Bryan Robson, egy generáció kedvence, a Manchester United elfeledett zsenije

Szöveg Andy Mitten Fotók Gary Oakley

Diego Maradona 2019 májusában egy FourFourTwo-t lapozgatott. Akkoriban a mexikói Sinaola edzője volt, és ahogy szemével haladt végig lapszámunk oldalain, szeme felcsillant, amikor Anglia került szóba.

„Bryan Robson volt a kedvenc játékosom abból a generációból – mondta a forró estében, amelyen megemlékeztünk dicső és kevésbé fényes múltbéli napokról. – Ő és Graeme Souness voltak a legjobb brit középpályások.” Maradona beszélt még a Kupagyőztesek Európa-kupája-meccsről, amelyet a Barcelona mezében játszott az Old Traffordon 1984-ben. Akkor a Manchester United 2–0-s hátrányban kezdte a visszavágót, de végül 3–0-ra megnyerte a találkozót. „Járt volna egy tizenegyes – szomorkodott. – Tényleg büntető lett volna.”

Bryan Robson ma először hallja ezt a történetet. Egy szállodában beszélgetünk közel cheshire-i otthonához. A nyolcvanas években ő volt a Manchester United legjobb labdarúgója. A válogatottban pedig 90-szer kapott lehetőséget, 65-ször csapatkapitányként.

„SZERETEM AZ ÉLETEM. MINDEN UNITED-MECCSEN KINT VAGYOK, ÉS AKKOR MEGYEK AZ EDZŐPÁLYÁRA, AMIKOR CSAK SZERETNÉK”

„Nagyon szerettem Maradonát, de nem járt volna a tizenegyes – jegyzi meg Robson. – Ennek ellenére ő volt a legnagyobb, akivel szemben valaha is ott álltam a pályán. Nagy gólokat szerzett, gyors volt, bármelyik oldaladon elment. Minden megvolt benne, ami egy igazi labdarúgóban szükséges.”

Robson most 65 éves, és a Manchester United nagykövete. Mindenki más, aki ugyanebben a szerepkörben mozog, Andy Cole-tól Patrice Evráig, Denis Irwintől Dwight Yorke-ig, felnéz rá. A United szurkolói a mai napig nagyra tartják, és a vita, hogy ki a jobb, ő vagy Keane, valószínűleg sohasem fog eldőlni. Mindketten a tizenhatostól a tizenhatosig futó középső középpályások voltak. De minden a Bovrillal kezdődött.

„NÉGY KORSÓ SÖR, ÉS ELKÉSZÜLTEM”

„A labdarúgás az életem – szögezi le. – Akkor kezdődött, amikor az apám elvitt egy Newcastle-meccsre. Nagyon megfogott. Busszal mentünk ki a St. James’ Parkba, amihez közel is laktunk. Onnan még húsz percet sétáltunk fel a hegyre. Akkor gondoltam először magamban, hogy lennék futballista. Korán érkeztünk, apám leültetett a korlátra, és kaptam tőle egy pohár Bovrilt (sós hússzósz – a szerk.) meg egy kis mogyorót. Utána bement a munkások klubjába, ahol megivott öt-hat korsó sört. Teherautósofőr volt, gyakran járt külföldre, olyan is előfordult, hogy három héten át távol volt, ha például Dél-Olaszországba volt fuvarja. Ilyenkor semmi kapcsolatunk nem volt vele. Amikor hazaért, anya – aki tanyasi környezetből származott – egy kicsit ideges volt. Mindketten nagy Newcastle-drukkerek voltak. Egyszer apám itthon volt egy hétvégén. A meccsem után éppen ebédeltünk, amikor kopogtak az ajtón. Én nyitottam ki. A Burnley játékosmegfigyelője volt. Bejött, és meghívott egy egyhetes próbára az iskolai szünet idejére. Nagyon boldog voltam. Nyolcéves korom óta minden csapatnak én voltam a kapitánya, ahol megfordultam. Nem voltam nagyon gyors, de szerettem megszerezni a labdát, és jól éreztem, hol futhatok el vele. Wyn Davies és Bobby Moncur volt a példaképem a Newcastle-ben. Tizennégy éves koromban édesanyám már elengedett a barátaimmal. Két cimborámmal felszálltunk a buszra, és kimentünk a Leazes Endre, ahol már minden őrült ott volt. A tél közepén sohasem vettem le a mezem, mint többek, de büszkén énekeltem a Blaydon Racest.” Nem tartott sokáig, mert hamarosan Robson megtalálta a saját játékát.

„Elutaztam a Coventryhez, ahol egyhetes próbajátékon vettem részt, de végül a West Brom fogott meg igazán. Ez volt a harmadik klub, ahova meghívtak, nagyon tetszett, hogy egy hotelban szállásoltak el, és értem jöttek busszal. A West Bromnál a felnőttekkel együtt edzettünk, a nyári szünetre pedig meghívtak hat hétre, és teljesen úgy kezeltek, mint egy valódi tanulót. A fél lábam már bent volt a résben.” Az eleje tartogatott számára néhány újdonságot.

„Akkor kezdtem el inni, amikor a felnőtt csapat tagja lettem – mondja nevetve. – Három meccset játszottunk Yorkban 1975 áprilisában, és az első pályára lépésem alkalmával nyertünk. Játékostársaim, Len Cantello és Asa Hartford szólt, hogy ünnepelni fognak. Magukkal vittek, és teljesen elkészültem négy korsó sörtől. Visszamentem a szobámba, és minden forgott velem. Cantello nagyon odafigyelt rám a pályán. Jól mentek a dolgok, de annyira azért nem, hogy lakásról tudjak gondoskodni magamnak, ezért eladtam az autóm, és így vettem egyet. Cantello tudta, hogy így történt, ezért minden reggel felvett, és útközben a labdarúgásról beszélgettünk. A mai napig kapcsolatban vagyok vele és Hartforddal, karácsony környékén minden évben együtt töltünk egy délutánt.”

Robson akkor még csak 18 éves volt, de mindenki látta, milyen tehetséges, és szellemi értelemben is nagyot nőtt a West Bromnál. Az évtized végére, miután a csapat a harmadik lett a First Divisionben, és ott volt az UEFA-kupa 1978–79-es sorozatának negyeddöntőjében, egy helyi újság petíciót indított, hogy hívják meg a válogatottba.

„MÉRKŐZÉS ELŐTT A PÁLYÁN, EGY KIS ASZTALON ÍRTAM ALÁ A SZERZŐDÉST. ÓCSKA ÖLTÖNY VOLT RAJTAM”

„Sarkaztam egy gólt a Liverpool ellen – idézi fel –, és nyertünk. Cantello azt mondta, nevetséges, hogy még nem hívtak meg a válogatottba. Ron Greenwood a fokozódó nyomás hatására végül 1980-ban megkeresett. Sajnos két évet ki kellett hagynom a legjobb időszakból sérülés miatt. Kétszer a lábammal volt baj, egyszer a bokám sérült meg.”

A sérülések rendszeressé váltak Robson pályafutásában, ez volt az ár, amit meg kellett fizetnie támadó jellegű játékstílusáért. A West Brom azonban a legjobb együttesnek bizonyult, hogy kifejtse számtalan képességét. Még a lelkének is megfelelt.

„Hihetetlen volt a csapatszellem. Willie Johnston őrületesen viselkedett, mindig valami tréfán járt az esze. Egy nap ültünk a kocsmában a pályával szemben, és nagyon berúgott. Ekkor villant át az agyán, hogy jó ötlet lenne teljesen levetkőzni, átfutni az út másik oldalára, majd vissza. A skót hátvéd, Alistair Robertson volt a szobatársam, akinek kedvelt elfoglaltsága volt, hogy poroltókat lőtt ki szállodákban. Ha valaki megtréfált, szerettem utánamenni, és visszaadni. Amikor a Manchester United játékosa voltam, Ray Wilkins és Steve Coppell társaságában elmentünk egy jótékonysági rendezvényre Leedsbe. Ray közölte, hogy fáradt, és alszik egyet a kocsiban. Mondtuk neki, hogy fél óra, és mi is megyünk. Amikor odamentünk, az autó már nem volt sehol. Őt hazavitték, mi pedig mehettünk taxival.”

A bosszú csak másnap reggelig, az edzés végéig váratott magára.

„Észrevettem, hogy nagyon szép új bőrcipője van – mosolyog Robson. – Kértem a pályagondnoktól szöget és kalapácsot, majd hat helyen a padlóhoz szögeztem a cipőjét. Lezuhanyzott, belelépett, majd amikor indulni akart, orra bukott.”

DAUEROLT HAJ ÉS KOCSMA

Robson is ebbe az irányba indult; 1981-re kinőtte csapatát, és a Manchester Unitedba került, egyben Nagy-Britannia legdrágább játékosa lett, amikor másfél millió fontot fizettek ki érte.

„Szerettem volna trófeákat nyerni – mondja. – Nagyszerű csapat volt a West Brom, öt háromra megvertük a Unitedot is az Old Traffordon, de a vezetőség nem állta a szavát, nem hozott újabb játékosokat, így nem lehettünk versenyben a címért. Így aztán a Unitedhoz igazoltam. Ron Atkinson vezetőedzővel és Martin Edwards elnökkel egy mérkőzés előtt a pályán, egy kis asztalon írtam alá a szerződést. Ócska öltöny volt rajtam, amelyik még divatosnak számított West Bromwich-ban, amikor vettem. Sosem voltam hiú, de ha láttam valakit, akin nem fekete futballcipő volt, annak nekimentem. Ugyanakkor ki vagyok én, hogy bárkit is megítéljek, amikor egy órán át ültem hajcsavarókkal a fejemben, mert dauerolt frizurát viseltem?” Robson lassan emelkedett fel Anglia legjobb játékosává, így viszont volt ideje, hogy megszokja a ráirányuló újdonsült figyelmet.

„Nem úgy nézett ki a dolog, mint Marcus Rashford esetében, aki már tizennyolc évesen stabilan ott volt a Manchester United kezdőjében. Volt egy ügynököm, Harry Swales, aki Kevin Keegan útját is egyengette. Mindig csak egy ügyfele volt, és Keegannel abbahagyta a munkát, amikor az Németországba költözött. Nem kötött szerződést, bizalmi alapon dolgozott. Azt mondta, ha bármelyikünk cserbenhagyja a másikat, szétválhatnak az útjaink. Swales nem akarta, hogy bármi zavarja körülöttem a labdarúgást, ennek volt köszönhető, hogy később Sir Alex Ferguson is megkért, vegyem rá, hogy vállalja el Ryan Giggs képviseletét.”

Swales szponzort is talált Robsonnak, ő lett a New Balance reklámarca. „Csodás cipők voltak. Egy olyat is gyártottak, amelyiknek részt vettem a tervezésében.” Aztán ott volt még az Easy Jeans. „Igen, egy kis modellkedés is volt – nevet. – A srácok sokat gúnyolódtak rajtam, mert ott volt a képem a buszokon félmeztelenül.

Bár Robson volt a legjobb angol játékos, nem a legjobb angol csapatokban foglalta el a helyét. Akkoriban a Liverpool és az Everton nyerte meg a bajnokságokat, az FA-kupa pedig néhány évente összejött a Manchester Unitednak is.

„Azért nem nyertük meg a bajnokságot, mert nem volt elég mélység a csapatban. A kupasorozatokban felvehettük a versenyt a Liverpoollal, nagyon jó volt a csapat, ha épp senki sem volt sérült. De ha már valaki hiányzott, szenvedtünk. Az 1985-ös évben megnyertük az első tíz meccsünket, majd John Gidman eltörte a lábát az Ipswich ellen, később pedig Gordon Strachan és Paul McGrath is megsérült. Nekem is beszakadt a térdszalagom az angol válogatott meccsén, nyolc hétre kiestem.”

Nemcsak a Manchester Unitednak voltak ügyes-bajos dolgai a nyolcvanas években, az angol labdarúgás általában is szenvedett például a huliganizmustól.

„A Liverpool ellen játszottuk az 1985-ös FA-kupa elődöntőjét az Everton otthonában, és a szurkolók szögeket tettek golflabdákba. A feleségem mondta, hogy szeretne kimenni a találkozóra, de azt feleltem, hogy szó sem lehet róla. Ennyire rossz volt a helyzet.

Mindenki hallott az összecsapásokról, még az is, aki nem látott ilyet. Kerítés előtt kellett játszanunk. Az élet sokaknak nehéz volt a nyolcvanas években, magas volt a munkanélküliség, de emiatt még nem lett volna szükség erőszakra. Ma már sokkal jobb a helyzet.”

Robson ennek ellenére is a csapat vezére lett.

„Rendszeresen jártunk kocsmába Hale környékén. Az emberek békén hagytak bennünket, hiszen folyamatosan a szemük előtt voltunk. Ha bementünk Manchesterbe, az már keményebb volt, de gond nem adódott, általában csak egy autogramot kértek. Nagyon jó volt, hogy nem voltak még kamerás telefonok. Akkoriban nem filmeztek le csak úgy.”

Az altrinchami The Park lett az egyik törzshelyük, a tulajdonosa Paddy Crerand, a United egykori középpályása volt. „Az elején nem tudtam, hogy Paddy Crerand a tulajdonos. Vasárnaponként elvittem a lányaimat úszni, utána betértem hozzá. Crerand állt a pult mögött. Megittunk néhány sört együtt, és a törzshelyünkké vált. Hamarosan minden vasárnap tömegek özönlöttek oda, wythenshawe-i srácok, akik a Unitednak szurkoltak. Crerand meg is jegyezte, hogy gazdaggá tettem. Jókat nevettünk nála.

Egyszer kegyetlen tréfát űztem Colin Gibsonnal. Jó játékos volt, és mindig azt mondogatta nekem, hogy egyszer meghívják majd a válogatottba. Bobby Robson mindig felhívott bennünket, és gratulált is, ha helyet kaptunk nála. Egyszer én is felhívtam Gibsont, és azt mondtam neki, hogy épp most beszéltem Robsonnal, aki azt mondta, őt is keresni fogja, mert várja a válogatottban. Végül persze nem hívták. Gibson nem nagyon örült a tréfának, és sohasem kapott meghívást a nemzeti csapatba.”

Robson azonban ott volt abban a válogatottban, amelyik tizenkét év után először jutott ki világbajnokságra.

A FIÓKÁK KIREPÜLNEK

„Nagyon jó volt a keret az 1982-es vébére. Talán nem annyira jó, mint az a Brazília, amelyikben ott volt Sócrates és Zico, bár végül ők sem nyerték meg a tornát. Mi viszont megnyertük volna, ha Kevin Keegan és Trevor Brooking száz százalékig fitt. Keegan nagy gólokat lőtt volna. Voltak olyan játékosaink, akik nem számítottak sztárnak, például Phil Thompson és Phil Neal a Liverpoolból, de BEK-győztesek és minőségi labdarúgó voltak. Ugyanilyen volt Trevor Francis a Forestből.”

Robson kétszer is betalált Anglia első mérkőzésén, ahol a csapat 3–1-re legyőzte Franciaországot, az első gólja 27 másodperc után jött. Sikert arattak Csehszlovákia és Kuvait fölött is, és ezzel továbbjutottak.

„Egy újabb csoportkör következett, ez alkalommal Nyugat-Németország és Spanyolország ellen léptünk pályára a Bernabéuban – folytatja. – Mindkét meccs null null lett, Keegan és Francis is beállt. Muszáj lett volna lőnünk egy gólt, mert Németország egy góllal jobb volt Spanyolországnál, és csak egy mehetett tovább. Nem sikerült. Kiestünk, össze voltunk törve, de az a stadion a legjobb, ahol valaha is pályára léptem. Hatalmas, és a lépcsői meredeken emelkednek. Sokkal könnyebb egy passzokra specializálódott labdarúgónak, ha a pálya nagyobb. Ezért is szerettem mindig a Villa Parkot.”

Anglia annak is nagyon örült, hogy válogatottja kijutott a négy évvel későbbi mexikói vb-re, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan sokan szerették volna.

„Magasan, forróságban mindig is nagyon nehéz. Nem segített, hogy sérült voltam, ahogyan Maradona jelenléte sem. Viszont Gary Lineker és Peter Beardsley kiemelkedően jók voltak akkoriban. Utána 1990-ben nagy esélyt kaptunk. Az elődöntőig jutottunk, és ha ott sikerül megvernünk Németországot, nagyon szoros meccs lett volna az Argentína elleni döntő. Az egész a tizenegyespárbajon múlott. Gascoigne közel állt ahhoz, hogy a világ legjobb játékosa legyen 1990-ben. Ha nincs annyi sérülése, az egész pályafutása másként alakul.”

Robson rossz állapotban hagyta el Olaszországot. „Ott szedtem össze életem legborzalmasabb sérülését, az Achillesem adta fel. Tudtam, hogy ebből nem épülök fel könnyen, és ott véget is ért a világbajnokságom.”

Ugyanabban az idényben harmadik alkalommal nyert FA-kupát a Uniteddal, de a bajnoki cím kilométerekre volt az általuk elfoglalt tizenharmadik helytől.

„Tudtam, hogy Alex Ferguson jelentős személyi változtatásokra készül. Hozott néhány nagyon minőségi futballistát, ilyen volt például a fiatal Paul Ince, Brian McClair, Gary Pallister és Denis Irwin. De nemcsak a játékosok szintjén változtatott: Archie Knox, Brian Kidd és Nobby Stiles azt a feladatot kapta, hogy hozza vissza a Busby-korszak ragyogását. Arra készült, hogy újjászervezi a teljes utánpótlásrendszert. A vezetők látták, mit csinál a háttérben, a játékosok azt, milyenek az edzései, de kellett az 1990-es FA-kupa-siker, mert önbizalmat adott a csapatnak, különösen a fiataloknak. Ezek mindig fontos győzelmek voltak, de a Unitedban elért legnagyobb eredményem az 1992–93-as bajnoki cím, ami huszonhat év után következett. Nagy előrelépés volt, ledobtuk a terhet, és tudtuk, hogy képesek vagyunk rá. A következő idényben már a két legfontosabb trófea került a vitrinbe. Ezzel megnyílt az út Alex Ferguson előtt, hogy behozza a fiataljait.”

ROBSONNAK A CSÚCS A UNITEDBAN A LIGA 26 ÉV UTÁNI MEGNYERÉSE VOLT 1993-BAN

A siker azt is jelentette, hogy a United 1968–69 után újra ott lehetett Európa első számú versenysorozatában.

„A Galatasaray otthona volt a legfélelmetesebb hely, ahol valaha is pályára léptem – idézi fel Robson. – Őrültek! Nemcsak a szurkolók, de a rendőrök és a hadsereg is beszállt. Amikor mentünk fel a lépcsőn, be a stadionba, tűzijátékok röpködtek körülöttünk. Már a repülőtéren is üvöltő szurkolók vártak »Üdv a pokolban!« felirattal. Ennek ellenére nagyon élveztem a meccset, tetszett, ahogy a török szurkolók fel és le ugráltak.”

Robson a következő idényben otthagyta a Unitedot, és a Middlesbrough játékos-edzője lett, amit a hírhedt fénykép is megörökített.

„Nagyon szerettem azt az időszakot, Steve Gibson kiváló elnök volt. Később a West Brom vezetőedzője lettem, és sikerült bent tartanom a csapatot 2004–05-ben. Voltam Thaiföld szövetségi kapitánya is, fantasztikus élmény volt. A Sheffield Unitednál a szurkolók nem akarták megadni az időt, hogy csapatot építsek. Azt hittem, jó irányba haladok, amikor megszereztem Gary Speedet és Ugo Ehigout, de nem fogadtak el. Az angol válogatottal viszont nagyot hibáztam. Az 1996-os Európa-bajnokság után megkérdezték, hogy nem lennék-e szövetségi kapitány, miután Terry Venables segédje voltam, de ő lemondott. Jimmy Armfield a házamban látogatott meg, hogy felkérjen, de akkor még csak két éve voltam a Boro vezetőedzője, és arra számítottam, hogy Venables viszi a válogatottat a következő vébére, ezért azt feleltem, hogy ha egyszer én leszek a szövetségi kapitány, azt nagyobb tapasztalatnak kell megelőznie. Nem akartam elszúrni. Rossz döntés volt. Vállalnom kellett volna, de legalább annyit mondanom, hogy kérek néhány napot.”

Ezen kívül nem sok mindent bánt meg, és most boldog nagyapaként éli életét, emellett volt klubja munkatársa. Nem sokkal korábban készült el a róla szóló film Robbo címmel.

„Szeretem a mostani életemet, és a nagyköveti munkát is a Unitednál. Glazerékről sok rosszat el lehet mondani, de hagyták dolgozni Sir Alexet és David Gillt, miközben a bevételek csúcsra jártak. A szurkolók fújnak rájuk, de tettek igazán jó dolgokat is. Minden meccsen kint vagyok, megnézem a srácokat, és akkor megyek az edzőpályára, amikor csak szeretnék. Nyaralni is van időm, főként Ausztráliába járok, mivel a lányom ott él. Nehéz volt nélkülük az elmúlt néhány év. De rendes időkben bármikor mehetek, a futball nem uralja az életem.”

Egyértelműen kiérdemelte.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. májusi számában.)