Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT
Aki mindenkinél többet tud róla idehaza, rendszeres szerzője a sportlapoknak és a különféle napilapoknak, újságoknak. Mégsem újságíró, hanem az egyik magyar karikaturista, Dluhopolszky László, akinek a nagybátyja volt a nemrégiben elhunyt Schwanner János. Egy esős májusi délelőttre „Dluho” meghívta otthonába a FourFourTwo-t, feltárult egy régi katonaláda titka, és valóságos kincseket adott a kezünkbe, amelyek „elmesélték” egy varázslatosan kalandos, valóban irigylésre méltó utat bejárt ember méltatlanul elfeledett életét.
Schwanner János 1921. március 21-én született Budapesten, a pesti köznyelvben csak Csikágóként emlegetett Hernád utcában, nyolcgyermekes vasutascsalád legkisebb fiúgyermekeként. A rendkívül mozgékony fiú zseninek számított, mintha több generációnyi tehetség fókuszálódott volna benne: kiválóan szertornázott, futballozott, zongorázott és énekelt is. A családi legendárium szerint egy zongoratanárnő egy nyitott ablaknál meghallotta, ahogy játszik, nyomban fel is vették, 16 évesen (!) a Zeneakadémiára. Minden családi visszaemlékezés szerint elképesztő tehetsége volt szinte mindenhez, nem tudott olyanhoz nyúlni, ami ne arannyá vált volna az érintésétől. 1944-ben besorozták, és kivitték a frontra, ám a közkatona két hét múlva századosi egyenruhában érkezett haza, édesanyjának már majdnem repülősót kellett adni, hogy magához térjen, és ne higgye, hogy kísértetet lát. A háború végén beöltözött orosz nőnek, és a megszálló Vörös Hadsereg kantinjában húzta meg magát, majd amikor három hét múlva lelépett, már folyékonyan beszélt oroszul. 1945 végén azonban már nem volt ilyen jó barátságban az oroszokkal, nem tetszett neki, hogy a megszálló Vörös Hadsereg katonái teljesen meztelenül fürdenek a Széchenyi fürdőben, úgyhogy összeszedett néhány markos legényt, akikkel alaposan helyben hagyták őket. Hiába rohangáltak a tábori csendőrök fegyverrel a kezükben a tettest keresve, a társaság összezárt, sohasem került napvilágra az elkövetők kiléte.
Feleségével 1947-ben indult el Bergen kikötőjéből Rió felé
A labdarúgás csak egyike volt annak a számtalan dolognak, amit szívesen és jól csinált. Igazolt játékosa volt az Elektromosnak és a Postásnak, de sohasem gondolta volna, hogy egyszer majd a futball révén emlékeznek meg a tetteiről, sokáig nem fordított rá nagyobb energiát, mint bármire az életben. Vasutas édesapja munkája miatt gyakran járt Bécsbe, ahol megismert egy cseh származású nőt, Klementinát, el is vette feleségül, majd mielőtt lecsapódott volna Európára a vasfüggöny, elindult vele a nagyvilágba.
A kalandvágy Dél-Amerika felé űzte, ahol zongorista szeretett volna lenni, vagy aranyásó. 1947-ben a norvégiai Bergenben szállt hajóra feleségével, Rio de Janeiro felé vették az irányt, ám mivel útközben elfogyott a pénz, beállt mosogatni, és a zongoratudása mentette meg attól, hogy az utat Rióig tányérok, kések, villák tisztításával töltse: magyar nótákat kellett játszania az óceánjáró bárjában.
Rióban a helyiek segítségével gyógyult ki a tífuszból
Rióban elkapta a tífusz, de a helyiek megmentették az életét, hosszú felépülése után, a vágyott munkahely hiányában pedig lejárt a Copacabanára labdázni, szórakozni kicsit. Hamar feltűnést keltett azzal, ahogy a labdával bánik, és nem kisebb klub nézte ki magának, mint a legendás Flamengo. 1950-től 1954-ig volt a skarlát-feketék játékosa, 1953-ban és 1954-ben is megnyerte a csapattal az állami bajnokságot – a Cariocát, vagyis Rio de Janeiro állam élvonalbeli sorozatát, országos liga akkor még nem volt Brazíliában. Ezzel mindmáig ő az egyetlen magyar labdarúgó, aki a Flamengóval aranyérmet tudott nyerni.
Négy év múltán klubot és országot is váltott, egykori csapattársa az Elektromosnál, a Magyarországot a háború után elhagyó, egyébként kilencszeres magyar válogatott Pákozdi (Pfandler) László („Pupu”) hívására Chilébe ment, mert barátja szerint ott rendkívül jó a magyar futballisták megítélése, és a Flamengónál töltött évek is kiváló ajánlólevélnek bizonyultak. Előbb az olasz bevándorlók által alapított Audax Italiano játékosa lett, de aztán a legnevesebb és legsikeresebb chilei klub, a Colo-Colo szerződtette. Ami a Flamengóval összejött, sikerült a Colo-Colóval is: 1956-ban bajnok lett Chilében is, ráadásul országos bajnok! És még arra is maradt ideje, hogy egyéb kedvteléseinek és ambíciónak is hódoljon, 1955-ben az uruguayi fővárosban, Montevideóban megnyerte az ottani Ki mit tud?-ot, a Bánk bánból a Hazám, hazám című dallal.
Mégis, az észak-déli irányban hosszan elnyúló országban döntötte el, hogy bár számtalan dolog érdekli, a futballnak kívánja szentelni az életét, és nekilátott kitanulni az edzői szakma fortélyait. 1958 februárjában meg is szerezte a Chilei Labdarúgó-szövetség diplomáját, attól fogva játékos-edzőként kamatoztatta a tehetségét. Chile a második hazájává is vált, megkapta az állampolgárságot, és hivatalosan is felvette a Juan Schwanner nevet, hiszen egyébként is úgy hívta már mindenki. Megbecsülték a munkáját, 1961 őszén szövetségi edzőnek is kinevezték a világbajnokságra készülő országban, kilenc hónapon át, a vb végéig töltötte be ezt a posztot. Ennyi év távlatából, ilyen messziről nehéz megítélni, milyen szerepe lehetett a sikerben, de tény, hogy az 1962-es tornán Chile bronzérmet nyert, ez a válogatott valaha elért legjobb helyezése a világbajnokságokon. Chile mindig megmaradt a szívében, évekkel később Puskás Ferencnek is ő ajánlotta a Colo-Colo kispadját, amelyet 1975-ben át is vett az Aranycsapat korábbi kapitánya. Játékos-pályafutását egy argentin csapatban, a Ferrocarilban fejezte be.
Kubala Lászlóval és Szalay Tiborral Barcelonában
Kubala combja megér egy misét…
Klubedzőként azonban már Európában állt munkába, visszatértek felesége hazájába, Ausztriába, és 1962 őszétől a Grazer AK-t irányította. Dél-amerikai sikereinek híre köztudott volt, az egyik újság úgy mutatta be, mint Chile legjobb edzőjét. Dluhopolszky László Grazban több mérkőzését is látta, többek között a dán Odense elleni nemzetközi találkozót, a szoros családi kapcsolat miatt a hatóságok engedélyezték ugyanis az ausztriai rokonlátogatást (Dluhopolszky édesanyja Schwanner testvére volt). „Elvitt minket moziba Grazban, épp a film előtti híradóvetítés ment, akkor tombolt a kubai rakétaválság, döbbenten tapasztaltam, hogy míg idehaza az volt a mondóka, hogy »Kuba szí, jenki nó«, ott mindenki csak röhögött Castrón. Aztán amikor a szünetben a villany felgyulladt, a mozi közönsége »Schwan-ner! Schwan-ner! Schwan-ner!« skandálásban tört ki. A nagybátyám pedig jobbra-balra meghajolva fogadta a tapsokat” – idézi fel Dluhopolszky.
A GAK-nál egy idényt töltött el Schwanner, majd Belgiumba hívták, ahol 1963-ban az FC Bruges trénere lett, ismét csak egy idényre. Az életút ezt követő három éve meglehetősen rejtélyes. Vélhetően ezekben az években járt Spanyolországban, számtalan fotó és visszaemlékezés bizonyítja, hogy Puskás Ferenc és Kubala László barátja volt, egyébként is jó kapcsolatokat ápolt az emigráns magyar labdarúgókkal, több fényképen is együtt szerepel Szalay Tiborral, az ’56-os forradalom idején kinn maradt ifjúsági válogatott oszlopos tagjával, aki játszott a Barcelonában és a Sevillában is. A család tudomása szerint pedig a hatvanas évek közepén az olasz Bari edzője volt, majd kalandvágyó vére egészen Dél-Afrikáig vitte, ahonnan küldött is egy képeslapot azzal a – ki tudja, mennyire komolyan vehető – felirattal, hogy épp törzsfőnöknek akarják megválasztani egy faluban. Fennmaradt, írásos bizonyíték sem az olaszországi, sem a dél-afrikai edzősködésre nincs, ugyanakkor nincs okunk azt sem feltételezni, hogy csupán dajkamese lenne.
A GAK edzőjeként a kép jobb szélén
Szövetségi edzőként szolgálta Chile felkészülését a hazai vb-re
Az viszont minden kétséget kizáró tény, hogy 1967-ben újabb világtáj felé vette az irányt, és Új-Zélandon vállalt edzői munkát. Ekkor már hat nyelven beszélt, a magyaron kívül németül, spanyolul, portugálul, olaszul és flamandul, és kijelentette: „Ideje lenne megtanulni angolul is…”. Új-Zélandon ez is megtörtént. De hogy került oda? Legidősebb fivére, Ferenc az óceániai országban üzemeltetett bőröndgyárat, ő mondta hősünknek, hogy Új-Zélandon még nagyon gyerekcipőben jár a labdarúgás, mindenki csak rögbizik, hatalmas lehetőségek állnak azok előtt, akik szeretnék kézbe venni az országban a sportág fejlesztését. Schwanner Jánost pedig nem olyan fából faragták, mint aki nem él egy ilyen lehetőséggel, s az ő pedigréjével szinte azonnal a legmagasabb szinten kezdte meg a munkát Új-Zélandon: 1967-ben ő lett a válogatott szövetségi kapitánya. Bár 1966 végén az Auckland edzőjeként mutatkozott be az országban, de hamar nemesebb megbízást kapott, mert 1967-ben a Manchester United és a skót U23-as válogatott ellen is megmérkőzött a nemzeti csapat. Összesen tíz mérkőzést töltött az All Whites élén, öt győzelem mellett öt vereség a mérlege. Részt vett egy vietnami és egy új-kaledóniai tornán is a válogatottal, az új-zélandi krónikák nagy becsben tartják azért, mert nála mutatkozott be címeres mezben az új-zélandi futball hőskorának két kiemelkedő alakja, Brian Turner és Dave Taylor.
Montevideóban megnyerte az uruguayi Ki mit tud?-ot
Puskás Ferenccel és Czibor Zoltánnal Madridban
A santiagói repülőtéren, Puskás kezében az ominózus csomag, tele arany Doxával
A santiagói repülőtéren, Puskás kezében az ominózus csomag, tele arany Doxával
Kétévnyi új-zélandi edzősködés után ismét visszatért a vén Európába, azon belül is Svájcba, ahol előbb az 1969–70-es idényben megnyerte a svájci másodosztályt az FC Luzernnel (’70 januárjában nevezték ki), a következő évadra pedig az FC Zürich mestere lett. Óceánia mesevilágától azonban nem tudott elszakadni, és a hetvenes évek elejétől újra ott vert tanyát – immár végleg. Először Ausztráliában vállalt edzői feladatokat, 1972 és 1974 között a Melbourne Hakoahnál, majd 1974-től egy rövid ideig az ottani magyarok által alapított Hungaria Melbourne SC-nél. Edzői pályafutását pedig Új-Zélandon, az aucklandi Blockhouse Bay SC-nél zárta, 1984-ben, de még ezután is hosszú évekig foglalkozott ifjúsági csapatokkal szövetségi edzőként.
Munkában a Bruges-nél;
Klementina egy életen át a társa volt;
A Bruges elnöke, André de Clerk társaságában
Ahhoz képest, milyen kalandos élete volt, hosszú életének utolsó két évtizede meglehetősen prózaira sikeredett Új-Zélandon: felesége utazási irodánál dolgozott, ő pedig használtruha-kereskedéssel foglalkozott. Egy aucklandi idősek otthonában hunyt el, temetésén tiszteletét tette az Új-zélandi Labdarúgó-szövetség elnöke, Frank van Hattum is. Utolsó éveinek tanúi szerint Szöllősi György Puskás-könyve volt a legjobb „barátja”, valóságos kegytárgyként vitte mindenhová magával. Dluhopolszky László ajándékozta neki a kötetet, amelyet a karikaturista elmondása szerint eleinte el sem akart fogadni, mondván: „Ismerem én az Öcsit nagyon jól, minden csibészségét, nem lehet már nekem újat mondani róla”. Aztán elmesélt egy történetet: „A santiagói repülőtéren voltunk (lásd balra felül – a szerk.), ott volt a Pákozdi Pupu és Öcsi is. Volt nála egy nagy, kötözött csomag. Kérdik tőle a vámon, mi van abban a csomagban? Kétszáz arany Doxa (a kor legmenőbb óramárkája – a szerk.), felelte Puskás, a legnagyobb természetesességgel. Mindenki jót nevetett ezen, és át is engedtek nyomban, vizsgálat nélkül. Aztán a taxiban Öcsi kihasította a csomagot, csak úgy hullottak ki belőle az aranyórák, mindenkinek adott egyet, még a taxisofőrnek is. Tényleg az volt benne. Micsoda nagy vagány volt!”
Mondja ő…
Amikor a vesztes is örült a 0:5-ös vereségnek
Lakat T. Károly jegyzete
Ha egy színházszerető ember arról olvas, hogy valaki Nagy Endre kabaréjában volt súgó vagy jegyszedő, akkor az illető már ettől a ténytől majdhogynem a színészek rangjára emelkedik, sok-sok évtized múltán pedig akár a legendás színigazgató legjobb barátjaként is lehet emlegetni.
Schwanner János számára a kor politikai dresszúrája nem adta meg, hogy a Flamengo játékosaként a Népstadionban is megmutassa tudását (a családi legendárium szerint disszidensként eleve ki volt zárva, hogy magyar földre lépjen), és bizonyítsa, hogy nem csak egy „díszletmunkás” a földkerekség akkori egyik legjobb „színtársulatában”, azzal viszont kétségkívül jelentősen megsegítette, hogy azt a csapatot, amelynek tagja volt, 80 ezer néző láthatta és csodálhatta Budapesten!
Az 1954. április 16-án játszott Ferencváros–Flamengo összecsapás méltatlanul veszett el a visszaemlékezések dzsungelében, pedig a stadion népe egy olyan brazil csapat futballjában gyönyörködhetett, amelynek minimum a fele (élükön Evaristóval és Zagallóval) világklasszisnak mondhatta magát.
Az FTC körüli politikai nyomás némi enyhülésére utal, hogy a zöld-fehérek a Magyarországon először pályára lépő brazil klubcsapatnak egyáltalán az ellenfelei lehettek – minden akkori szokás azt tette volna „normálissá”, hogy a Bp. Honvéd fogadja őket; ne felejtsük: Puskás vezényletével azokban az években sorra nyerték a bajnokságokat, és ha volt riválisuk, azt is Vörös Lobogónak (MTK) hívták –, még Kinizsi néven ugyan, de nekik jutott a 0:5 „nagy” megtiszteltetése. A Schwannert „nélkülöző” Flamengo átgázolt a „Fradin”, pedig a magyar csapat volt annyira óvatos, hogy Szusza Ferenc és Egresi Béla személyében az Újpesttől is kölcsönkért két, nem is akármilyen tudású labdarúgót.
A jobbhátvéd Rudas Ferenc szerint másodpercnyi esélyük sem volt a Flamengóval szemben, sőt, ma már azt sem szégyelli bevallani, hogy jószerével csak álltak a pályán, és gyönyörködtek abban a varázslatos játékban, amelyet a dél-amerikai bajnokcsapat bemutatott. Rudas máig büszke arra, hogy a pályán lehetett. Még a futballínyencek számára is meglepő adat, hogy a máig köztünk élő legidősebb magyar válogatott, aki júliusban tölti be a 94. évét, még szerepelt a Népstadionban! Ellenfelét Mario Zagallónak hívták, aki évekkel, évtizedekkel később játékosként és szövetségi kapitányként is nyert világbajnokságokat Brazíliával.
A meccs ékes példája annak: nem mindegy, hogy kitől kap ki egy csapat, még akár 5:0-ra is. Belegondolni is rossz, hogy mi lett volna a vége, ha még Schwanner is játszik…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. októberi számában.)
