Amikor először ült külföldi a legendás kispadon: Sven-Göran Eriksson Angliában!

 

 

Isten hozott Angliában, Sven!

Szöveg Steve Anglesey Fordítás Kovács Gergely

 

A cikk 2016-ban jelent meg!

Nem, sosem voltam kalapácsvető – mondja a 67 éves Sven-Göran Eriksson, a Sanghaj SIPG vezetőedzője panamai nyaralásán a telefonba, majd nevetni kezd. – De igen, arra is emlékszem, amikor ezt állították rólam.”
Így emlékezik vissza arra az időre, amikor 2001-ben ő lett az angol válogatott első külföldi szövetségi kapitánya. Még inkább a sajtó bizonyos képviselőinek túlkapásaira.

„Éreztem, akad az újságírók közt olyan, akivel nem leszünk nagy barátok – mondja a FourFourTwo-nak. – Nem sok lapot olvastam. Úgy éreztem, jobb lesz, ha nem teszem.”

Egy ideig ez volt a legbiztosabb megoldás. Abban a három hónapban, ami Kevin Keegan lemondása és Eriksson érkezése között telt el, számos korábbi válogatott, futballban dolgozó, újságíró és szurkoló igyekezett tenni az ellen, hogy külföldi kapitánya legyen a válogatottnak. Sőt az elején még maga Eriksson sem gondolta, hogy ez jó ötlet.

„A régi Wembley búcsúmeccsét követően, ahol Németország elverte Angliát, beszéltem az ügynökömmel, Athole Still-lel, aki megkérdezte, érdekelne-e az angol kispad. Azt válaszoltam, biztosan viccel, kizárt, hogy külföldi ülhessen oda. Két nap múlva azzal keresett, hogy annyira azért nem kizárt, én meg azt válaszoltam, hogy ebben az esetben érdekel. Ezt követően minden nagyon gyorsan történt.”

2000. október 31-én ütős halloweeni mókával állt elő az angol szövetség, és szerződést kötött a svéddel. Akár tréfának szánta Adam Crozier elnök, akár nem, sok köszönete nem volt a másnapi sajtó lapozgatásában. „Micsoda lejtmenet. Micsoda megaláztatás. Micsoda önvád” – siránkozott a Sun. A Daily Mail sem kegyelmezett. Újságírója, Jeff Powell a következőket írta: „A szurkolók sokkal inkább akarták Terry Venablest, mint Külhoni Giannit, de szerintem még Akárki Billyt is nagyobb örömmel fogadták volna. Előjogainkat eladtuk a fjordok mellé, a hétmillió síelő nemzetének, kalapácsvetőknek, akik fél éven át totális sötétségben élnek.”

 

A negatív reakciók nem érték váratlanul Erikssont és az ügynökét. „Sven is és én is a kezdetektől tudtuk, hogy mire számíthatunk – mondja Athole Still az FFT-nek. – Tudtuk, hogy általános közutálattal fogadnak majd minden külföldit.”
Azt azonban alábecsülték, milyen elemi erővel tör majd fel a gyűlölet.

„Ennyire heves reakcióra még én sem számítottam a sajtótól – így Eriksson. – Igazából ez lepett meg, nem a futballvilág ellenérzése. Dolgoztam Olaszországban is, ott ha nem nyersz, megölnek.”

Talán az okozta a legnagyobb sokkot, hogy a Lazio vezetőedzője a semmiből bukkant fel. Amikor Keegan október 7-én lemondott, Eriksson még csak az első 15-be sem került be a fogadóirodák rangsorába, mint lehetséges utód. Többek között John Gregory, Peter Reid, Bryan Robson, Alan Curbishley és David O’Leary is megelőzte. Terry Venables és Bobby Robson, korábbi angol szövetségi kapitányok álltak az élen. Az FA azonban egészen másként gondolkozott. A szövetség egyik akkori alkalmazottja beszélt arról a FourFourTwo-nak, hogy az FA prominensei Finnországba utaztak egy válogatott mérkőzésre, és látta, hogy a küldöttség tagjai, köztük Crozier, David Dein, az Arsenal, Peter Ridsdale, a Leeds vezérigazgatója, valamint Noel White, a küldöttség elnöke tanakodnak egy tábla körül, amelyen a lehetséges nevek szerepeltek. A legelőkelőbb Johan Cruyff volt a listán. Mindeközben tudható volt az is, hogy Howard Wilkisnon, az FA technikai igazgatója és a Keegan helyére hirtelen beugró Les Reed arról álmodozott, hogy megnyerhetik a válogatott élére Fabio Capellót.

 

A belsősök kezdettől fogva jól tudták, hogy a következő szövetségi kapitány nem angol lesz. Venables magával hozta az egész múltját és ellenségeit a szövetségből, Wilkinson pedig a finnek elleni gyatra, gól nélküli döntetlent követően kijelentette, hogy Anglia jobban teszi, ha már a 2006-os évre koncentrál inkább. Roy Hodgson a Blackburnnél töltött katasztrofális idénye miatt pontozódott ki. Ridsdale nagyon szerette volna Robsont, de egyértelműen látszott, hogy nem lehet majd elcsábítani őt a Newcastle Unitedtól, még részmunkaidőben sem, úgy, hogy egy fiatalabb edző, mondjuk, Peter Taylor segítse. Mindemellett küszöbön állt az FA költözése is a nyirkos Lancester Gate-ről a puccos Soho Square-re, és Crozier tudta, hogy az első éve alatt sok minden el fog dőlni. Logikus lett volna levadásznia a Premier League egyik legnagyobb ászát, de tudható volt, hogy Alex Fergusont nem fogja érdekelni a lehetőség, Arséne Wengert pedig Dein nem engedné. Crozier és Dein is másban gondolkodott.

Still így idézi fel az akkori eseményeket: „David Dein nagy hatással volt a válogatottal foglalkozó bizottságra, és a kezdetektől kiállt Sven mellett. Biztosan az is benne volt ebben, hogy védte Wengert, akit nem akart elveszíteni, de jól ismerte fel Sven képességeit. Mint svédet politikailag semlegesnek lehetett tekinteni. Még ha szóba is jöhetett volna Wenger, biztosan sokan lettek volna, akik nem nyelik le, hogy francia. Német pedig szóba sem jöhetett.”

 

Crozier szintén az első naptól kezdve kiállt a svéd mellett, azt követően pedig különösen, hogy Alex Ferguson is áldását adta arra az emberre, aki kis híján őt váltotta néhány évvel később. „Rómában találkoztam Adam Crozierrel, David Deinnel és Athole Still-lel – idézi fel Sven. – Rájöttem, hogy nem mondhatok nemet, mert egész életemben ezt bánnám.”
Ám ahogy Eriksson neve bekerült a köztudatba, és Crozier megkezdte a tárgyalásokat a Lazio elnökével, Sergio Cragnottival, erősödni kezdett az ellenállás. Jack Charlton, aki háromszor vezette ki Írországot nemzetközi tornára, „a katasztrófa receptjének” nevezte egy külföldi kinevezését. Horgászbarátja, Paul Gascoigne pedig azt nyilatkozta, hogy ha ez így történne, az „sértés lenne az egész angol futball számára”. Trevor Francis emlékeztette a szövetséget, hogy odahaza is akad néhány kiváló szakember. Még az angol válogatott egyik ígéretes fiatalja is hallatta a hangját: „Az angol válogatottat angolnak kell vezetnie”. Ezek bizonyos David Beckham szavai.

A szerződést ellenző sajtóból is kiemelkedett Jeff Powell hangja, aki Venables régi barátja és csodálója volt. Eriksson életrajzírója, Joe Lovejoy a következőképp emlékezik: „Jeff volt a Venables-tábor leghangosabb szószólója. Sokan akartuk Venablest, de Terrynek esélye sem volt, mert halálos ellensége, Noel White azt mondta, hogy csak a testén keresztül.”
Szerettük volna megkérdezni Powellt is, aki manapság ökölvívó-szakíró a Daily Mailnél, de nem kívánt megszólalni. Ennek ellenére, amikor évekkel ezelőtt faggattuk dühödt kirohanásáról a svéd edző ellen, elkerekedett szemmel annyit válaszolt: „Miért, mindent egybevetve igazam volt vele kapcsolatban, nem?”.

Az akkoriban születő internetes fórumokon különleges becsben tartották Powellnek azt az írását, amelyben azt ecselte: a szerződés előbbre hozza egy kicsivel a „harmadik világbeli Nagy-Britannia eljövetelét”, illetve „még egy hét, és kezdhetjük tartalékolni az üzemanyagot, elraktározni az ételt”.

A Daily Telegraph újságírója, Alan Tyers, aki akkoriban a Football365 nevű induló honlap munkatársa volt, a következőket mondta: „Emlékszem, hihetetlen, ami zajlott, és mi már kezdtük egy kicsit ellenezni is. Ugyanakkor élveztük, és jókat nevettünk. Úgy tűnt, felütötte a fejét egy olyan internetes újságírás, amely nem volt jelen a nyomtatott sajtóban, mert ott még az olyan figurák uralkodtak, mint Jeff Powell, aki kőbe véste a véleményét, és nem vette észre, mennyire sikertelenül követték egymást az angol szövetségi kapitányok.

Vízválasztó volt az eset: a vezető szakírók totálisan elveszítették a kapcsolatukat a valósággal. Minden azt a benyomást keltette, hogy a nyomtatott újságok képviselik az extremitást, az internet pedig a nyugalom és az ésszerűség hangját. Persze később pont fordítva lett.”

Erikssonnak támogatói is akadtak az angol sajtóban, többek közt a Mail On Sunday újságírója, Patrick Collins, aki kirohant a „Venables barátai társaság” agymenései ellen. Többek közt azt ecsetelgette egyik írásában, hogy „a gyerekes idegengyűlölet egyetlen talpnyaló műve, akinek természetes felülete korábban a vécék fala volt”.

 

Eriksson szerződtetése azonban tágabb körökben is kritikát váltott ki. „Egy külföldi kapitány alkalmazása csökkenti a saját magunkba vetett hitet. Újabb példája annak, hogy külföldön értékesítjük a családi ezüstöt” – mondta a Ligamenedzserek Szövetségének elnöke, a Wolverhampton Wanderers korábbi főnöke, John Barnwell. „Mindez a saját edzőképzésünk elárulását jelenti – erősített rá Gordon Taylor, az Angol Profi Labdarúgók Szövetségének (PFA) vezére. – Terry Venables szóba se jöhet, mert olyan követelményeket támasztott, hogy azoknak még Canterbury érseke sem felelne meg.”

A szurkolókról még nem is beszéltünk. „Láttam, ahogy »Nem akarunk külföldit!« feliratokkal tüntettek, de nem igazán érdekelt – emlékezik Eriksson. – Mindig úgy gondolkodtam, hogy ha jól végzem el a feladatom, akkor támogatni fognak. Öt és fél évet töltöttem Angliában, és egyetlen egyszer sem találkoztam sértő vagy durva szurkolói megnyilvánulással. Ilyesmit csak a sajtótól kaptam. Hatalmas szakadék tátongott közöttük.”

Amikor Eriksson megérkezett az országba, az első napon mindenhova követte egy nyugalmazott rendőr, Ray Egan, aki úgy öltözött, ahogy a viktoriánus korszakban a férfiak. „Mindenhova jött utánam, és egy táblát tartott a kezében, amelyen azt hirdette, hogy Anglia bele fog halni a szégyenbe, amiért egy külföldit alkalmaz a válogatott élén – mondja a svéd. – Nem különösebben érdekelt, egyedül volt.”

 

Pedig a valóságban sokkal nagyobb táboruk volt az ellenzőknek, mint azt Eriksson gondolná.
„Határozottan emlékszem, hogy néztem az esti híradót, és közben üvöltöztem a tévével – magyarázza az angol nemzeti együttes vezérszurkolója, Dean Cornish. – Lehet, hogy hülyén hangzik, de angol hazafiként egyszerűen nem tudtam feldolgozni a történteket. Nemcsak a tipikus angol arrogancia beszél belőlem, szentül hiszem, hogy a válogatott futball a játék legmagasabb foka, arról szól, hogy az egyik nemzet legjobbjai mire képesek a másik legjobbjai ellen. Szerintem még az is megengedhetetlen lenne, ha a szertárosunk a ruhamosás svéd nagymestere volna. Akkor úgy éreztem, hogy ha nyerünk is valamit Erikssonnal, az lényegében értéktelen, és ezzel sokan mások is így voltak.”

Az érintettek november másodikán találkoztak, a főszereplő különgéppel érkezett Lutonba, így még aznap délután visszarepülhetett a Lazio edzésére. A sajtótájékoztatóján zsúfolásig megtelt a terem. Amikor a bulvársajtó képviselői arra kényszerítették Erikssont, hogy nevezze meg a Leicester kapusát és a Sunderland balhátvédjét, vette az akadályt, és meg tudta mondani a nevét a válogatott akkor még jövőbeli reménységeinek, Ian Walkernek és Michael Graynek. Egyben óvatos volt, nem mondott ki annál többet, mint hogy szerinte Anglia még kijuthat a soron következő világbajnokságra. „Örültem, hogy vége” – írta később, pedig még nem igazán volt vége. A Nemzeti emlékezet napján a szövetség vele is kitűzette az ilyenkor szokásos piros pipacsot a sajtótájékoztatón. A másnapi Daily Express álszentségnek titulálta a dolgot.

Eriksson kezdetben hajlott arra, hogy kitöltse a szerződését Olaszországban, és addig a Peter Taylor, Steve McClaren páros irányítsa a válogatottat, ezért viszont továbbra sem találkozott leendő játékosaival, ahogy az angol és az olasz nemzeti csapat november 15-i, torinói barátságos találkozója előtt is kihagyta a lehetőséget.

De hiába nem született élő kapcsolat közte és a labdarúgók közt, leendő csapatkapitánya, David Beckham megváltoztatta korábbi véleményét. „Jó lesz, jónak kell lennie. Sok jó futballistával büszkélkedhetünk, remek csapatunk lesz, Eriksson pedig kiváló kapitány.”

Miközben a szövetség az érkezését várta (ez a Lazio gyengélkedésének köszönhetően január lett), igyekezett megpuhítani a médiát. „David Davies és Adam Crozier számos eligazítást tartottak, nagyon okosan, szinte manipulatívan érveltek” – mondja Lovejoy.

Eriksson első hivatalos munkanapján ellátogatott egy West Ham–Sunderland találkozóra segédje, Tord Grip kíséretében, és ezzel elkezdődött a hosszú országjárás sorozata. Nagyon sok mérkőzésen nagyon sok szurkolóval ráztak kezet, akik csodálkozva hitték azt, hogy ez is az FA marketingjének része, amit csak fokozott, hogy a szövetség honlapján elkezdett megjelenni, hol bukkan fel legközelebb a kapitány.

„Ezt az egészet én találtam ki, mert éreztem, hogy csak így leszek képes ellátni a feladatomat – mondja Eriksson. – Nem tudtam még mindent az angol futballról. Persze, hogy követtem, figyeltem a játékosokat már Olaszországból is, de ez nem volt elég. Úgy gondoltam, ahány helyre csak tudok, el kell jutnom, Tord pedig a másik irányba indult el, hogy lehetőleg mindenhova eljussunk. Ugyanezt tettem néhány évvel később Mexikóban is.”

Athole Still kiegészíti: „Nagyon sokan nem tudják Svenről, hogy ha épp nincs egy meccs a közelben, és a tévé sem közvetít, akkor keres egy csoport tizenkét évest, és őket figyeli. Imádja nézni a játékot.”

Eriksson végül első hivatalos meccse, a spanyolok elleni barátságos mérkőzés előtt találkozott a játékosokkal, és Anglia nyert 3–0-ra a Villa Parkban. Rögtön egy fiatal, de nagy hatású kemény mag állt ki mellette, köztük Rio Ferdinand, Beckham és Frank Lampard. „Sosem érdekelt, hogy milyen nemzetiségű – mondja Andy Cole, aki utolsó öt válogatott mérkőzését sorra megnyerte Eriksson irányítása alatt. – Az újságok folyamatosan azzal jöttek, hogy nem angol. Ám a többieket sem zavarta ez a tény. A legtöbben hozzászoktak, hogy külföldi edzőkkel dolgoznak, és aki tudott angolul, azzal már minden rendben is volt. A futballistákat sokkal jobban érdekelte, hogy bekerülnek-e a keretbe.”

Eriksson állítja, azzal nyerte meg magának a csapatot, hogy azt kérte tőlük, csak azt csinálják meg, amiben már előtte is jók voltak. „Nagyon fontos mindent a lehető legjobban leegyszerűsíteni – magyarázza. – Ritkán találkozhatunk a labdarúgókkal. Ezért tilos bonyolítani. Ott kell játszatni őket, ahol komfortosan érzik magukat a rendszeredben. Azonnal jó teljesítménnyel fogják meghálálni.”

Azok a szurkolók, akik korábban ellenezték külföldi tréner kinevezését, már ebben a korai szakaszban is melléálltak. „Látszott, hogy a sajtó az első perctől kezdve túlreagálta a történteket – mondja Dean Cornish. – A Villa Parkban az összes fotós eléje tömörült, hogy elcsíphessék, ahogy nem énekli a himnuszt. Biztosan ő is elgondolkodott rajta, hová keveredett.
Az angol válogatott szurkolói keményen kiállnak a csapatuk mellett, és ez alól Sven sem jelentett kivételt. Az ő arcképét ábrázoló maszkokat viseltek. Amint lecsillapodott kicsit a média, mindenki melléállt.”

Már a spanyolok elleni meccs is biztató volt, de egy hónappal később legyőzték a finneket 2–1-re, majd ezt követően Albániát is Tiranában. Kiderült, hogy a 2002-es világbajnokságra tényleg nem lehetetlen a kijutás. Júniusban Görögországban diadalmaskodtak, és így újra ott voltak az élmezőnyben. „Ha még maradt volna ellenhang, az is a legjobban tette volna, ha végleg elcsendesül – mondja egy magát megnevezni nem kívánó akkori FA-alkalmazott. – Volt egy szövetségi kapitányunk, aki szinte minden szurkolóval lepacsizott, akit nagyon szerettek a játékosok, és mindig nyert. Elképesztően népszerűvé vált.”

 

Mire újra elérkezett a Halloween, Anglia 5–1-re diadalmaskodott a németek felett, 2–2-es döntetlent játszott a görögökkel, újra legyőzte Albániát, és kijutott a világbajnokságra. Gordon Taylor, aki egy évvel korábban még károgott, most Sir Alf Ramsey korszakához hasonlította ezt az időszakot. Barnwell, aki a ligamenedzserekkel zúgolódott, beismerte: „Nincs ma már olyan vezetőedző Angliában, aki ne ismerné el a munkáját és a hozzáállását”. Az újságcímek már így néztek ki: „Svenzációs!”, „Sven a mennyből!”.

Persze, ez az időszak sem tartott örökké, de ameddig igen, addig az angol futballnemzet, amely túl sokat élt sötétségben, kijött kicsit a fényre. „Szép idők voltak, nagy idők – mereng Eriksson. – Kemény is volt a munka, de gyönyörű. Nekem való.”

 

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. márciusi számában.)