Futball a viktoriánus Angliában

Szöveg Paul Brown Fordítás Gerendai Márk

Akinek focilabdára fájt a foga 150 éve, annak első útja a helyi henteshez vezetett. A legtöbb labdát ugyanis kézzel készítették, alapanyagként pedig ökrök, ritkábban disznók vagy tulkok húgyhólyagját használták. A felfújt hólyagot bőrrel borították, amelyet cipőfűzővel kötöttek meg a nyílásnál. „A cipészek általában jobb minőségű bőrbevonatokat készítenek, mint amilyet a boltokban lehet kapni, kivéve a nagy múltú londoni üzleteket” – hirdeti a korszak egyik népszerű újsága, az Every Boy’s Magazine. Az ilyen módon készült labdák nehezek és kemények voltak, különösen, ha megáztak az esőben, vagy megszáradt rajtuk a sár. A fejelés kifejezetten meggondolatlan mutatványnak számított. Azok számára, akik nem akartak a húgyhólyaggal nyűglődni, az indiai gumi hipermodern alternatívának számított, bár a gumibelsővel készült labdák nagyobb eséllyel durrantak ki, mint a hagyományosak. „Figyelmeztetjük olvasóinkat, hogy hallgassanak a tapasztaltabbak tanácsára, és ne vásároljanak gumibelsővel készített labdát kültéri játékhoz” – írja az Every Boy’s. A gumialapú labdák csak az után váltak közkedvelté, hogy néhány sportszergyártó tömegcikként kezdte azokat forgalmazni.

Az érdekességek kora volt ez, és mi más lehetett volna érdekesebb, mint a futball kusza szabályai az FA 1863-as megalapítása előtt. Majdnem minden városnak, iskolának és egyetemnek saját szabályai voltak, ami problémássá tette a meccsek szervezését.

Sheffieldben rouge-zsal, azaz a szöglet és a touchdown keverékével is ponthoz juthattak a csapatok. A Harrow szabályai szerint a gól „bázisponttal” is helyettesíthető. A pont megszerzéséhez a labdának érintenie kellett az ellenfél egyik játékosát, mielőtt átrepült a póznák között. A Charterhouse szabályai kifejezetten az iskolai kerengő adottságaihoz alkalmazkodtak, míg a Winchesternél emberi kapufákról is olvashatunk. Az Eton kétféle szabályrendszert is kidolgozott a különböző pályákhoz.

„A játék jelenlegi helyzete messzemenően elégtelen – írja a Sporting Gazette. – Amíg nincs egységesen elfogadott szabályrendszer, a labdarúgás nem foglalhatja el méltó helyét a többi nemzeti sportág között, hiába is várják ezt rajongói.”

A viktoriánusok feltalálták a villanykörtét, a telefont és a vízöblítéses vécét, de legnagyobb találmányuk egészen biztosan a futball szabályainak egységesítése, ami később a labdarúgás felvirágzását eredményezte. Ennek ellenére az FA eredeti szabályai, amelyeket 1863-ben fektettek le, különböztek a maiaktól. A mérkőzések „helyrúgással” kezdődtek, és a csapatok minden gól után térfelet cseréltek. A feltartás és lökés, sőt a kezezés is megengedett volt, így nehéz volt bármiért is szabadrúgást ítélni, a büntető pedig egyáltalán nem létezett.

Nem volt szöglet sem: ha a labda elhagyta a pályát, az első játékos, aki hozzáért, bedobhatta vagy berúghatta azt a partvonalról. Nem volt les, habár minden játékosnak a labda mögött kellett maradnia, és tilos volt előre passzolni. A léc fogalma is ismeretlen volt. Ha a labda akármilyen magasságban is, de áthaladt a kaput jelző póznák közt, az gólnak számított. Nem voltak bírók sem; a játékvezetők jelenléte csak 1870 után vált általánossá, és csak 1891-ben került bele az FA szabályzatába.

Az ellenfél sípcsontjának megrúgását a játék szerves részeként tekintették 1863-ban, és nagy felfordulást okozott, amikor az FA a mozdulat betiltásáról kezdett tárgyalni.

A szabályzat kezdeti tervei engedélyezték e durva gesztust, de a későbbi tárgyalások során, amikor a szabályzatot véglegesíteni akarták, heves vita robbant ki a sípcsonton rúgást szabályosnak vélők és az azt betiltani kívánók között. „A futballhoz hozzá tartozik a lerúgás – jelentette ki Maule Campbell, az FA kincstárnoka és a Blackheath klub kapitánya. – Ha megszüntetjük, akkor a bátorságot és merészséget űzzük ki a játékból.”

A bizottság más tagjai ennél többre értékelték a sípcsont épségét. Ebenezer Cobb Morley, az FA titkára így nyilatkozott: „Ha a sípcsonton rúgás szabályos marad, a futball népszerűsége csökkenni fog a felnőttek körében, és az iskolás fiúk is le fognak mondani a játék öröméről”. Morley és támogatói megnyerték a vitát, a mozdulatot pedig betiltották, ami számos csapatot arra buzdított, hogy elhagyja az FA-t, és megalapítsa a rögbiszövetséget.

 

Százötven éve nem voltak kapusok, legalábbis nem volt hivatalosan ilyen poszt. Az eredeti szabályok bármelyik játékosnak megengedték, hogy elkapja a labdát, majd pontrúgást végezzen el. Az elkapó játékos nem futhatott a labdával.

A Sheffield saját szabályzata említést tesz kapusokról, de a meghatározás meglehetősen homályos: „A kapus az a játékos, aki a legközelebb áll saját gólvonalához”. Ez tulajdonképpen a vészkapusnak megfelelő pozíció, azaz a leghamarabb visszaérkező játékos volt a kapus. Néhány csapatban kijelöltek két vagy több játékost, akinek hátul kell maradni, és megakadályozni, hogy a csapat gólt kapjon.

Elkerülhetetlen volt, hogy ezeknek a korai kapusoknak a hibáiból megszülessenek az első nagy potyagólok. Az Upphingham School pályáján zajló egyik meccs beszámolója szerint a Reds „merész gólt” szerzett a White két kapusának bakijából: „A két kapus őrjöngő küzdelmet folytatott a labdáért, amely áthaladt a gólvonalon, miközben azok egymás lábába rúgtak”.

Az FA 1871 után frissítette szabályzatát, amely kimondta, hogy a labdát kézzel csak a kijelölt kapus érintheti meg.

1863-ban a csapatok nem taktikáztak, hanem támadás esetén az összes játékos előre ment. Az előre passzolás tiltása miatt (tulajdonképpen a passz mint fogalom nem létezett) a játék jelentős része tömeges közelharcokból állt, ami azt jelentette, hogy az egész csapat azon dolgozott, hogy a labdát előrejuttassa az ellenfél gólvonaláig. Kapusok és védők nélkül a 4–4–2-es felállás ismeretlen fogalom volt. Inkább a 0–0–11 volt szokványos.

A csapatok által leginkább alkalmazott, taktikának nevezhető eljárás az volt, hogy ha valaki megszerezte a labdát, akkor a többiek mögötte haladva támogatták. Jellegzetes mozdulat volt a cselezés, habár nem művelték olyan kifinomultan, mint napjainkban. A gyorslábú játékosok lecsaphattak az eladott labdákra, de ha a csapat többi tagja nem állt védelmezően mögöttük, a cselezés kevésnek bizonyult.

A kezdetleges taktikák ellenére az újságokban már megjelentek az okoskodások. A Tunbridge Wells Charterhouse elleni, 5:0-s veresége után Alan Hansen viktoriánus őse megjegyezte: „A vereség fő oka annak a ténynek tulajdonítható, hogy nem voltak járatosak a cselezésben, és túl sok távoli lövést engedtek meg maguknak”.

Mit viselt a sokszor emlegetett viktoriánus úriember labdarúgás közben 1863-ban? Eltekintve a már-már kötelezőnek tekinthető terebélyes bajusztól, kötött pulóverrel, hosszú flanel- vagy térdnadrággal és színes sapkával keltettek feltűnést a pályán. Mivel abban az időben még nem árultak futballszereléseket, néhány csapat egyszerűen a kriketthez használt ruhát viselte. Az élenjáró Forest FC fehérben játszott, második mezként pedig csíkos hálóinget hordtak a játékosok. Talán a Sheffield FC játékosai viseltek elsőként olyan ruhát, amely kifejezetten futballmeznek tekinthető: az egységesen élénkvörös és fehér ruha bal mellét Szent György keresztje díszítette. Ha ugyanolyan ruhában játszó ellenfelek kerültek pályára, akkor eltérő színű sapkákat vettek fel, hogy meg lehessen különböztetni őket. Mivel futballcipők még nem léteztek, ezért utcai lábbelikkel kellett beérniük. Néhány játékos a jobb tapadás érdekében egyedivé alakította cipőjét, amíg az FA be nem tiltotta a kiálló szögek, vaslemezek vagy gumi használatát a cipőkön. Feltalálták a lábszárvédőt is, bár a leggyakoribb kiegészítő, amit a focistáknál látni lehetett, a cseréppipa volt: nem volt ritka, hogy a játékosok elpöfékeltek némi dohányt meccs közben.

1863-ban a futball inkább szabadidős tevékenység volt, mintsem látványosság. Ennek ellenére a legjobb csapatok meccsei felkeltették az emberek figyelmét, az újságok pedig nézők hatalmas tömegeiről számoltak be. Hogy pontosan mekkorák is lehettek ezek a tömegek, az nyitott kérdés marad, mivel nem voltak kapuk, és nem készültek statisztikák a jelenlévőkről. Amikor 1863 novemberében a Forest FC az NN (No Names) ellen játszott, „nagyszámú nézőközönség volt a helyszínen, és kinyilvánította tetszését a heves játék iránt”. A Forest „pályája” egy közparkban állt, kerítés és lelátó természetesen nem volt. A helyszín „egy nagy mező csodás fasorral, amely kellemes korzózási lehetőséget nyújt a nézők számára, akik között szép számmal megjelentek a gyengébbik nem képviselői is.”

Azzal, hogy nézők figyelték, amint helyi csapatuk a vendégeskedő ellenféllel játszik, szükségszerűen megjelent a részrehajló hűség. A nézők lármás biztatás közepette figyelték a helyi rivális Sheffield FC elleni rossz hangulatú meccset. „Úgy tűnik, a Hallamnak sok pártolója van jelen – jegyzi meg egy tudósítás –, valahányszor a csapat megszerzi a labdát, a lelkes támogatók még hevesebben kezdenek örvendezni.” Megszületett a szurkoló.

Százötven éve még nem voltak kupák és bajnokságok, azonban a labdarúgás már akkor is nagy versengéseket keltett életre, dacára annak, hogy nem volt egységes szabályozás. A magániskolák és egyetemek együttesei mellett számos korai futballcsapat is született, jellemzően London és Sheffield körül. A Sheffield FC 1857-es alapítása óta működik, napjaink legrégebbi futballklubja. Legfontosabb helyi riválisai a Hallam, a Mackenzie és az Exchange. A Sheffield FC a Notts Countyt, a világ legrégebbi profi csapatát is riválisai közt tartja számon, bár 1863-ban még csak egyéves volt. A legjelentősebb londoni együttes a Forest FC volt, amely azzal a különleges céllal jött létre, hogy terjessze és népszerűsítse a játékot. 1863-ban legyőzhetetlen csapatnak számított, kilenc meccséből nyolcat megnyert, és 26 gólt szerzett. A Forest körül jöttek létre a londoni klubok, a Barnes, a No Names és a Crystal Palace. Ezeknek jelentős szerepe volt az FA létrejöttében. Később a Forest megváltoztatta a nevét Wanderersre, és ötször nyerte meg az FA-kupát.

Durva túlzás lenne azt állítani, hogy az 1863-as újságokban legalább elszórtan lehetett találni futballtudósításokat. A legtöbb lap teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a fiatal sportot, és ha született is egy-egy beszámoló, akkor szigorúan csak a sportrovat végén, az olyan közkedvelt sportágakról szóló beszámolók után, mint a lóverseny, a távgyaloglás és a karikadobálás.

A futball legnagyobb riválisa a krikett volt. Egy szurkoló így írt a Sporting Gazette-ben a futball és a krikett helyzetéről: „A foci legalább annyira izgalmas, mint a krikett, még egészségesebb is, és sokkal olcsóbb. Biztos vagyok benne, hogy egy jó futballmeccs izgalomban és érdekességben felveszi a versenyt a krikettel.”

A londoni Bell’s Life volt az első lap, amelyik kiemelkedő futballtudósításokat közölt. Beszámolt a vezető magániskolák és a londoni csapatok meccseiről a csapatok titkárának vagy a csapatkapitányok jelentései alapján. A szórakoztató tudósítások „hatalmas izgalmakat” és „mesés gólokat” emlegettek, de felületesen fogalmaztak, és híján voltak a részleteknek. Ennek ellenére hosszú évekkel a rádió és a televízió feltalálása előtt a Sporting Gazette, a Bell’s és a The Field fontos szerepet játszott a labdarúgás felemelkedésében.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. júniusi lapszámában.)