A brazil futball tragédiája: Barbosa, az átok

Szöveg Bodnár Zalán

Az FFT kultúrlap! Kételkedsz? Olvasd rendszeresen kritikáinkat, recenzióinkat a műalkotásokról, amelyekben egy a közös: a foci.

Mint jól tudjuk, Amerikából kicsit másként látják a mi focinkat, így aztán különösen érdekes megfigyelni, mi kelti fel leginkább az ő figyelmüket. Ha nekünk kellene összeválogatnunk a futballtörténelem legnagyobb sztorijait, nem biztos, hogy a brazil Barbosa története szemet szúrna nekünk, Amerika viszont felfedezte a benne rejlő dramaturgiai kincsesbányát, így nem csodálkozhatunk azon, hogy az ESPN csatorna szenzációs sorozata, a 30 for 30 – amelyet idehaza a Sport Televízió jóvoltából magyar felirattal is láthattunk, és most a járvány idején újra vetítettek– is szentelt neki egy epizódot. Aki nem ismerné a szériát: a dokumentumfilm-sorozatban harminc neves, jobbára hollywoodi filmrendező beszél el egy-egy bombasztikus sportsztorit, olyanokat, mint Wayne Gretzky átigazolása az Edmonton Oilersből a Los Angeles Kingsbe vagy Michael Jordan áttérése a baseballra.

A széria nyilván elsősorban az amerikai sporthéroszokra és -történetekre fókuszál, de az első évad gigantikus sikere után az újabb részekkel kicsit a világra is nyitottak, és a végül több mint kétszáz epizódosra bővült sorozatban így is csak kilenc rész jutott a „soccernek”, vagyis a mi futballunknak. A szokásos históriák (Maradona, Pelé) és a botrányok (George Best élete, Hillsborough) között azonban befért a Barbosa-sztori is – és lássuk be, teljes joggal. Mert így feldolgozva, bizony, nem csak az amerikai néplelket tudja megérinteni.

A történet alapját mindenki ismeri: az 1950-ben hazai pályán az első világbajnoki győzelmére készülő brazil válogatott már egy karnyújtásnyira volt az áhított aranytól, de a négyes döntő utolsó meccsén, Uruguay ellen tizenegy perccel a vége előtt Alcides Ghiggia a brazil kapuba talált némi kapushiba révén, így Uruguayé lett a Rimet-kupa. Mivel az első, az egyenlítést jelentő uruguayi gólt Juan Schiaffino Ghiggia jobb oldali beadása után szerezte, Moacir Barbosa kapus ezúttal is beadásra számított, ám Ghiggia laposan a résnyire szabadon hagyott bal alsó sarokba lőtt.

Brazília összeomlott, a 200 ezres Maracana némaságba borult, volt, aki a mélybe vetette magát bánatában a felső karéjról, és szörnyethalt – a bűnbak pedig Barbosa lett, akinek aznap gyökeresen megváltozott az élete. Attól fogva ujjal mutogattak rá az utcán, és még 1994-ben is, amikor a BBC alkalmazottjaként interjút akart készíteni a vb-re készülő brazil válogatott kapusával, Taffarellel, nem engedték be a Maracanába, mert ő „átok”.

Tudjuk, az Aranycsapat játékosait is halálukig gyötörte a bánat és vélhetően az önvád is az 1954-es berni vereségért, de talán ők sem tudták volna elképzelni, mit élhetett át Brazíliában Barbosa, aki a sors kegyetlen tréfájaként visszavonulása után harminc évig a Maracana medencéinek tisztogatójaként dolgozott, mert máshol nem talált munkát, és mindennap látnia kellett a kaput, amelyben kisiklott az élete (és amelyet elkért, amikor a FIFA a szögletes kapufákat hengeresre cseréltette, és rituálisan elégetett). „Mindenhol vannak megmásíthatatlan nemzeti katasztrófák, olyanok, mint Hirosima. A mi Hirosimánk az Uruguaytól elszenvedett vereség 1950-ben” – adják a film mottóját Nelson Rodrigues brazil író szavai.

A filmet 2014. május 6-án mutatták be, alig két hónappal a németek elleni 1–7-es vb-elődöntő előtt. Barbosa 2000-ben meghalt – vajon hogy élte volna meg a Mineirazót a Maracanazo tragikus hőse? Nyilván együtt érzett volna Maiconékkal – de a feloldozás is járt volna neki.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. júniusi lapszámában.)