Interjú James Maw Fordítás Kovács Gergely
A futball akkor törte össze a szívemet, amikor a Leeds United tizennyolc éves koromban bejelentette, hogy elad. Amikor az a klub közli veled, hogy nem vagy neki elég jó, amelyiknek gyerekkorod óta szurkolsz, felér egy orrba rúgással. Egy hét telt el a bejelentés és aközött, hogy leigazolt a Peterborough, ez idő alatt végig azt kérdezgettem magamtól: „Most mi lesz?”.
Azt éreztem, nagyon bejött, amikor összecsomagoltam, és leléptem Peterborough-ba, hogy az első csapat játékosa legyek. Igazi foci zajlott ott, keményen kellett dolgoznom. Azt gondoltam: „B…a meg, futballista lettem!”.
A gyerekkori példaképem David Harvey, a Leeds kapusa volt. Egészen kiskorom óta tudtam, hogy kapus akarok lenni, és őt néztem a legszívesebben. Továbbá Seve Ballesterost. Sokat golfozom, és nagyon tetszett a stílusa, illetve a személyisége. Hatalmas figura volt. Sajnos sohasem találkoztam vele személyesen.
Seaman, a celeb
Pályafutásom legbüszkébb pillanata első világbajnoki mérkőzésem volt 1998-ban Tunézia ellen. Előtte két évvel már pályára léptem az Európa-bajnokságon, de ez egészen más volt. Minden játékos szeretne kijutni a vébére. Néha van olyan, hogy az ember lúdbőrös lesz még a nyakán is, de ez most az egész testemen bizsergett. Nem voltam ideges, emlékszem, mentem ki a pályára, és azt gondoltam magamban: „Rotherhami fickó vagyok, úgy nőttem fel, hogy nem volt semmim, és most lám, hol vagyok!”.
Ha nem lettem volna futballista, a helyi pékségben dolgoznék, esetleg anyukám boltjában. Szombatonként egy pékség futáraként dolgoztam, anyukám a közelében vezetett egy kisboltot.
Amire nem szívesen emlékszem, az Nayim és Ronaldinho gólja. Annál jobb, minél kevesebb szó esik ezekről.
Akkor tudtam, hogy vége a pályafutásomnak, amikor a Manchester City mezében léptem pályára a Portsmouth ellen. Véletlenül összeütköztünk Yakubuval, aki szétzúzta a vállamat. Le kellett cserélni, és amikor megláttam a röntgenfelvételeket, tudtam, hogy nincs tovább.
A hírnevet nem feltétlenül szeretem, ehhez inkább hozzá kell szokni. Az 1996-os Európa-bajnokság idején szökött az egekbe az ismertségem, és elsőre kicsit furcsa volt a helyzet. Gyerekként mindenki szeretne híressé válni, ám amikor megtörténik, már jobb lenne szabadulni tőle.
A futball ma már nem jelent számomra túl sokat, mivel a múltam része. Nagyon szeretem a játékot, de nem sok meccset nézek meg. Nem zavar, hogy ma már nem én állok ott a pályán, annyi minden van az életemben a focin kívül is.
Ami nélkül biztosan nem tudnék meglenni, az a horgászbot. Világéletemben horgásztam. És ha még egy folyó is átszeli a kertedet, biztosan horgászni fogsz.
„Tuti, hogy ez már korábban is megtörtént”
Ha valamit változtathatnék a labdarúgáson, biztosan bevezetném a gólvonaltechnikát. Bosszantó, hogy bizonyos hibákat később már nem lehet jóvátenni. Szerencsére engem elkerültek ezek a vitás helyzetek. A legvitásabb szituáció a 2003-as FA-kupaelődöntőn volt a Sheffi eld United ellen, de egyértelműen kivédtem azt a lövést!
Az egyetlen, amit sajnálok, hogy semmit sem nyertem az angol válogatottal. Az 1996-os Európa-bajnokságon nagyon közel álltunk hozzá. Ki tudja, mi lett volna, ha másképp alakul az a büntetőpárbaj Németország ellen. Egy évre rá megnyertük a Le Tournoi-t (négycsapatos elő-vb – a szerk.) Franciaországban, megvertük a házigazdákat és Olaszországot, de ennél többre vágytam volna
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. novemberi számában.)
