Szöveg L. Pap István
Ma már minden évjáratnak rendeznek korosztályos vb-t vagy Eb-t, néhány évtizeddel ezelőtt nem volt ez így – 1984-ben például az U18-as Eb volt az egyetlen, amelynek keretében összemérhették erejüket a kontinens csapatai. Aranyat kétszer nyertünk: 1953-ban Jugoszláviával játszották a döntőt, és 2:0-ra nyertek a mieink, 1960-ban pedig Romániát verték meg a srácok 2:1-re a fináléban. (Az UEFA 1956-ban és 1958-ban csupán csoportmérkőzéseket rendezett, tovább már nem játszottak a csapatok. Magyarország mindkét alkalommal csoportelső lett, az előbbi társaság emigrált szinte testületileg 1956 végén). A csapat ezüstérmes lett 1973-ban a magyarországi UEFA-tornán, a döntőben a Népstadionban 1–0-ra kikapott a Szovjetuniótól, két évvel később pedig bronzérmes lett Svájcban.
Bicskei Bertalan együttesének 1984-ben túl sok akadályon nem kellett magát keresztülverekednie az Eb-részvételhez. Igaz, 16-os tornát rendeztek, Európát pedig az „egyben lévő” Szovjetunió és Jugoszlávia idejében alig több mint harminc ország alkotta. Így aztán egy Románia elleni párharc sikeres megvívása kellett a kijutáshoz. Március 29-én Oravecz késői góljával gyenge játékkal sikerült nyerni Csepelen, majd az április 11-i visszavágón Nagyváradon 25 ezer (!) néző előtt – ezt magyarázza, hogy az U18-as Eb-selejtező után Izrael ellen játszott a nyári Eb-re készülő román nagyválogatott – az ezúttal ragyogóan futballozó magyar csapat Oravecz és Zsivótzky találatával 2–0-ra nyert, és kvalifikálta magát a Szovjetunióban rendezett Európabajnokságra.
A visszavágó előtt az első meccsen még játszó csepeli Csucsánszky Zoltánnal kapcsolatban reppent fel egy nem mindennapos hír: „Valószínűleg nem lesz ott a Románia elleni sorsdöntő fontosságú ifjúsági Eb-selejtező visszavágó mérkőzésen Csu-csánszky Zoltán, a Csepel fiatal labdarúgója. Az ok: a fiatalember gyenge tanulmányi eredményei miatt édesapja – a közelgő érettségi vizsgákra gondolva – nem engedélyezi fia szereplését, illetve edzőtáborozását az ifjúsági válogatottban.”
Ezután a keszthelyi Halápi László üzente meg, hogy édesanyja hasonló indokkal nem engedi el fiát a válogatottba, amire már Bicskei Bertalan is tollat ragadott, és a Népsportban két hasábon át fejtette ki gondolatait a témában, aminek persze az volt a rezüméje, hogy Csucsánszky középiskolai jegyei aligha a négynapos válogatott hiányzás miatt romlottak le.
Summa summarum: sem Csucsánszky Zoltán, sem Halápi László nem lett Európa-bajnok. (Mindenesetre az NB I záró fordulóját éppen a magyar–szovjet Eb-döntő alatt rendezték, Csucsánszkyt nyilván nem vigasztalta, hogy amíg a srácok Moszkvában ünnepeltek, ő rúgta szabadrúgásból a csepeli gólt a Tatabányán 2–1-re elvesztett bajnokin.)
Az Eb-ellenfelekkel kapcsolatban Bicskei Bertalan megjegyezte, hogy a hagyományos taskenti tornán a csehszlovákok jól szerepeltek, harmadikok lettek. („Masszív, harcos, jól képzett játékosokból áll a csehszlovák válogatott.”) A svájciakról is jó véleménye volt. („A sokak által gyengébbnek tartott svájci gárda igen jó. Ők is harcosak, jó az erőnlétük. A góllövéssel sem állnak hadilábon.”) Az akkortájt európai futballhatalomnak még nem számító spanyolokról meg végképp. („Köztudott, hogy a nagy klubokban, főként a Barcelonában és a Real Madridban milyen magas szintű képzés folyik.”)
A CSAPAT NAGY RÉSZE AZ ELŐTTE ÁLLÓ HOSSZÚ PÁLYAFUTÁS ALATT SOHA TÖBBÉ NEM LÉPETT PÁLYÁRA ENNYI EMBER ELŐTT
A sajátjait persze okkal tartotta nagyra, hiszen Petry Zsolt és Szeiler József személyében két sokra hivatott kapus állhatott a háló elé, az akkor még Salgótarjánban futballozó Pintér Attila betonkemény középhátvéd volt, középen Oravecz és Kovács Ervin, elöl pedig a Zsinka, Kovács Kálmán, Vincze trió a maga korosztályában igazán nemzetközi minőséget képviselt. („Sorozatmérkőzéseket játszunk, kétnaponként lépünk pályára, így valamennyiünk számára feszített lesz a tempó. Remélem, bírni fogják a fiúk” – bizakodott a rajt előtt Bicskei.)
Igaza lett: mindhárom csoportmérkőzését megnyerte a csapat, a csehszlovákok elleni nyitány (3–0) álomszerűen sikerült, a spanyolokat és a svájciakat pedig egyaránt az utolsó negyedórában kényszerítették térdre a fiúk, jelezve, hogy a kondícióval és a koncentrációval nincs gond. A lengyelek elleni elődöntőt egyetlen perc leforgása alatt eldöntötték Kovács Kálmánék, és máris készülhettek a Luzsnyiki-stadionba, a házigazda szovjetek ellen 80 ezer (!) tomboló néző előtt megrendezett Eb-fináléra. A csapat nagy része az előtte álló hosszú pályafutás alatt soha többé nem lépett pályára ennyi ember szeme láttára.
A rendes játékidőben és a hosszabbításban nem esett gól, következtek a 11-esek. „Hudozsilov berúgta a büntetőt, 1–0. Kovács Kálmán kihagyta, de Tatarcsuk is hibázott. Aztán Keller is! A harmadik sorozatban viszont Ivan Puskas belőtte – már 2–0! Pintér szépített, 2–1 a szovjet válogatott javára. Gorilij lövését Petry kiütötte, Zsivótzky pedig egyenlített, 2–2! Az ötödik sorozat úgy kezdődött, hogy Kuznyecov a bal kapufa külső élét találta el. És hibázott Vincze is. Ha belövi, már nyertünk. Újabb sorozat kezdődött. De itt már az első hibázásnál abbamaradt a sorozat. Szpelnyikov lövését Petry megfogta – ez volt a harmadik hárítása! És jött Kovács Ervin. Nagy nyugalommal küldte a kapuba a labdát, így 3–2-re nyertük a büntetőpárbajt. Magyarország Európa-bajnok lett!” – tudósított a Népsport.
Az 1982-es Aranykalász-kupa óta szinte hermetikusan készülő keret tehát két év alatt a csúcsra ért („Megállapítottuk a követelményeket, s ahhoz kerestük az alanyokat”), sokan közülük (Petry, Pintér, Keller, Kovács Ervin és Kálmán, Zsinka, Zvara, Vincze) később a nagyválogatottságig is eljutottak, a Fradi pedig – végül közepes sikerrel – meglévő korosztályos válogatottjai (Szeiler, Haáz, Deák, Zsivótzky) mellé a Pintér, Keller, Zsinka trió nyári leigazolásával kívánta megoldani a fiatalítást.
„Még találkozunk, mégpedig jövőre, a Világkupán. Remélhetőleg jól képviseljük Európát” – mondta a hazaérkezéskor a boldog Bicskei. Nos, egy évvel később, ugyancsak a Szovjetunióban, már a csoportkörben búcsúzott a mások mellett két későbbi nagyválogatottal, Szalma Józseffel és Fischer Pállal is kiegészülő csapat az U19-es vb-n – veretlenül. Kolumbia ellen (a kapuban René Higuitával) a 88. percben még 2–0-ra vezettünk, onnan lett végül döntetlen, a Balakov, Penev, Kosztadinov hármas vezérelte Bulgáriával pedig 1–1-gyel zártunk. A riválisok sztárjai később mind megjárták a világbajnokságokat. A mieink közül ez senkinek sem adatott meg.
Ifjúsági (U18) Európa-bajnokság, Szovjetunió
D-csoport (Minszk)
1984. május 25.: MAGYARORSZÁG–CSEHSZLOVÁKIA 3–0 (2–0). G: Kovács K. (7. – 11-esből), Oravecz (41., 55.)
1984. május 27.: MAGYARORSZÁG–SPANYOLORSZÁG 2–0 (1–0). G: Kovács K. (44. – 11-esből), Zvara (79.), ill. Gómez (56.)
1984. május 29.: MAGYARORSZÁG–SVÁJC 1–0 (0–0). G: Vincze I. (76.)
Elődöntő (Moszkva)
1984. június 1.: MAGYARORSZÁG–LENGYELORSZÁG 2–0 (0–0). G: Kovács K. (48.), Zsivótzky (49.)
Döntő (Moszkva)
1984. június 3.: MAGYARORSZÁG–SZOVJETUNIÓ 0–0 (0–0) (11-esekkel: 3–2)
Európa-bajnok: MAGYARORSZÁG (Petry Zsolt, Szeiler József – kapusok; Takács József, Haáz Ferenc, Pintér Attila, Keller József, Szélpál László, Deák Sándor, Kovács Ervin, Krizán Sándor, Oravecz György, Csoboth Róbert, Zsinka János, Kovács Kálmán, Zsivótzky Gyula, Zvara József, Vincze István – mezőnyjátékosok; szövetségi edző: Bicskei Bertalan), 2. Szovjetunió, 3. Lengyelország, 4. Írország
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. májusi számában.)