Szöveg Chris Flanagan
Kétezer-kettő februárjában, egy unalmas hétköznap délutánon egy focista állt egymagában a Reebok Stadion gyepén.
Négy évvel korábban ez a játékos 75 ezer néző jelenlétében, egymilliárd tévénéző szeme láttára nyerte meg a francia válogatottal a létező legrangosabb labdarúgótornát. Youri Djorkaeff tudta jól, mit keres ebben az elhagyatott stadionban.
Néhány órával korábban vett részt az első edzésén a Bolton Wanderers csapatával. Onnan egyenesen ide, a klub stadionjába hozatta magát az edzői stáb egyik tagjával, és egy labdával a hóna alatt kisétált a gyepre.
Amikor a pálya különböző pontjain körbe-körbe kocogva passzokat kért, a klub munkatársa végképp elvesztette a fonalat. „Mit keresel, Youri?” – kérdezte. „A reklámtáblákat figyelem – magyarázta Djorkaeff. – Így mindig tudni fogom, hogy a pályának épp melyik pontján vagyok.”
Ez a pillanat sorsfordítónak bizonyult a Bolton történetében. Most egy világbajnok állt az oldalukon, aki nemcsak akkora igénnyel figyelt a részletekre, amilyet ez a klub még nem tapasztalt, hanem végtelenül eltökélt is volt. Djorkaeff először csak az idény végéig írta alá a szerződést, de így is elérte, hogy a frissen feljutó Bolton négy pont előnnyel bent maradjon a Premier League-ben.
„És akkor megtörtént, ami még ennél is elképesztőbb volt – emlékezik Sam Allardyce. – A világbajnokság után idetelefonált, és megkérdezte, visszajöhet-e.”
Djorkaeffet hamar követte Jay-Jay Okocha, Ivan Campo, El Hadji Diouf, Szteliosz Janakopulosz, Fernando Hierro és Nicolas Anelka. A Bolton Wanderersnél az 1950-es évek trófeaszürete óta nem volt ekkora a felhajtás. Allardyce irányításával a lancashire-i galaktikusok újra a csúcsra repítették az elfeledett klubot, és egészen az európai tornákig jutottak. A világ széltéből-hosszából összeverbuvált csapat tagjait azóta is hősként emlegetik.
BIRKAHERE ÉS BUDIVERSENY
Amikor 1999 októberében Allardyce átvette a csapatot, még nem így álltak a dolgok. A Bolton Wanderers akkoriban a másodosztály tabellájának közepén volt. „A sors akaratából az első meccsemet épp a születésnapomon játszottuk” – mondja a 67 éves edző, aki ifjúkorában maga is játszott a Boltonnál.
Első teljes idényében Allardyce a Premier League-be juttatta a csapatot, miután a rájátszásban legyőzték David Moyes Prestonját. Az első osztályban már a harmadik mérkőzésük után az élen voltak: az első meccsen 5–0-ra verték a Leicestert, majd legyőzték a Middlesbrough-t és a Liverpoolt is.
A Leicester elleni diadal őket is váratlanul érte. Aznap este a csapat birkaherét vacsorázott: korábban megállapodtak ugyanis, hogy ha az idény alatt valaha is háromnál több góllal győznek, azt így ünneplik meg. Hasonló csapatépítő szándék állt azon kirándulás mögött is, amikor a csapattagok vécécsészéken ülve versenyeztek lefelé egy domboldalon. Ahogy a vége felé közeledett a 2001–02-es idény, a Boltont mégis a kiesés fenyegette. Allardyce tudta, hogy a csapat harci kedvét csak egy különlegesen tehetséges futballista hozhatja vissza.
„Jobb játékosokra volt szükségünk, de nem volt rá keret. Amikor odakerültem, a klub negyvenöt-ötven millió fontos adósságban úszott. Amikor eljöttem, már profitot termeltünk – magyarázza Allardyce. – Ilyenkor az ember kölcsönjátékosokat keres, vagy olyanokat, akiknek hamarosan lejár a szerződése. Az ilyenek vagy el akarnak jönni, vagy a klub akar tőlük megszabadulni.”
Djorkaeff tökéletes célpont volt. Az akkor 33 éves francia középpályás zátonyra futott a Kaiserslauternben, és a válogatottban betöltött helyét féltve, fél évvel a ilágbajnokság előtt bármit megadott volna, hogy rendszeresen pályára léphessen. A Manchester United és a Liverpool is puhatolódzott, de végül Allardyce győzött: Németországba repült, és felkérte, hogy vezesse a Boltont a túlélésért vívott harcban.
„Arra számítottam, nehéz dolgom lesz vele, de meg kellett próbálnom – magyarázza a Bolton egykori menedzsere. – El kellett adnom neki a klubot, nem volt elég győzködni. Elvégre azt sem tudta, mi az a Bolton Wanderers. Az informatikusok összeraktak egy remek videót, amit a játékosoknak mutathattunk. Csak az edzőpálya nem került bele. Az egy pöcegödör volt… De beleraktuk a stadiont, és hogy hol lakhatnak, akár a környéken, akár fényűzőbb körülmények között, Manchester belvárosában. És a Premier League-ben játszottunk, a világ egyik legnézettebb bajnokságában.”
„ÖSSZERAKTUNK EGY REMEK VIDEÓT A JÁTÉKOSOKNAK. CSAK AZ EDZŐPÁLYA NEM KERÜLT BELE. AZ EGY PÖCEGÖDÖR VOLT”
Alighogy megérkezett, Djorkaeff máris a Bolton pozíciójának megszilárdításán kezdett dolgozni. „Youri igazolása igazi mérföldkő volt – így Gudni Bergsson, aki 1995-től volt a csapat tagja. – Megmutattuk, milyen nagyra törünk.”
Mire a francia középpályás a nyáron aláírta újabb, ezúttal két évre szóló szerződését, Allardyce már Európát járta újabb igazolások reményében.
„Rengeteget utazgattunk, amíg kerestük az új embereket. Emlékszem, egyszer egy vasárnap három meccset is megnéztem Spanyolországban. Az egyik ügynöknek annyira fontos volt, hogy magángépet foglalt. Leigazoltuk Ivan Campót, aki megnyerte a bajnokságot és a Bajnokok Ligáját a Real Madriddal, mégis kirakták a csapatból. Itt is mindenki hülyének nézte először, de hamar megtalálta a helyét. És persze megszereztük a világ egyik legszórakoztatóbb focistáját.”
Jay-Jay Okocha 28 évesen érkezett a Boltonba, miután a PSG kitette a szűrét, de Angliában sem indult olyan jól a pályafutása: első meccsén a felidőben lecserélték, amikor a Fulham már 3–1-re vezetett.
„Csak ült ott az öltözőben, és bámult maga elé, mint aki végignézte, ahogy elütnek egy macskát – mondja Russell Byrne-Fraser, a klub szertárosa. – Elment mellette a meccs. Leblokkolt, mint nyúl a reflektorfényben. Emlékszem, azt motyogta magában: »Ezen még rengeteget kell dolgoznom«. Egy gyengébb jellem össze is tört volna, mondván: »Hogy is gondolhattam, hogy idejövök?«. De ő csak vett egy nagy levegőt, türelmes volt, és tanult.”
A Bolton 2002 novemberében még a tabella legalján tanyázott, de az idény végére Okochát már a Premier League legjobb játékosai között tartották számon, és a klub biztonságáért folyó küzdelem élharcosa lett. A helyettük kieső West Hamet is az ő góljával győzték le. Ha a Boltonnak időhúzásra volt szüksége, bármikor készen állt, hogy trükkök egész tárházával kápráztasson el mindenkit: jó példa volt erre az az esernyőcsel, amellyel Ray Parlourt, az Arsenal középpályását szedte rá. Az utolsó meccsen Okocha szabadrúgásával verték meg a Middlesbrough-t, amivel garantálták a bennmaradást a Premier League-ben.
„Elképesztően szórakoztató volt” – tudatja Bergsson, akinek az volt az utolsó idénye a Boltonnál.
A klub „Jay-Jay: olyan jó, hogy kétszer kellett elnevezni” feliratú pólókat árult, de Campo-parókát is lehetett kapni a szurkolói boltokban. A spanyol eleinte nem találta a helyét középhátvédként, de miután átkerült a középpályára, hamar közönségkedvenccé vált. Van is egy indie rockzenekar a környéken, amit róla neveztek el.
„EL HADJI DIOUF? ELÉG IDEGESÍTŐ VOLT…”
Újabb különc sztárok érkeztek a klubhoz 2003 nyarán: Diouf (aki akkoriban esett ki a Liverpool kegyeiből), Kevin Davies (akit a Southampton eresztett szélnek), és a 173 centis szélső, Janakopulosz.
„Akkor már hét éve játszottam az Olympiakosznál, és a hetedik bajnoki győzelem előtt álltam – emlékezik a görög középpályás. – Tudtam, hogy több klub is szívesen fogadott volna. Nem a Bolton volt közülük a legnagyobb nevű, nem az a világszínvonalú, amiről álmodtam, de ők vettek a legkomolyabban. Éreztem, hogy nekik tényleg kellek, és hallottam a sok nagy nevet, akiket leigazoltak. Gondoltam, ha ők a Boltonban játszanak, bizonyára van ott valami, ami odavonzza őket.”
Szteliosz nem csalódott: Észak-Angliában egy olyan klub fogadta, ahol a világklasszisokból szép lassan mérvadó csapat formálódott. Abban az idényben a Bolton a Ligakupában a Middlesbrough elleni döntőig jutott, (az oda vezető utat maga a görög is megsegítette két góllal, valamint Okocha két szabadrúgásgólja az Aston Villa elleni elődöntőben), és a Premier League-ben is felkapaszkodtak a nyolcadik helyre.
„Rengeteg válogatott játékosunk volt, nagy nevek, akik itt-ott több bajnokságot is nyertek már – mondja Szteliosz. – Igazi győzteseket sikerült egy csapatba gyúrni.”
Az összetartó erő Allardyce volt. „Sok különböző nemzetiségű játékosunk volt, de ő mindig fenntartotta a családias légkört – magyarázza Ricardo Gardner, a korábbi jamaicai válogatott. – Bárhonnan is érkeztünk, abban az öltözőben egy csapat lehettünk.”
A szokatlanul nagy létszámú edzői stáb is kitett magáért. „Sam mindig vigyázott ránk – mondja a kapus, Jussi Jaaskelainen. – Magasra tette a lécet, de rengeteg embere volt, akik mindenre odafigyeltek, legyen szó a játékosok hétköznapjairól vagy a gyepről a pályán. Ő teremtette meg a lehetőséget arra, hogy hétről hétre a legmagasabb színvonalon futballozhassunk.”
Allardyce az első naptól fontosnak tartotta, hogy szakemberekkel vegye körül magát. „Huszonnyolc tagú stábbal kezdtem, ebből lett később harminckettő. Akkoriban sokan megszóltak ezért. Nem értették, mire kell annyi. De az elemzők, a pszichológusok… Minden területre volt emberünk, azóta kiderült, hogy ez elengedhetetlen. Mi már akkor a ProZone elemzőszoftvert használtuk. Nálunk alkalmaztak az országban először krioterápiát. Voltak világbajnokaink, Bajnokok Ligája-győzteseink, lenyűgöző volt hallani, hol jártak, mit értek el. Rengeteget tanultam tőlük. De mind azt mondták, hogy mi a Boltonnál egy csomó olyat csinálunk, amit még ők sem láttak.”
A Bolton sikerének másik titka egy olyan összetevő, ami azóta is kulcsfontosságú a labdarúgásban: a játékosok menedzselése. Lehettek bármekkora sztárok, Allardyce tudott velük bánni.
„Nagyon fontos, hogy az edző képes legyen a játékosokkal külön-külön, személyesen is szót érteni – mondja Szteliosz. – Ez a legnagyobb menedzserek titka. Övék a nagy igazolások hatalmas felelőssége, motiválják a játékosokat, inspirálják őket, ami nem könnyű. Big Sam ezt profi szinten művelte.”
Sokat segített Allardyce-nak Mike Forde, a klub akkori teljesítményigazgatója, aki később a Chelsea játékosfigyelője lett. „Minden egyes játékost alaposan meg kellett figyelnünk – így Allardyce. – Mike bevezetett egy új profilozási módszert. Amerikában volt egy cég, amelyik kielemezte a játékosok által kitöltött kérdőíveket, két játékosunkat is így választottuk. Minden egyes ember máshogy viselkedik társaságban, mint a saját otthonában. Van, aki például közösségben nagyhangú és humoros, miközben otthon csendes és visszahúzódó. A profilozással már azelőtt lehet elképzelésünk arról, kivel állunk szemben, hogy elkezdenénk vele dolgozni. Hosszú, személyes beszélgetéssel szoktam kezdeni: senkit sem szerződtetek, amíg nem beszélgettem vele négyszemközt. A profilozás pedig segített meghatározni, hogyan kell majd bánnom vele.”
Még Diouf is ragyogott Allardyce keze alatt, pedig ő hírhedten nehéz természetű játékos volt. „Az a fajta ember volt, aki csak néhány sort töltött ki a profilozási kérdőíven. Ez is egyfajta eredmény – folytatja Allardyce. – Arról árulkodott, hogy nem koncentrál eléggé, hogy rátarti, és ez igaz is volt rá mindennap. Elég idegesítő volt. De rengeteg emberem volt a futballistáim kezelésére, úgyhogy volt elég időm, amit rászánhattam. Egy menedzser a munkaidejében csak a legszükségesebb dolgokkal tud foglalkozni, utána szépen hazamegy, ahol máris verik az ajtót, hogy még többet követeljenek belőle. Előre kell tervezni, napokat, hónapokat, éveket. Ha az ember nem hagy magának időt gondolkodni, latolgatni, akkor kevésbé lesz kreatív. Volt, hogy a stábbal napokat töltöttünk egy szállodában, ez is Mike Forde ötlete volt, kikapcsoltuk a telefonokat és meghánytuk-vetettük az elmúlt három hónapot, a következő három hónapot, de telente akár a következő szezonnal is számoltunk.”
„HOGY RIVALDO? NEM, KÖSZÖNJÜK…”
Kétezer-négyben úgy tűnt, hogy Rivaldo is feltűnik a csapatban. Luís Figo és Dennis Bergkamp mellett a brazil csatár egyike volt azoknak, akiknek Allardyce utánajárt.
„A legnagyobb kihagyott ziccerünk Samuel Eto’o volt – mondja Allardyce. A mallorcai csatár akkoriban a húszas évei elején járt. – Rivaldóra pedig én mondtam nemet, miután leültem vele tárgyalni Manchesterben. A Lowry Hotelben találkoztunk. Ez volt az első alkalom, hogy egy játékos jött el hozzánk, és nem fordítva. A beszélgetés után úgy éreztem, csak arra akar használni mindent, hogy felkeltse egy nagyobb klub érdeklődését, mert a sajtóban elterjedt, hogy találkoztunk. Nem tetszett a dolog, így visszaléptünk.”
„HA LÁTNÁTOK A HÁZAMAT, TUDNÁTOK, MILYEN SOKAT JELENT A BOLTON. MINDEN FALAM TELE VAN EMLÉKTÁRGYAKKAL ÉS FOTÓKKAL”
Rivaldo végül az Olympiakosznál kötött ki, de a Bolton abban az évben szerződtette Gary Speedet a Newcastle-ből, és a Real Madrid volt csapatkapitányát, Fernando Hierrót, aki a katari al-Rajjannál töltött egy év után klub nélkül maradt. Speed 1992-ben bajnok volt a Leedsszel, és maga volt a megtestesült megbízhatóság; Hierro pedig Campóhoz hasonlóan középhátvédből előlépett mesteri középpályássá.
A két új játékossal szintet lépett a csapat: Okocha és Kevin Nolan közreműködésével már kihívást jelentettek az Evertonnak és a Liverpoolnak is, és a négy legjobb közé próbáltak férkőzni. Végül a hatodikok lettek, de egálban voltak Rafael Benítez Liverpooljával, amely 2005-ben megnyerte a Bajnokok Ligáját.
Az idény utolsó meccse után, amikor megverték a vendég Evertont, Hierro végleg viszszavonult. Amikor lecserélték, nemcsak a Bolton-drukkerek búcsúztatták vastapssal, hanem a látogatóba érkező Real Madrid-szurkolók is. Az Everton labdarúgója, Duncan Ferguson minderről tudomást sem véve szinte kitaszigálta a pályáról, mert folytatni akarta a játékot.
A hatodik helyen zártak, vagyis indulhattak az UEFA-kupában. A Bolton Wanderers történetében először szerepelhetett nemzetközi terepen. A játékosokra is nagyobb figyelem irányult: Szteliosz például boltoni pályafutása mellett 2004-ben Európa-bajnok is lett, amivel felkeltette az olyan klubok érdeklődését, mint a Liverpool vagy a Manchester City.
„Az a City nem olyan volt, mint a mai. Azon a szinten lehettek, mint mi voltunk akkor. Eszembe sem jutott volna odamenni a Bolton helyett – mondja. – A Liverpool már más volt, de végül abból sem lett semmi, mert nem az én kezemben volt a döntés, és a Bolton elképesztően jó ajánlattal újította meg a szerződésemet. Örömmel maradtam még három évet.”
A 2005–06-os UEFA-kupában a Bolton bekerült a legjobb 32 közé. Veretlenül jutott tovább a csoportkörből, ahol a Sevilla, a Zenit és a Besiktas volt az ellenfele.
Nem minden igazolás jött be. Mário Jardel már akkor sem volt formában, amikor csatlakozott a csapathoz, és nem rúgott egy gólt sem a bajnokságban, a Fiorentinától kölcsönkapott Nakata Hidetosi pedig csak tizennégyszer lépett pályára, mielőtt mindössze 29 évesen visszavonult.
Allardyce eredményei azonban így is lenyűgözőek voltak; 2006-ban a klub történetében rekordáron, nyolcmillió fontért vették meg a 27 éves Nicolas Anelkát a Fenerbahcétól, akiről akkor úgy tartották, már túl van a csúcson. „Anelka volt a hab a tortán, mert garantálta a gólokat, amiknek akkoriban híján voltunk” – emlékezik Allardyce.
A „Morcos” becenévvel megáldott franciában még bőven volt nafta. „Sohasem volt vele gondunk – mondja Byrne-Fraser. – Korábban már találkoztam vele, amikor a stadionban reklámfilmet forgatott a Reebokkal. Két héttel később megláttam őt egy ékszerésznél. Kijött a boltból, hogy rám köszönjön, nem én mentem be, és ez teljesen lenyűgözött. Nagyon kedves ember. Sosem lenne rá egy rossz szavam. Azóta is tartjuk a kapcsolatot.”
A francia ásszal a zsebben a Bolton Wanderers januárra a tabella harmadik helyére állt, alig lemaradva a Manchester United és a Chelsea mögött. Allardyce azt remélte, hogy kicsikarhat még egy kis pénzt a klubból egy új igazolásra, amivel a Bajnokok Ligájába is eljuthatnak, de ehelyett kénytelen volt a szabadúszó David Thompsont leigazolni. A Bolton végül visszaesett.
Három mérkőzéssel az idény vége előtt a hatodik helyen voltak: a Bajnokok Ligája már elérhetetlen volt, de egy újabb UEFA-kupa-indulásra még volt esély. Ám ekkor felröppent a hír, hogy Allardyce felmond, mert úgy érzi, a klub nem áll ki eléggé a tervei mellett.
Big Sam méltó búcsúztatót kapott, 2–2-t játszottak José Mourinho Chelsea-je ellen. A csapat tartotta jó szokását, és meglepte a nagyfiúkat: Allardyce ideje alatt a Bolton vendégként nyert a Stamford Bridge-en, kétszer az Old Traffordon, és összesen négyszer verte meg az Arsenalt és a Liverpoolt.
„Persze mindig ára volt, ha feladtuk a leckét a nagyfiúknak – emlékezik Allardyce. – Azt mondták, a hosszú passzainkból élünk. Pedig rengeteg jó játékosunk volt, kikérjük magunknak. Csak kifogásokat kerestek a gyengeségeikre. Ritkán fordult elő, hogy az ellenfél edzői becsülettel elviselték, ha megvertük őket.”
Allardyce nélkül, Gary Megsonnal a Bolton a 2007–08-as UEFA-kupa nyolcaddöntőjéig jutott: 2–2-t játszott a Bayern Münchennel, és megverte az Atlético Madridot. Otthon azonban a kiesés szélén táncolt. Anelkát megvette a Chelsea. A Bolton Wanderers csillaga leáldozott.
Az emlékek azonban örökre megmaradnak. Nemrég a Bolton sztárcsapatának egy része visszatért a Reebok Stadionba egy jótékonysági mérkőzés erejéig. Allardyce és Okocha győzelmi táncot jártak a partvonalon, ahogy 2003-ban tették, amikor elkerülték a kiesést. „Zseniális fazon, jó volt újra vele ropni – mosolyog Allardyce. – Pályafutásom legnagyobb diadala volt a Bolton Wanderersnél töltött időszak. Elképesztő kaland volt, egyszerűen fantasztikus.”
Más játékosok is hasonlóan éreztek. Mint például Szteliosz. „Ha látnátok a házamat otthon, Görögországban, tudnátok, milyen sokat jelent nekem a Bolton. Minden falam tele van emléktárgyakkal és fotókkal azokból az évekből. Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni. Bolton a második otthonom volt. Most is az, két éve a környékre költöztünk a családommal, és valahányszor elmegyek a stadion mellett, eszembe jut a rengeteg kedves emlék. És ez az érzés nem múlik el, ahogy telnek az évek.”
Djorkaeff érkezése és Allardyce távozása között csak öt év telt el. Ám aki ebben az öt esztendőben ott volt, az élete végéig őrzi a szép emlékeket.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. márciusi számában.)
