Felejtsd el Pelét! A brazil foci mindent az Exeter Citynek köszönhet!

 

 

Szöveg Alex Bellos Fordítás Kovács Gergely

 

Az idén júliusban (a cikk 2014 májusában jelent meg a – szerk.) lesz 100 éve, hogy a brazilok először vonultak ki a riói Laranjeiras Stadion gyepére. Ezt a dátumot tekintjük a brazil válogatott első hivatalos mérkőzésének. Az ellenfél az Exeter City volt, az angol Southern League közepes csapata. Nehéz elképzelni, hogy két ennyire különböző fajsúlyú együttes egyáltalán kiállhatott egymás ellen: a brazilok később ötször nyertek világbajnokságot, az Exeter City legnagyobb eredménye, hogy egyszer döntős volt a régi angol harmadosztályban. Ennek ellenére az összecsapás létfontosságú volt a dél-amerikai nemzet történelmében, nagy társadalmi változások közepette zajlott, és megalapozta a brazilok futballnagyhatalommá válását.

Ahhoz, hogy megértsük a mérkőzés jelentőségét, át kell tekintenünk a brazil történelem azt megelőző 400 évét: 1500-ban Pedro Álvares Cabral Ázsiába indulván belebotlott az új kontinensbe. Egy korábbi, spanyolokkal kötött megállapodás alapján Dél-Amerikát kettéosztották, és a portugál rész lett Brazília, a kontinens legnagyobb állama.
Annak reményében, hogy a gyarmat hasznot is hoz majd – elsősorban a cukorrépa-termesztésből –, nekiláttak rabszolgákat szállítani Afrikából. Nem elég, hogy ide hozták a legtöbb rabszolgát Afrikából, de Brazíliában szűnt meg utolsóként ez az intézmény. Ez 1888-ban történt, egy évvel az előtt, hogy az ország államformája a köztársaság lett.
Épp ezért a XX. század kezdete azzal telt, hogy Brazília iparkodott megtalálni új identitását. Az Egyesült Államoknál is nagyobb országot egy szűk fehér elit irányította, alatta pedig egy teljesen nincstelen, hatalmas, fekete tömeg nyomorgott.
Hiába találtak ki új zászlót a nemzetnek – a jellegzetes zöld mezőben sárga rombusz, rajta kék korong csillagokkal és az Ordem e Progresso (Rend és Haladás) feliratokkal –, vajmi kevés nemzeti öntudatot tükrözött vissza, és a nemzeti büszkeség nem járta át a társadalom egyes rétegeit. Való igaz, az ország csodálatos természeti kincsekkel büszkélkedhetett, és bővelkedett az ásványkincsekben, viszont a világ szélén feküdt, és hatalmas társadalmi problémákkal és szállítmányozási gonddal kellett szembenéznie.

 

Akkoriban a kávé volt az ország legfőbb exportcikke, a termelés Sao Paulo köré összpontosult. John Miller skót vasútmérnök azért költözött Brazíliába, hogy a partvidéket az ültetvényekkel összekötő vasutat építse. Fia, Charles Southamptonban tanult, és amint 1894-ben végzett tanulmányaival, táskájában két futball-labdával Brazíliába hajózott.
Nagyon valószínű, hogy ő volt az első, aki labdát vitt a hatalmas országba. A sport­történészek a mai napig vitatkoznak azon, vajon ő alapította-e a sportágat Brazíliában. Sao Paulóban utcát neveztek el róla.
Két éven belül gyakorivá váltak az ott élő európaiak közti focimeccsek. A sportág gyors növekedésnek indult. 1902-ben elindult a helyi bajnokság, nem sokkal ezt követően Miller a következőket írta egy levélben: „Nem kevesebb, mint kétezer labdát adtunk el az elmúlt évben, és mára már szinte minden kis falunak van egy csapata.”

 

Rióban, az akkori fővárosban szintén útjára indult a labdarúgás. A brit gyökerű Oscar Cox és 19 cimborája megalapította a Fluminensét, a város első klubját. 1904-ben felépítettek egy kis lelátót a pályájuk szélén, és ezzel megszületett az első brazil stadion. A rákövetkező években a futball lett a városi jómódú fiatalok legnépszerűbb elfoglaltsága. A stadiont mindenkinek látnia kellett, és ott volt érdemes mutogatniuk magukat: a férfiak és a nők a legújabb divat szerint öltözködtek.
A Fluminense játékosai és szurkolói kizárólag a fehérek közül kerültek ki. A feketéket és a félvéreket nem engedték a csapat közelébe, pedig őket is lenyűgözte a játék, gyakran másztak fel a tetőkre, hogy láthassák, mi történik. A szegények rájöttek, hogy a játék könnyen elsajátítható, pláne, hogy nem kell hozzá más, csak egy labda. Ha pedig az sem volt, könnyen össze lehetett dobni egyet zoknikból, harisnyákból, de akár egy narancs is megtette. Bármilyen földterület megfelel a célnak, még akkor is, ha nincs rajta fű. A foci gyorsan terjedt el Rio külvárosaiban is, és néhány év múlva sokkal több pálya volt a városban, mint bárhol máshol Dél-Amerikában.
Amikor tehát az Exeter 1914-ben Brazíliába érkezett, a foci már népszerű játéknak számított. A gazdagok magánhobbija, a szegények közösségi élménye volt, ám ezt a két csoportot nem lehetett összecsiszolni egymással.

Míg a század eleje Brazília számára a társadalmi és gazdasági problémákat jelentette, addig déli szomszédja, Argentína legszebb időszakát élte. Az ország robbanásszerűen fejlődött, és a földkerekség tizedik leggazdagabb országa volt. Oda az 1860-as években érkezett el a legnépszerűbb játék, szintén angol vendégmunkások vitték magukkal, és sokkal szervezettebb keretek között működött, mint Brazíliában. Nagy-Britannián kívül Argentínában működött elsőként bajnokság. A gazdag és egyre elkötelezettebb Argentína gyakran hívott meg angol csapatokat. A Tottenham és az Everton együtt hajózott át 1909-ben, a Swindon Town 1912-ben követte őket. Ezek a túrák rengeteg pénzt hoztak a konyhára a vendég kluboknak.
1914 januárjában az Argentin Labdarúgó-szövetség megkörnyékezte angol társintézményét, hogy tudnának-e egy csapatot javasolni az év júniusára, amely odautazna Dél-Amerikába. A szövetség az Exeter Cityhez fordult, valószínűleg személyes kapcsolatok miatt, hiszen az együttest nem jegyezték magasan. A klub elfogadta a meghívást, azt remélte, hogy a következő idényre sikerül viszonylag jó alakulatot építeniük. Az edző megbetegedett, így végül az elnök, Michael McGahey utazott el. Levelei, amelyeket az Express and Echo című exeteri lapnak küldött, bámulatos kordokumentumok.

A hajó, ami Argentínába szállította a csapatot, útközben megállt Rio de Janeiróban, ahol a helyi futballközösség tagjai felkeresték McGaheyt. Utóbbi az egész napos tárgyalást követően bele is egyezett egy három mérkőzésből álló sorozatba. Aznap megismerkedett a kétarcú brazil futballvilággal is. Érkezésükkor szemtanúja volt egy mérkőzésnek, „tizennyolc-húsz éves srácok játszottak. Mind olyan feketék, mint a kalapom, a legtöbben mezítláb.”
Aztán meghívták a Fluminenséhez, ahol az előzőek szöges ellentétével találkozott. „Nemcsak jó a futball-, de van egy kis korcsolya- és számos aszfaltozott teniszpályájuk is.”
Riót elhagyva a hajó legközelebb Santosban állt meg, évtizedekkel később Pelé is itt focizott. McGahey megjegyzései nagyon sokat elárulnak arról a környezetről, ahol a brazilok tömegei tanultak meg focizni: „Ha magad elé képzeled az egyik legrosszabb ifipályát, amit eddig életedben láttál, ezt megfűszerezed kövekkel és tégladarabokkal, majd megsütöd a trópusi napon, nagyjából fogalmat tudsz majd alkotni arról, milyen is lehet ez a grund.”
McGahey inkább levitte a játékosait a tengerpartra, ahol a labdával gyakoroltak. Amikor becsobbantak kicsit a vízbe, megjelent a rendőrség, és mindenkit letartóztatott, ugyanis tilos volt bemenni a vízbe. A játékosokat villamossal vitték be a rendőrőrsre.

 

Argentínában nyolc mérkőzést játszott az Exeter, hatot megnyert, egyet elveszített, egy döntetlen lett. Az egyiken egy szurkoló fegyvert rántott, hogy lelője a játékvezetőt, egy másikon egy gól után akkora izgalom lett úrrá mindenkin, hogy még egy ló is áttrappolt a pályán. Az unalom azonban még így is nagy úr volt. A játékosok annyira hiányolták a szervezett programokat a meccsek közt, hogy elkezdtek hazavágyni.
A futball annyira népszerű lett Argentínában és Brazíliában, hogy Julio Argentino Roca, Rio argentin nagykövete, korábbi államelnök úgy döntött, összehozza az első találkozót a két nemzet közt. A mérkőzést 1914 augusztusára vagy szeptemberére tervezték. Amikor a brazil sajtó megneszelte, hogy júliusban három meccsre az Exeter vendégszerepel majd hazájukban, minden követ elkezdett megmozgatni, hogy az egyik mérkőzésre Rio és Sao Paulo legjobb játékosai álljanak ki.
„Nem egyszerűen csak azt fogjuk demonstrálni két élfutballt játszó államunk segítségével, hogy mekkorát fejlődött Brazília kedvenc sportja, hanem összeállítjuk a legjobb tizenegyünket, amely elutazhat Argentínába” – írta a Corriero da Manha. Az Exeter tehát a lehető legjobb pillanatban bukkant fel. Ha egy-két héttel előbb vagy később érkezik, valószínűleg nem kísérte volna nagy társadalmi érdeklődés.

És még így sem volt egyszerű megkörnyékezni a riói és Sao Pauló-i bajnokságok irányítóit, hogy játszassák legjobbjaikat. Ezek a városok ugyanis mindig is rivalizáltak egymással. Kezdődött a dátumok ide-oda tologatásával, majd amikor ez kialakult, abban sikerült megállapodni, hogy az Exeter három mérkőzéséből a legutolsót a két város válogatottja ellen játssza. Ez lett az első olyan brazil csapat, amelyik a teljes nemzetet képviselte.
Az Exeter első meccsét az Inglezes do Rio, a brit vendégmunkások és betelepülők csapata ellen játszotta, és nyert 3:0-ra. Másnap 5:3-ra hozták meccsüket egy brazilokból és angol vendégekből álló vegyes társaság ellen. Az angol együttes „verhetetlensége” felkeltette a helyiek érdeklődését, és az utolsó mérkőzést már kimondott izgalom övezte.

1914. július 21., Laranjeiras
Brazília: Marcos, Píndaro, Nery, Lagreca, Rubens, Rolando, Oswaldo, Abelardo, Friedenreich, Osman, Formiga.
Exeter City: Loram, Strettle, Fort, Harding, Lagan, Rigby, Goodwin, Lovett, Hunter, Whittaker, Holt.

Ha megnézzük a kezdőcsapatok névsorát, az egyből biztosan látható, mit adott a brazil futball a világnak: a csapat öt tagja a keresztnevén szerepel, egyikük pedig – Formiga, azaz Hangya – a becenevén (ami kár, ha azt vesszük, hogy rendes nevén Aphrodisiónak hívták). Ez a fajta közvetlenség a mai napig tart, és számos brazil sztár így vált híressé.
Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy az újságok beszámolói szerint „a lelátó már délután elkezdett megtelni a felsőbb osztálybeli családokkal”. Azt is hozzátették: „A pályát körbe vevő kerítésre nagy tömeg préselődött fel. Minden másodpercben jelentősebb tömeghullám özönlött ki a villamosokból és autókból. Hamarosan elfogytak az ülőhelyek a lelátón, sokan a tetőre másztak fel, de az is megtelt.” Összesen nagyjából tízezren látogattak ki a meccsre.
Háromnegyed négykor az Exeter megjelent piros-fehér csíkos mezében a pályán. Hatalmas üdvrivalgás fogadta a csapatot. Amikor a brazilok léptek pályára fehér mezükben és rövid nadrágjukban, karjukon zöld-sárga karszalaggal, valóságos eksztázis lett úrrá a pályán. „Néhány másodperccel később a közönség már sohasem látott várakozással tekintett a mérkőzés elé.”
A 15. percben Oswaldo szerezte Brazília első gólját. „A közönség megőrült, a kalapjaikat és sétapálcáikat dobálták, és a lelátókon hölgyek és fiatal lányok lengették zsebkendőiket, és hurráztak.” Tizenöt perccel később Osman is betalált, és erre már „elszabadult a pokol”. A végeredmény 2:0 lett, ami „felfoghatatlan lelkesedést” váltott ki a közönségből.

 

A játék tele volt szabálytalansággal. A brazil sajtó erőszakos, brutális csapatként írta le az Exetert. Arthur Friedenreich csatárt kétszer is súlyos fejsérüléssel kellett levinni, a meccs végére a meze tocsogott a vértől. Bizonyos statisztikák szerint több gólt szerzett pályafutása során, mint Pelé. Ő is félvér volt: egy fekete nő és egy német bevándorló férfi gyermeke. Rasszista megjegyzések érték, ránézésre fehér volt, ám haja erősen göndörödött, amit próbált kiegyenesíteni a meccsek előtt, több-kevesebb sikerrel. Ugyanakkor az egyik első brazil példaképpé is vált a pályán. Amikor 1919-ben győztes gólt szerzett a Dél-Amerikai Csapatok Bajnokságán, olyan népszerűségre tett szert, amilyenre sportoló soha korábban Brazíliában.
Az Exeter elleni mérkőzést majdnem lefújták, amikor négy angol játékos levonult a pályáról. Lagreca később úgy emlékezett vissza erre az egészre, hogy a játékosok nem bírták elviselni azt a szégyent, ami a vereséggel járt. „Azonnal szóltam Rubensnek és a játékvezetőnek, Robinsonnak – mondta. – Könyörögtünk, hogy jöjjenek vissza, vagy a meccset le kell fújni. Amikor felfogták, hogy a tiszteletdíjuk is kockán forog, visszatértek.”

 

Lehetetlen elképzelnünk, milyen stílusban játszhattak a csapatok, és hogy a brazilok vajon „brazil focit” játszottak-e, de azt tudjuk, hogy McGahey hízelgő sorokkal írt játékukról. „Egyértelmű, hogy a játék sokkal előre­haladottabb állapotban van Brazíliában, mint Argentínában.” A brazil sajtó azt emelte ki, hogy Pindaro „Charles-mozdulatot” használt a mérkőzés során, ezt Charles Millerről nevezték el, a lényege, hogy a labdát a játékos a másik lába mögé emeli.
Az igazán fontos nem is az volt, ami a pályán történt, hanem ami körülötte. A közönség az eddigi legösszetettebbre sikerült, a legelőkelőbb és a legszegényebb társadalmi rétegek egyaránt képviseltették magukat, és egy emberként szurkoltak a csapatnak. Az újságok beszámolói szerint együtt hurráztak, a meccs végeztével pedig együtt vitték le a játékosokat a pályáról.

A sajtó is ünnepelte a szociális sokféleséget, ami jelentős elmozdulást jelentett a fehérek egyeduralma irányából. A foci még korántsem volt profi. A nagycsapatok játékosai mind gazdagok voltak, ami azt jelentette, hogy nem kellett egyéb állásban dolgozniuk ahhoz, hogy játszhassanak. Ebből az is következik, hogy a gazdag, fehér családok sarjairól van szó. Ám az Exeter-meccsen szegények és gazdagok boldogan szurkoltak együtt.
Leonardo Affonso de Miranda Pereira történész azt írja Futballmánia című könyvében, hogy a mérkőzés azt is megmutatta, hogyan képes egy focimeccs feltüzelni a nemzeti öntudatot: „A csapat maga technikailag nem volt olyan jó, mint az Exeter, kevésbé volt szervezett, így sokan a hazafias ösztönben látják a győzelem kulcsát. Nem is annyira a képességek derültek ki ezen a meccsen, sokkal inkább egy nemzet győzelme volt ez.”
Az, hogy a brazilok képesek voltak megverni a sokkal szervezettebb és erősebb angolokat, nagy büszkeséggel töltötte el az országot, nemcsak a sportolókat, de mindenkit, mert bebizonyosodott, hogy Brazília nem ügyetlen, és van mit keresnie a sportágban. A futball népszerűsége egyre csak növekedett, és a ’30-as évekre már a nemzeti önazonosság szimbólumává nőtte ki magát.
Az, hogy a foci Brazília legjobb oldalát képviseli, és ezért a nemzet sikere a futball sikereihez kötődik, oda vezetett, hogy az ország a világ legjobbja lett a sportágban. Ez a nagyság már az Exeter ellen is megvillant 1914-ben.

 

Az Exeter City a válságban lévő Európába tért vissza. A hazaút közben üzent hadat Anglia Németországnak, és a csapat hajójára is tüzet nyitottak, amikor elérte a csatornát, és Liverpoolba irányították. Azt az idényt a Southern League közepén fejezte be az Exeter, majd a háború végéig szünet következett.
Ekkor csupán 15-en tértek vissza a csapathoz azok közül, akik megjárták Brazíliát és Argentínát. Goodwin, aki a brazil válogatott elleni meccsen is pályára lépett, megsérült a háborúban, és vissza kellett vonulnia. Ketten a kaland résztvevői közül angol válogatottak lettek. Az egyikük a jobbhátvéd Jack Fort, aki a Millwallba igazolt, és azóta is ő a klubrekorder mint a legidősebben, 42 évesen bajnokin pályára lépő játékos, a másik Dick Pym, a tartalék­kapus, aki ott volt Brazíliában, de nem lépett pályára. Pym háromszor nyert FA-kupát a Boltonnal, köztük a kupa történetének első döntőjét a Wembleyben.
A különbségek ellenére a két csapat a mai napig nagy becsben tartja egymást. Hogy az Exeter miért, az talán egyértelmű. De a brazilok sem feledtek, még 2004-ben is pályára léptek a St. James Parkban a klub 100. évfordulóján. A szambasztárok első mérkőzésüket egy profi angol csapat ellen vívták, és ez azt az érzetet kelti, mintha a forrásból táplálkoztak volna, onnan, ahonnan a foci ered, és hogy céljaik tényleg globálisak voltak.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. májusi számában.)