilok napokon át tartó, szinte túláradó szeretete. A kint töltött napokról Albert Flórián az
alábbiakat mesélte önéletrajzában:

„A Copacabanán laktunk, és már az sem volt kis bravúr, hogy a rendőrök valahogy el tudtak juttatni bennünket a Maracanã-stadionba. Érdekes, nem volt telt ház a kétszázezres arénában, amely egyébként cseppet sem aréna jellegű, sokkal inkább lustán heverő, mosatlan csészealjra hasonlít. Varázslatos hangulattal. Amikor kimentünk megnézni a játékteret, már ment a szamba, zenekarok játszottak, dalban, ritmusokban felelgettek egymásnak. És így ment ez aztán később, a meccs folyamán is. Egyébként akkora öltözőnk volt, mint egy lovarda, ott is nyugodtan lehetett volna kispályás meccset játszani. Ott melegítettünk, nyargalásztunk, és Lev Jasin, a legendás szovjet kapus például, miközben szájában az elmaradhatatlan cigaretta füstölt, a falhoz dobálta a labdát, s úgy kapkodta el a visszapattanót, mintha mágnes lenne a kesztyűjében. Pontosabban a kezében, mert iskolát teremtő kesztyűit – meglehet, kabalából –, mindig csak a kapuvonalon állva húzta fel. És igaza volt Dettmar Cramernek, hogy még az öltözőben melegítsünk be, mert hiába mentünk ki szűk fél órával a kezdés előtt, nem volt hol melegítenünk. A rengeteg fotóstól, tévéstől, rádióstól szinte lépni sem lehetett, és illett mindenkivel szóba állni. Fotó együtt, fotó Pelével, fotó a főrendező kisfiával. Mindenkivel, aki arra járt. És csaknem annyi riporterrel beszéltem, annyinak nyilatkoztam abban a húsz-huszonöt percben, mint életem folyamán addig összesen. Azért aztán futballoztunk is, – mi hárman, fradisták kezdtünk, Farkast becserélték –, és a világválogatott tagjai még alig mutatkoztak be egymásnak, a hazaiak nagy-nagy boldogságára Rivellino olyan bombát eresztett meg harminc méterről, amilyennek minden kapus csak tiszteleg. Na, lett is hangzavar, zene, körtánc a lelátón, bár az is igaz, a gól előtt sem hallották szomszédjuk hangját az emberek.

Ám utána mi következtünk, mármint Dzsajics és én. Mondták is később nekem néhányan, hogy lám, milyen hasznos a nyelvtudás, és igazuk volt. Mert tényleg megbeszéltük – szerb nyelven –, ha Dzsajics elfut a szélen, rúgja csak nyugodtan a rövid sarok felé a labdát, én majd érkezem. Olyan bő fél óra elteltével valóban tényleg elment, és én tényleg érkeztem. Belőtte a labdát, rövidre, és bár a São Paulo kapusa, Picasso úgy röpködött, mint nagy spanyol névrokonának békegalambja, én mégis megelőztem, a jobb külsővel a hálóba pördítettem. Később Cramer mester lecserélt, az uruguayi Rocha állt a helyemre.

A meccs utáni banketten pedig csodálatos órát kaptunk. Este külön bankettet is tartottunk a szállodai szobánkban. Mégpedig szűk körűt. A szocialista tábor tett látogatást nálunk, Dragan Dzsajics mellett a három szovjet, Jasin, Sesztyernyov és Metreveli pezsgőzött velünk. Csillogtattuk iskolában tanult orosztudásunkat. Ez a baráti eszmecsere is igazolta a szurkolói feltételezést, hogy jóban voltunk Jasinékkal, azt viszont éppen cáfolta, hogy ahányszor csak játszottunk egymással, mindig »le kellett feküdnünk« a szovjet válogatottnak. Hiszen aligha barátkoztunk volna olyanokkal, akik miatt, úgymond hivatalból, állandóan ki kell kapnunk. Hazafelé a gépen a nyugatnémetekkel üldögéltünk. Illetve Schulz, Overath és Beckenbauer jött át hozzánk melegítőben az első osztályról a turista szakaszra, csak azt nem tudom, miért adott nekik a FIFA máshova szóló repülőjegyet, mint nekünk.”

A világválogatottban járt játékosok nem sokat pihenhettek, szó sem volt sem akklimatizálódásról, sem reakklimatizálódásról. Négy nappal a riói gála után ismét bajnoki mérkőzést kellett játszaniuk, még mind a két csapatnak volt esélye a bajnoki cím megszerzésére is. (A Ferencvárosnak és az Újpesti Dózsának 37, a Vasasnak 36 pontja volt, hat fordulóval a zárás előtt.) A Vasas kikapott 4:3-ra Salgótarjánban, a Fradi ellenben nyert a Népstadionban 3:0-ra, a Dunaújváros ellen. A két gólt szerző, kétszer is egykori klubtársa, Aczél László kapujába találó Albert Flórián volt a mezőny legjobbja!

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. januári lapszámában.)