Szöveg Bodnár Zalán
Cserekapus
Magyar kisjátékfilm, 15 perc, 2018
Rendező és forgatókönyvíró: Vékes Csaba
Szereplők: Valcz Péter, Huzella Júlia, Keszég László, Tasnádi Bence
Osztályzat: •••
VÉKES CSABA (Budapest, 1983. július 13.) rendező, forgatókönyvíró, színész. Színészként 2003-ban mutatkozott be a Hevesi Sándor Színházban a Magyar Elektrában, rendezőként először 2007-ben jegyezte a Bernarda Alba házát. Filmrendezőként 2014-ben az Ál(l)omás című 12 perces rövidfilmmel nyitott, a Cserekapus a harmadik kisfilmje, a Csavargók című dokumentumfilm mellett van már nagyjátékfilmje is, a Hetedik alabárdos (2017) című vígjáték.
Az FFT kultúrlap! Kételkedsz? Olvasd rendszeresen kritikáinkat, recenzióinkat a műalkotásokról, amelyekben egy a közös: a foci.
Amilyen nagy becsben tartom az irodalomban a novella műfaját, valahogy annyira idegenkedem a vizuális kultúrában a kis- és rövidfilmektől.
Talán a ma már szinte kötelezően „jópofa” sztorikkal operáló termékreklámok és a közösségi médiában mind nagyobb teret nyerő, néhány perces (merthogy hosszabb videót ma már úgysem néz meg az átlagos médiafogyasztó), szkeccsfilmszerű, viccesnek szánt szösszenetek idegenítettek el a műfajtól, mindenesetre kiráz a hideg az utolsó perces poénokra építő történetektől, amelyekhez aztán boldog-boldogtalan hozzászól „milyen igaz!”, „ezért nem lesz itt soha demokrácia”, „na igen, ezért tartom többre a kutyákat az embereknél”, és hasonló bornírtságokat. Ezek a néhány perces, csattanóra végződő történetek mindig óhatatlanul általánosítók, szájbarágósak, didaktikusak és/vagy olyan olcsó példabeszédek, amelyek „üzenetének” már régóta alapvetőnek kellene lennie a több ezer éves emberi civilizációban.
Nem mondom, hogy a Cserekapus című, tizenöt perces magyar kisfilm jobb ezeknél, de nem is rosszabb. Ami miatt a nézhető kategóriába sorolódik a számunkra – lévén a FourFourTwo jelszava: „Csak a foci számít!” –, az kétségkívül az, hogy sok bugyuta sportfilmmel ellentétben képes érzékeltetni a futball önmagán túlmutató jelentőségét. Azt, hogy ennél a csodálatos sportágnál talán nincs is tökéletesebb metaforája az életnek.
A poént természetesen nem szándékozom lelőni, miközben egy tizenöt perces alkotást „spoilerezés” nélkül nem könnyű ismertetni, úgyhogy a történet alaphelyzetéről csak annyit: rövid bepillantást nyerhetünk egy harmadosztályú kiscsapat sanyarú sorsú cserekapusának életébe, akinek stresszes munkája, továbbá a férj- és apaszerep mindennapi kötelmei alóli egyetlen menekülési útvonala a heti két edzés, amikor végre szabadnak érezheti magát.
Meggyőződése, hogy ez a heti néhány óra szabadság jár neki, miközben maga is látja, hogy a tőle egyre jobban elhidegülő, mind rosszabb idegállapotban lévő, a kisgyerekkel gyesen lévő feleségének még ennyi sem jut. De a hétvégi meccsre jön egy játékosügynök, aki talán elcsaklizza a kezdő kapust, és akkor akár az álmai valóra válhatnak. Álmai azonban a nőnek is vannak, aki a férfiét viszont – ez talán az emberiség legősibb konfliktusforrása! – infantilisnak tartja. A háborúnak menthetetlenül ki kell törnie.
Ideák, gyermeki lelkesültség, elhivatottság nélkül lehet-e, érdemes-e élni? Pláne gyermeket nevelni? Nagy írók és nagy gondolkodók is keresték már erre a választ, erre tesz kísérletet a maga eszközeivel ez a kisfilm is, majd ad egy felszabadító, de a végletekig – hogy azt ne mondjuk, a social media-fogyasztók műveletlenségi szintjére – leegyszerűsített választ.
Az ötlet egyébként tapsot érdemlő, a poén ül, a párbeszédek is rendben vannak, a színészek alakításáról viszont – mivel nem vagyunk színikritikusok – megtartanánk magunknak a véleményünket.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. szeptemberi lapszámában.)
