Interjú Neil Billingham Fotó Tom Stoddart
Azt hiszem, a mai angol válogatott tagjai sokat profitálnának a sorkatonai szolgálatból. Számos alapvetést helyretenne bennük. Engem is sok mindenre megtanított: tisztelni az embereket és a nálam lévő tárgyakat. Vigyázni kellett a felszerelésünkre. Játszhattam a hadsereg csapatában is, ott is nagyon sokat tanultam.
A vébégyőzelem pályafutásom legnagyobb pillanata volt. Hátborzongatóan gyönyörű élmény, csodálatos időszak az egész ország számára. A világbajnokság mindenkit magával ragadott. Akkor ez még nem tudatosult bennünk, mert gondosan elrejtettek minket a szállodánkban.
Csak a második világháború befejeztével rendeztek nagyobb ünnepségeket, mint vébésikerünk után. Nem hiszem, hogy sporteseményt ennyire megünnepeltek volna azelőtt. Ha Anglia nyerne Dél-Afrikában, valami hasonló ceremónia ismétlődhetne meg.
Több kérdést kapok az 1970-es világbajnokságon a Pelé fejesét hárító védésemről, mint a ’66-os győzelmünkről. Valójában ez idegesít, mert volt néhány védésem, ami még ennél is sokkal nagyobb volt! Olyan emberrel is találkoztam, aki nem tudta, hogy tagja voltam az aranyérmes csapatnak, de erről a hárításomról tudott.
Furcsa volt úgy végignézni az 1970-es németek elleni negyeddöntőt, hogy Peter Bonetti állt a kapuban. Csalódott voltam, de gyomorrontásom volt. Biztos voltam benne, ha Anglia nyer, az elődöntőben én állok a kapuba. A mexikói tévé nem közvetítette élőben a meccset, késve adták le, így amikor Anglia kettő nullára vezetett, azt gondoltam magamban: „remek”. De amikor az adásban még a második félidő eleje ment, csapattársaim visszaérkeztek a stadionból, láttam, hogy Bobby Charlton zokog, azonnal tudtam, hogy veszítettünk. Szörnyű volt.
Nem hiszem, hogy ma is ilyen sikeres kapus lehetnék. Száznyolcvan centinél alacsonyabb vagyok. Ez régebben nem jelentett problémát. Ha manapság lennék kapus, ki kellene jönnöm a kapu sarkára, hogy kiegyenesítsem a szöget. Ez a magas kapusok számára nem nagy probléma, nem kell sokszor kimenniük a vonal elé, ezért több labdát is fognak meg.
Pályafutásom során számos első helyért folyó versenyben vettem részt. Ez jó volt. Amikor aktív játékos voltam, legalább öt kapus állt készen arra az esetre, ha rosszul játszottam volna. Kapitányunk, Alf Ramsey jelezte is, ne csak a válogatottbeli sikereimre támaszkodjam, hanem teljesítsek jól a klubomnál is, különben kikerülhetek. De már a második meccsén beválogatott, és nagy erőt adott, hogy éreztem a bizalmát.
1972-ben, a balesetem után elhatároztam, hogy abbahagyom, de visszanézve talán elhamarkodott döntés volt. A szemem még nem gyógyult meg, és a Stoke tudni akarta, hogy helyrejön-e a látásom egyáltalán, mert nagyon le akarták szerződtetni Peter Shiltont. Úgy döntöttem, félreállok, hogy a csapat felvehesse az utánam járó biztosítást.
Edző lettem a Stoke ifi csapatánál, és nagyon élveztem ezt a szerepkört. Három év elteltével magam is beálltam a kapuba. Az elején, amikor a srácok belebikáztak a labdába, az rendre az arcomon csattant, de én biztattam őket: „Lőjetek csak!”. Fokozatosan elkezdtem javulni. Akkoriban a tartalékcsapattal edzettem, és keményen küzdöttek, hogy gólt tudjanak rúgni nekem. Azután elérkeztünk egy barátságos mérkőzéshez, ahol az edző betett a kezdőbe. Jól szerepeltem.
Nem gondolom, hogy készen álltam a versenyszerű sportolásra, de jobban éreztem magam, és az amerikai Fort Lauderdale bejelentkezett értem. Aláírtam egy kétéves szerződést. Izgultam, hogy újra pályára lépek. Egyedül a periférikus látásommal volt gond. Jobban el kellett fordítanom a fejemet, de egyébként minden rendben ment. Megnyertük a bajnokságot, megvertük a New York Cosmost, ahol Pelé és Beckenbauer szerepelt. A legjobb játékosnak választottak, és átlagosan egy egész két tized gólt kaptam meccsenként.
Nagyon szeretném azt hinni, hogy amit a baleset után véghezvittem, az másokat is inspirálhat. Remélhetőleg akik esetleg elvesztették egyik szemüket, felfigyelnek arra, amit én elértem. Példa lehet, hogyan lehet kimászni a legmélyebb gödörből is.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. júliusi lapszámában.)
