A 13 légiós, aki útjára indította a Premier League-et

 

 

Szöveg Steve Anglesey Fordítás Kovács Gergely

A cikk 2012-ben jelent meg!

 

Nem épp úgy néztek ki, mint a forradalmárok. Ott volt például az Oldham Athleticben játszó Gunnar Halle, egy csontvázszerű alak, aki leginkább Edvard Munch expresszionista festő A sikoly című festményének figurájához hasonlítható. Aztán a lengyel Robert Warzycha, az Everton legjelentéktelenebb kinézetű és legkiejthetetlenebb nevű játékosa. Valamint a horpadt mellkasú izraeli, Ronnie Rosenthal. Ott volt még a Rimbaud-versekből szökött francia, aki a bajnok Leedset erősítette; egy dán az Arsenalban és a Manchester Unitedben, aki szeretett lőni, de be volt oltva gólok ellen, továbbá egy orosz szélső, aki a Cityhez szeretett volna igazolni.

Ha ez a 13 tagú vegyes felvágott egy rosszindulatú hollywoodi filmben szerepelt volna együtt, felsírtunk volna, mondván, milyen unalmas klisék. Pedig az 1992. augusztus 5. és 7. közti hétvégén mindnyájan kiszaladtak az angol pályák gyepére, és így váltak a Premier League első légiósaivá. Amit ők és követőik ezután tettek, az egy kétmilliárd fontos üzlet részévé vált, magára vonta a teljes világ figyelmét, és háttérbe szorította Olaszországot és Spanyolországot mint a világsztárok kedvelt célpontjait.

 

Robin van Persie így nyilatkozott: „Szenvedélyes, technikás és erős bajnokság, a stadionok mindig megtelnek. Hétről hétre meg kell feszülni, majd fájdalom járja át a testem. Az, hogy Angliában játszhatok, mindent megad nekem, ami kell.”
Hogy jutottunk el idáig? Sokat segített, hogy a nem várt forradalom akkor kezdődött el, amikor az angol futballnak a legnagyobb szüksége volt rá. Az 1992-es Eb lehűtötte azokat a nemzeti szenvedélyeket, amelyek az 1990-es világbajnokságon olyannyira felfortyantak, és nem lehet a menedzserek fejére hulló zöldségek számával kifejezni azt a mély válságot, amelyen az angol játék keresztülment.

Simon Kuper, a Soccernomics című könyv társszerzője így fogalmaz: „Pont a legjobbkor jött. Angliának nem sikerült kijutnia az 1994-es vébére. Graham Taylort tették felelőssé, pedig egyértelmű volt, hogy ez nem csak az ő hibája. A nemzedéknek, amivel dolgoznia kellett, nem volt képzelőereje, és képzetlen volt.”
Martin Lipton újságíró ezt így egészíti ki: „Készen álltunk egy forradalomra, de ezt mi magunk sem tudtuk. Büszkék voltunk szigetország mivoltunkra. Irigyeltük azt a rengeteg pénzt, ami a külföldi ligákban hevert, különösen Olaszországét, de cikiztük futballjukat, reméltük, nem kell úgy játszanunk, mint nekik.”

 

A ’92-es nemzedék tagjai nem voltak úttörők. A német csatár, Max Seeburg már 1908-ban a Tottenham játékosa volt, 86 évvel Jürgen Klinsmann előtt. A második világháború utáni időszakban a chilei csatár, George Robledo
Newcastle-ben játszott, a kapus Bert Trautmann pedig a Manchester Cityben. A dél-afrikai Albert Johanneson a Leeds kezdője volt a Revie-éra leszállóágában. Az 1978-as argentin vb-győzelem arra sarkallta Keith Burkinshaw-t, hogy megvegye Oswaldo Ardilest és Ricardo Villát.

Ugyanekkor az Ipswichnél tevékenykedő Bobby Robson vitákat is kiváltva eladta az angol válogatott keményen futó középpályását, Brian Talbotot 450 ezer fontért, és megvett helyette egy holland párost, Arnold Mührent és Frans Thyssent, valamint 50 ezer font visszajárót is betett a kasszába. „Nem volt olyan angol, aki azt tudta volna nyújtani, amit ők” – emlékezett vissza évekkel később az edzőkirály. De voltak olyan nagyon sokba fájó tévedések is – például a jelenlegi argentin szövetségi kapitány, Alex Sabella igazolása a Sheffield Unitedbe, honfitársa, Alberto Tarantinié a Biminghambe, vagy a dán Allan Simonsen megvásárlása, akinek a Barcelonából a másodosztályú Charltonba igazolása mindössze három hónapot ért meg –, amelyek számos klubot eltántorítottak az efféle ügyletektől.

 

1980-ra kevesebb mint 60 nem angol játékos szerepelt a Football League-ben, a többségük gyengébb képességű labdarúgó volt. A legtöbb klubelnök valószínűleg egyet értett Tommy Smith-szel, aki két percen belül egy mellbe rúgással köszöntötte Ardilest bemutatkozó mérkőzésén, majd később „délibábnak és pozőröknek” gúnyolta a légiósokat.
A Premier League elindulása teremtette meg a lehetőséget a klubok számára, hogy anyagi kockázatot vállaljanak. 1991-ben, egy évvel a start előtt, a 92 Football League-klub megegyezett a televíziós jogdíjak 14.2 millió fontnyi összegének felosztásáról. Most a Sky 70-nél is kevesebb klubnak évi 60 millió fontot fizet. Szerencsejátékra való pénz hevert az asztalon, és egy klub sem tette fel az összeget látványosabban, mint a Manchester United, amikor kimentette a boldogtalan Éric Cantonát a Leedsből, amikor már nagyon úgy tűnt, hogy visszatérése a kontinensre elkerülhetetlen.

Ha a francia iránti csodálat a United részéről némileg túlbecsültnek is tűnhet, Cantona teljes Premier League-re gyakorolt hatása a mai napig alulértékelt. A rivális klubok elnökei és menedzserei nagyon hamar megismerték elképesztő képességeit, kisugárzását, intelligenciáját, mindazt, amit a hazai játékosokban hiába kerestek. „Bárki, aki ismerte az európai focit, tudhatta, hogy nem ő volt a világ legjobb játékosa – mondja Simon Kuper. – De Angliában ő tűnt a világ legjobbjának.”
Akik közelről láthatták, tudták, hogy hozott magával egy harmadik elemet is. Az Old Trafford öltözője legénykedős, piás hangulatáról volt közismert, az élen Bryan Robsonnal és Mark Hughes-zal. Ám érkezése és a plusz edzéseken történő állandó finomra hangolása szemmel láthatóan nagy hatással volt az olyanokra, mint Paul Scholes, David Beckham és Ryan Giggs, akik hosszú délutánokat töltöttek azzal, hogy ott maradjanak, és csodálják őt, hallgassák, és tanuljanak tőle. Sir Alex
Ferguson később ezt így fogalmazta meg: „Sokan látták úgy, hogy Cantona volt a sikereink katalizátora, de amit a meccseken tett, az semmi sem volt ahhoz képest, ahogy felnyitotta a szemem arra, hogy mennyire alapvető fontosságú is az állandó gyakorlás.”

 

Csupán néhány nappal az után, hogy a United a magasba emelhette a serleget, a Tottenham elindította azt a folyamatot, amit később a „külföldiek inváziója” néven emlegettek. Először is visszahívták Ardilest, ezúttal az első nem brit menedzsernek, ő pedig szerződtette Klinsmannt, Ilie Dumitrescut és Gica Popescut. A Bosman-szabály – amely lehetővé tette a játékosok szabad áramlását az EU-n belül – alkalmazásával a kapu még inkább kitárult. Kedvezményezettjei között volt Ruud Gullit, aki a Chelsea-hez igazolt, és egy év múlva már első volt a klub kilenc, egymást követő külföldi menedzsere közül.
„Anglia több módon is nyitni kezdett Európa felé – mondja Kuper. – Az EU-nak köszönhetően szabad volt a mozgás. Elkészült az Eurostar vasút a csatorna alatt, és elindultak az olcsó légi járatok. Olyan érzés járta át a focit, hogy van valami a kontinensen, amiből az angol klubok tanulhatnak, és amire felnézhetnek.”

A Bosman-szabálynak köszönhetően az is kiderült, hogy a hazai játékosokért előtte túl sok pénzt is elkérhettek. Gianfranco Zola 250 ezer fonttal került többe a Chelsea-nek, mint amit Warren Bartonért fizetett a Newcastle, és másfél millióval kevesebbe, mint amennyibe Les Ferdinand került. Szintén viszonylag olcsónak számított Dennis Bergkamp hét és fél millió fontos igazolása az Intertől.
A beilleszkedés nem bizonyult nehéznek sem a pályán, sem az öltözőben, mihelyst elsajátították az első káromkodásokat. De abban az időszakban, amikor az angol válogatottat a pályán egy kvázi alkoholista, Paul Gascoigne irányította, kapitánya pedig egy kocsmatulajdonos, Graham Taylor volt, egyéb nehézségeket is le kellett győzni. Harry Redknapp így értékelte akkoriban az új időket: „Vannak köztük, akiket nem érdekel a golf, nem járnak lóversenyre, sőt még inni sem hajlandóak.”
„Nyáron Svédországba mentünk edzőtáborozni, és naponta kétszer tréningeztünk – emlékezett vissza Dennis Bergkamp az FFT-nek tavaly. – Egy este sétálni mentem a feleségemmel, és azt láttam, hogy a teljes Arsenal ott ül egy kocsmában. Felfoghatatlan volt.”

 

Arséne Wenger 1996-os érkezése vetett véget a kedd esti klubozásnak, és forradalmasította a táplálkozási, fogyasztási és edzési módszereket, ezzel megteremtve a megfelelő környezetet a nem brit tehetségeknek, akikre inkább számított. Még ma is figyelemre méltó, hogy a régi hangok, mint Tony Adams vagy Martin Keown milyen hamar elcsitultak, és milyen könnyen vették a változást. Cary Cooper, a pszichológia professzora ezt így magyarázza: „A játékosok is másra vágytak, és ezt hozta meg Wenger. Egy külföldi menedzser a változás szelét hozza magával, és nagy volt a várakozás, hogy valami gyökeresen új kezdődik. Így amikor megváltoztatta a szabályokat, ezt könnyen elfogadta mindenki. Ahogy ha Mourinho vezet be szigorú változtatásokat, azt sem kérdőjelezi meg senki. Nem mindig hasonló a helyzet, ha egy új angol menedzser lép színre, ahogy azt láthattuk Roy Hodgson esetében a Liverpoolnál.”

 

Martin Lipton pedig hozzáfűzi: „Akárcsak Cantona, Wenger is hatalmas hatással volt az egész bajnokságra, David Platt, aki akkor tért vissza hosszú idő után Olaszországból, például kijelentette, hogy az Arsenal edzőpályája, a London Colney maga a kőkorszak. Aztán működésbe lépett Wenger, megváltoztatta az étrendet és az edzések menetét, és a dolog elkezdett működni. Ma pedig a London Colneyt ellepik a táplálkozási szakértők és elemzők.” Mire Wenger csapata megnyerte első teljes szezonjának végére két trófeáját, módszerét már a Premier League egyéb sikerre ítélt klubjai is átvették. Dietmar Hamann, aki 1998-ban érkezett a Newcastle-be a Bayern Münchenből, így fogalmaz: „Talán nem volt ez mindig így, de amire én odaérkeztem, az edzőpálya és a tréningek is nagyon hasonlítottak a Bayernéhez. Technikában nagyon sokat nőtt a színvonal ahhoz képest, ahogy még gyerekkorunkban láttuk a német televízióban. Gyors, fizikális futballt játszottak akkoriban, most pedig a technika is fontos elemmé vált. A hagyományos és a külföldi elkezdett együtt élni.”

 

A külföldiek fortélyossága és ennek hazai oltóága együttesen eredményezte azt, hogy a Premier League, szemben a technikailag kifogástalan spanyol és a taktikailag verhetetlen olasz bajnoksággal a légiósok első számú célpontja lett. „Menjünk csak bárhova, az Egyesült Államokba vagy Ausztráliába, az emberek rólunk beszélnek – mondja Cary Cooper. – A légiósoknak köszönhetően ma az egész világon mi vagyunk A Bajnokság.” Hamann hozzáteszi: „Mindig is népszerű liga volt az angol, de az elmúlt évek a légiósoknak köszönhetően világszerte felkapottá tették. Más nemzetek bajnokságaival szemben a németek például könnyebben tudnak vele azonosulni.”
Simon Kuper megjegyzi: „Húsz évvel ezelőtt, ha megkérted bármelyik angolt, hogy nevezzen meg egy franciát, Brigitte Bardot-ig jutott. Ha németről érdeklődtél, minden bizonnyal Hitlert emlegették. Majd egyszer csak itt van ez a rengeteg pozitív figura, és erre már nem lehet idegengyűlölettel reagálni.”

 

A Premier League népszerűségének legbiztosabb fokmérője, hogy elcsitultak azok a siránkozások, amelyek minden fontosabb változást követtek az angol futball történelmében. Emlékszünk még arra a dühkitörésre, ami Gianluca Viallira zúdult, amikor brit kezdő nélkül állította ki csapatát az 1999-es Boxing Day-mérkőzésre? És arra a felhördülésre, ami Wengernek járt, amikor az első tisztán légiós csapattal jött ki 2005-ben? Vagy arra a finnyáskodásra, amikor a 2005–2006-os idényben először játszottak nagyobb számban külföldiek a Premier League-ben, mint hazaiak? Amikor az Arsenal és a Portsmouth 2009 szilveszterén teljes egészében légiós csapatokkal lépett pályára egymás ellen, már jóformán csak motyogást lehetett hallani. Ahogy az sem okozott lármát ugyanez év májusában, hogy a Manchester United brit játékosok nélkül állt ki a City ellen.
Ennek oka Lipton szerint az, hogy a külföldieknek köszönhetően sohasem várt magasságokba emelkedett a színvonal. „Mi történt, amikor technikailag jobb játékosok érkeztek a Premier League-be? Lépést tartottunk velük, gyorsabbá váltunk, taktikailag, technikában fejlődtünk. Mindez az angolszász formája a kontinentális futballnak, ami lenyűgözte az egész világot. Minden egyes labdarúgó játékszínvonala nőtt. Még a mai Premier League-focistáké is, akiket gyakran gyengének értékelünk; technikájukban negyven százalékkal jobbak, mint 1992-es társaik. Muszáj is nekik, különben repülnének.”

Vannak persze, akik teljesen másként látják a folyamatot Angliában és más országokban is, többek között az angol profiliga elnöke, Gordon Taylor vagy a La Ligáé, José Luis Astiazarán. Szerintük a külföldiek túlburjánzása az angol bajnokság csapatainak kezdői közt a válogatott rovására megy. „A Soccernomics ezt másképp látja – taglalja Kuper. – Ha azt vesszük, hogy Premier League futballistáinak egyharmada angol, akkor ez kétszázhúsz játékost jelent. Mondjuk, hogy nyolcvan közülük rendszeres kezdő. Ez azért jóval több, mint ami egy válogatotthoz szükséges. Ennek bőven elégnek kellene lennie. A valódi baj az, hogy az angol foci annyira igénybe veszi a labdarúgókat, és az idény végére annyira leharcolja őket, hogy nem marad semmi erejük.”

 

Ennek ellenére biztosak lehetünk benne, hogy bármilyen szintű angol kudarc a 2012-es Eb-n újra fel fogja vetni a külföldiek kvótájának szükségességét. John Keen, a Futballszurkolók Szövetségének elnöke így vélekedik: „Az angol futball döntéshozóinak el kell dönteniük, hogy a világ legcsodásabb bajnokságát vagy a világ legjobb válogatottját akarják-e választani.” Viszont a Premier League vezérigazgatója, Richard Scudamore harcos ellenzője az effajta hozzáállásnak. „Mi azt szeretnénk a legjobban, hogy játékosaink képesek legyenek a legjobbjukat nyújtani a világ élvonala ellen. Ha mesterséges gátakat szabunk, azzal pusztán a valóságtól kíméljük meg őket” – mondja.
Hacsak nem születik váratlan siker Lengyelországban és Ukrajnában, a vita újra el fog indulni a nyár végén. És ahogy közeledik a Premier League indulásának 20. évfordulója, az is vita tárgya lesz majd, hogy mennyire volt hasznos a külföldi hatás. Michel Platini tűnődve kérdezi az angol identitás gyengülésének felvetésekor: „Ha Katarból hoznak be játékosokat, és nincs a pályán, illetve a klubvezetőségben liverpooli vagy manchesteri, akkor hol van ebben a történetben Liverpool vagy Manchester?”

 

A külföldi tulajdonosok megjelenésével – mindössze tizenegy Premier League-klub maradt angol kézben – az adósságok is félelmet gerjesztenek, ahogyan az is, hogy a bevételeket száz százalékban ők tehetik zsebre. „Ha átveszik az irányítást, azt tehetik az angol futballal, amit csak akarnak – figyelmeztet az angol válogatott szövetségi kapitányi posztjára leginkább esélyes Harry Redknapp. – Bármi megtörténhet.”
És amíg idegesen várjuk az első integető pompomlányokat, ideje számvetést készíteni. Igen, a Premier League-et elözönlő légiósok tőkeáttételes kivásárlásokat, bonyolult tulajdonosi rendszert hoztak magukkal. De az első 13 mégiscsak szerencsét hozott Angliának. Csodálatos szórakozásban volt része a milliós közönségnek, és a fiatal brit nemzedék tanulhatott a legnagyobbaktól. Hosszú utat tettek meg. Ahogy az angol bajnokság is.

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. májusi számában.)