A francia, akinek olyan jövőt jósoltak, mint Zidane-nak, de egy tizenegyes tönkretette a karrierjét

 

Szöveg Ben Lyttleton és Cedric Rouquette
Fordítás Kovács Gergely

A Franciaország–Csehország összecsapás 120 perc gól nélküli eredményt hozott az 1996-os Európa-bajnokság elődöntőjében. A találkozó az Old Traffordon zajlott, csupán néhány órával azt megelőzően, hogy Anglia összecsapott Németországgal. Így aztán tizenegyesekkel kellett eldönteni, ki megy tovább. A Kékek már az előző körön is így jutottak tovább, a hollandokat ütötték ki az Anfielden, akkor az öt vállalkozó közül senki sem hibázott. Bernard Lama viszont kifogta Clarence Seedorf lövését.

A franciák kezdték, és mind az öt kijelölt játékosuk – elsőként Zinédine Zidane, Youri Djorkaeff, Bixente Lizarazu és Vincent Guerin – betalált. Végül az ötös mezt viselő, ötödikként rúgó Laurent Blanc is a helyére tette a labdát, bár nála nem sokon múlott, hogy Petr Kouba megfogja.
Akárhányszor is találtak be a franciák, a csehek mindig kötelességtudóan válaszoltak. Lubos Kubík, Pavel Nedved, Patrik Berger, Karel Poborsky és Karel Rada mind megrezegtették a hálót.

Úgyhogy tíz lövés után, 5–5-ös állásnál jöhetett a hirtelen halál.

Ekkor a franciák 24 éves középpályása, Reynald Pedros lépett a labdához. A játékos 14 évesen került a Nantes akadémiájára, majd kemény munkával bekerült a klub felnőttcsapatába, ahol a legendás Coco Suaudeau irányításával, az egyérintéses támadófutball sikeres alkalmazásával bajnok lett 1995-ben. Pedros a bal szélen játszott, és Patrice Lokóval, illetve Nicolas Ouedeckel az oldalán a védelmeket keményen romboló „mágikus trió” része lett.
Nagy része volt a francia futballtörténe lem egyik legemlékezetesebb góljában, amelyet a Paris Saint-Germain ellen szereztek 1994 augusztusában. Loko a szélről tört be, és úgy kényszerítőzött Pedrosszal a tizenhatos szélén, hogy a labda nem esett le. A következő idényben a Nantes a Bajnokok Ligája elődöntőjéig jutott, és végül a későbbi győztes Juventus ejtette ki 4–3-as összesítéssel.

Játszott a francia U21-es válogatottban, majd a felnőtteknél, és pályán volt a francia futball egyik sötét pillanatában is, amikor Bulgária a legvégén talált be ellenük a vb-selejtezőcsoportban, így nem utazhattak az Egyesült Államokba.
Fura, de a 180 centiméter magas játékosnak kellett volna fedeznie a kapufát annál a szögletnél, amelyből végül Emil Kosztadinov elsőként betalált. Mire azonban eljött az 1996-os Európa-bajnokság, mindenki a francia labdarúgás jövőjének letéteményeseként emlegette őt. Akkor már csak két év volt hátra a hazai rendezésű világbajnokságig, és elképesztően felpezsdült a francia futballélet, a fiatalok közt ott volt Zidane, Djorkaeff, Christophe Dugarry és Pedros is, a Nantes 24 éves sztárja.
A helyekért ádáz harc dúlt, és Pedros nem a piramis csúcsán állt. A selejtezők során fél órát játszott Bulgária, majd 40 percet a negyeddöntőben Hollandia ellen. Az utóbbi mérkőzésen a hatodik tizenegyest lőtte, azaz eredetileg nem számoltak volna vele. A csehek ellen egy óra elteltével állt be, és volt egy csapattársa, aki nem titkolja, hogy szerinte ez nem volt jó ötlet.
„Nagyon meglepett, amikor láttam, hogy készül tizenegyest rúgni – mondja Guerin. – Azt gondoltam magamban, hogy egy sokkal tapasztaltabb játékosnak kellene elvállalnia. Majdhogynem szóltam neki, hogy ne csinálja, de a fene egye meg, ilyet nem lehet mondani. Ő döntött úgy, hogy elvállalja.”

 

Pedros felelősségtudatból vállalta el. A Nantes-ban sem gyakran lőtt büntetőt, de volt annyira technikás, hogy higgyen magában, és az edzéseken is gyakorolta. „Nem izgultam, azt mondogattam magamban, hogy nem kell sietni. Semmi aggasztó gondolat nem kerített a hatalmába – mondja húsz évvel később Párizsban az FFT-nek egy kávé mellett. – Tudtam, hogy döntenem kell, és így is tettem. A kapu bal oldalára céloztam, ahogy szinte mindig, ha lőnöm kellett.”
Ez a döntés sokba került, és megpecsételte Reynald Pedros bimbódzó pályafutásának a sorsát.

„A szurkolók reakciója ilyenkor egyszerűen nem normális”
Pedros ballábas, úgyhogy a neki kényelmesebb irányba lőtte el a labdát. Azok, akik nem gyakorlott szabadrúgáslövők, általában így tesznek. Pedros szerint a kivitelezés technikai részén bukott el. Igaza is van: egy kicsit megtorpant futás közben, és nagyon gyengén lőtte el a labdát.
„Nem volt benne elég erő – ismeri el a most 44 éves, korábbi játékos. – Középre ment, laposan. De ha a kapus elvetődik oldalra, ma már nem erről beszélnénk. Jól döntött.”

A lövés után Pedros összeomlott. A hajába túrt, majd a fejére húzta a mezét, így nem láthatta a csapattársak reakcióit. A csehek viszont egyetlenegy tizenegyest sem hibáztak abból a 19-ből, amit nagy tornákon lőttek addig a pillanatig. Miroslav Kadlec készülődött neki, egyenesen középre bombázta, és Bernard Lamának még csak esélye sem maradt.
„Amikor bement, csak annyit tudtam gondolni, hogy b…sza meg, vége! Csapat­társaim semmi rosszat nem mondtak rám. Egyikük sem vádolt semmivel.” Sőt az egyik segédedző, Philippe Bergeroo félrehívta őt az öltözőben, hogy egy kicsit felvidítsa. „Ennél sokkal rosszabb dolgok is történnek az életben” – mondta. Aimé Jacquet nagyon sajnálta Pedrost, és saját magát vádolta a történtekért.

 

Pedrost az övé előtt, Blanc által ellőtt tizenegyes bátorította fel: szinte pontosan ugyanoda ment, ahova Blanc-é is, de azt nem tudta megfogni Kouba. „Öt centiméter. Itt válik fontos tényezővé a szerencse” – mondja Pedros.
Hősünk nem volt olyan magas polcon akkoriban, mint Zidane, de megítélése közel állt a későbbi világsztáréhoz. Bajnokságot nyert, BL-elődöntőig jutott. Majdnem egy egész órát játszott válogatottja mezében az Európa-bajnokság elődöntőjében. Majd kihagyott egy tizenegyest. És ezzel a pálya­futása tökéletesen más irányt vett.
Amikor Jacquet leköszönt a válogatott szövetségi kapitányi posztjáról a világbajnoki sikert követően, azt mondta, hogy az 1996-os Európa-bajnokság csak főpróba volt a két évvel későbbi tornára. Kereste a megfelelő játékosokat, kombinációkat dolgozott ki, igyekezett felkészíteni hazája csapatát annak első világbajnoki sikerére. A futbal­listák azonban máson gondolkodtak, Pedros például a saját jövőjén.

Elhatározta, hogy elhagyja a Nantes-ot, és még az Eb előtt megtalálja új csapatát. A Monaco tette az első ajánlatot, és ő nem habozott igent mondani. Ám ekkor a klub elnöke, Jean-Louis Campora azt nyilatkozta a sajtónak, nem tudja, jó ötlet-e ez, és pont rá van-e szükségük. Pedros erre felhívta a vezetőedzőt, Jean Tiganát, és közölte, meggondolta magát. Tigana arra kérte, ne foglalkozzon az elnök szavaival, mivel ő már csak ilyen. Pedros azonban már döntött.
Ekkor jött a Barcelona ajánlata, de Pedros felesége nem vágyott Katalóniába, szeretett volna Franciaországban maradni. „Családi okok miatt végül nemet mondtam – idézi fel. – Próbáltam meggyőzni a feleségem, de nem állt kötélnek. Pedig mennem kellett volna.”
Volt még egy C-terv is. A Marseille épp akkor jutott fel a Ligue 1-be. Két évvel korábban egy megvesztegetési botrány miatt száműzték őket. Marcel Dib sportigazgató és Gerard Gili vezetőedző egyaránt szerették volna megkaparintani. Gili azzal csábította, hogy nagy csapatot építenek, amelyik újra fontos tényezője lesz az európai színtérnek. Pedrosnak tetszett az ajánlat. Ma már így látja: „Az is jobb lett volna, ha eltörik a lábamat”.

Pedros épp az Európa-bajnokság fáradalmait pihente ki, amikor nyaralás közben hívta Gili, és kérte, hogy jöjjön haza, mert el szeretnék kezdeni a felkészülést. Ment ugyan, de már az elején meglepte a laza edzésmorál. A Nantes-nál személyre szóló edzéstervet kapott, és a lehető legtöbbet kihajtották belőle. „A Marseille-nél alig kellett dolgoznom, nem fájt semmim.”
A válogatottnak tagja maradt, de csak rövid ideig. Két hónappal később pályára lépett Párizsban Mexikó ellen, de minden egyes alkalommal, amikor labdába ért, kifütyülték. Vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani, de ma már nem emlékszik erre. A mérkőzés után valamelyik stábtag azt mondta neki, hogy nem normálisak ezek a reakciók, mire ő visszakérdezett, hogy mire gondol. „Nem hiszem el, hogy mindez a kihagyott lövés miatt volt. Szerintem és mások szerint is az már a múlt egyik eseménye lett volna.”

Utoljára 1996 novemberében lépett pályára Dánia ellen. Marseille-i felszedett formáját vitte magával a válogatottba. Megértette, miért dobták ki, de azt remélte, a dolgok jobbra fordulnak a klubjánál, és vissza tudja küzdeni magát.
A csapat azzal a céllal vágott neki az idénynek, hogy indulhasson majd valamelyik kontinenstornán, ehhez képest a kiesőzóna környékén végzett. A nagy nevek, akiket ígértek mellé, nem érkeztek meg, a szurkolók utálták a helyzetet, és fél év múlva Pedros is ment volna már.
Így alakult egy pályafutás, ami tele volt olyan döntésekkel, amelyek nem bizonyultak jónak. A játékos, akit a Barcelona 1996 tavaszán még hívott, négy ország nyolc klubjában fordult meg az elkövetkező nyolc évben.

 

„Nem szabad azt hinni, hogy minden rózsás, csak azért, mert megélsz a futballból”
1997 januárjában Pedros a Parmába igazolt (ekkorra már szétmentek a feleségével, így szabadon költözhetett). Itt keményebb meló várt rá, mint a Marseille egyórás edzései. Intenzív két órák. Tetszett neki a légkör, és nagy nevek játszottak a csapatban, köztük Gigi Buffon, Hernán Crespo, Fabio Cannavaro, Roberto Sensini és Dino Baggio. Jó barátságot kötött Lilian Thurammal és Daniel Bravóval, aki ma kommentátortársa a francia Canal+ televíziónál.
Thuram olyan tanácsot adott Pedrosnak, amit a játékos nem könnyen fogadott be. „Ha jó helyen állsz a tizenhatoson belül, vállald el – mondta. – Csapattársaid ilyenkor sosem passzolnának neked, még akkor sem, ha te igen.”
Pedros nem így állt hozzá. „Elviselhetetlen – így jellemzi ezt a fajta mentalitást. – Ha csak magamra gondolnék a pályán, azzal szembeköpném saját magam. Ha valaki jobb helyzetben van nálam, természetesen passzolok.”
A másfajta felfogáson túl Pedros fizikálisan sem állt teljesen készen a kihívásra. Az egyik combizma el is szakadt, ezzel parkolópályára került. A Parma a második helyen zárta az 1996–97-es idényt, Pedros az utolsó három mérkőzésre tért vissza. Még épp időben. Ezzel belefért abba a negyvenes keretbe, amelyet a francia szövetségi kapitány hívott össze az idény végére. Ugyanakkor Jacquet azt is kijelentette, hogy azokra a játékosokra számít, akik rendszeresen pályára léptek az idényben.

Pedrost nagyon foglalkoztatta, hogy ez vajon mit jelent. „Ha mondjuk három mérkőzésből egyet játszom, az még jó? Mindegyiken kellene?” A következő idény elején leült Carlo Ancelottival, a Parma akkori vezetőedzőjével, és rákérdezett a vele kapcsolatos dolgokra. Az olasz szakember azt felelte, nem ígérheti, hogy minden héten játszik majd, de keres neki egy klubot, ahol ez összejöhet, és kölcsönbe adja. Így került a Napoliba.
„Neked most pont ez kell – érvelt Ancelotti. – A szurkolóik pedig imádni fognak.” Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
A Napoli edzője és sportigazgatója egy cseppet sem vágyott Pedrosra. „Katasztrófa volt – sóhajt a francia veterán. – Két hónap alatt egyetlen egyszer sem léptem pályára. Közben volt két edzőcsere, öt új játékos érkezett, ő meg csak a kispadról figyelte az eseményeket.
Azon a télen bejelentkezett a Lyon, és Pedros elfogadta az ajánlatot. Csak a megállapodás aláírása után ült le Jacquet-val, aki azt mondta neki, engedni fogja, hogy a válogatott orvosai megvizsgálják, de nem tartja túl jó ötletnek a visszatérését. Pedros megértette, hogy nem lesz könnyű dolga. A Lyonban legalább rendszeresen pályára léphetett, ennek ellenére soha többet nem hívták a válogatottba. „Hiába az a rengeteg erőfeszítés. Borzalmas érzés volt.”
Pedros egyik legnagyobb balszerencséje: annyira különleges kiképzést kapott a Nantes-nál, hogy utána már bárhova ment, az csak gyengébben sült el. „Amikor a Nantes-ban játszottam, fel sem fogtam, mennyire más lesz majd, ha már nem itt fogok.”

A francia klub altruistát faragott belőle, arra tanították, hogy az egyéni érdekeit mindig helyezze a csapaté fölé. De ez csak a Nantes-nál működött igazán. Termé­sze­te­sen a francia válogatott is hasonló munkamorált követelt, de egyébként sehol máshol nem sikerült ilyen erkölcsök szerint beilleszkednie.
„Néha már-már úgy látom, a Nantes rosszra nevelt, de akkor is úgy gondolom: az az igazi futball, ami fekszik nekem, amit szeretek. Akkor voltam a csúcson, ami túl hamar érkezett el az életemben. Azt hittem, mindenhol olyan lesz. Nem is sejtettem, hogy máshol másként megy.”
A Lyon után Pedros kisebb francia klubokban vitézkedett, a Montpellier-ben, a
Tou­louse-ban és a Bastiában, majd ahogy öregedni és fáradni kezdett, az izraeli Maccabi Ahi Názáretbe, majd a katari al-Korba igazolt.

Néhány évvel ezelőtt könyvet jelentetett meg élményeiről Le Complex Canari címen (A Nantes beceneve: Kanárik.) „Tudom, hol hibáztam, és hol döntöttem jól, a könyvem inkább a futball, mint rendszer kritikája – magyarázta egy interjúban, amikor a kiadványt promotálta. – Nem szabad azt hinni, hogy minden rózsás csak azért, mert meg­élsz a futballból. Minden kudarc mögött van egy döntés, és ez nem mindig a sporttal kapcsolatos.” Amikor azt sorolja, mit sajnál, megemlíti a Barcelona ajánlatának visszautasítását, és a Parmában szerzett sérülését.”
S mi a helyzet a tizenegyessel és annak örökségével? Nyilvánvalóan pontosan érti, miről beszélt Didier Six, amikor azt fejtegette, hogy az 1982-es világbajnokság elődöntőjében kihagyott tizenegyese miatt nem kapott soha edzői felkérést hazájában. Pedros amatőr csapatokat edzett, miután visszavonult, de közben gyakran hangoztatta, hogy szívesen visszatérne a Nantes-hoz az edzői stábba. Ez azonban sosem történt meg.

Pedros gyorsan elnyerte megsemmisítő büntetését a szurkolóktól, de a futball világán belül nem bántották.
Talán csak egy kivétel akad. Marcel Desailly egy dokumentumfilmben idézte fel annak a mérkőzésnek az eseményeit, e szavak kíséretében: „Nézzétek csak meg Pedrost! Kihagyott egy tizenegyest, és soha többet nem hallottunk róla.”
„Nem szívesen vesztegetem az időm arra, amire nem érdemes. Büszke vagyok, hogy elvállaltam, mert ez volt a kötelességem. Ha ilyesmit hallok, tudom, hogy a barátaim és a családom sokkal jobban el fognak keseredni. Én csak nevettem rajta. Most a Canal+ kommentátora vagyok, és ha valaki büntetőt hibáz, hitelesen tudok beszélni róla. Vannak, akik elismernek, és állítják, értek a munkámhoz, ami igaz is. Az, aki összecsinálja magát egy tizenegyestől, inkább ne dumáljon. Tudom, kikre számíthatok.”

 

A kihagyott lehetőség drámai fordulatot hozott Pedros pályafutásában, de nem ez volt az egyetlen oka a kudarcnak. Kellettek hozzá rossz döntések, balszerencse, sérülések és a nagyon erős kezdet is. Ő azonban úgy látja, van miért büszkének lennie erre a pályára.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. júliusi számában.)