A 100 éve született Deák Ferenc, „Bamba”, a Fradi Múzeum új kiállításának hőse példáját tanulmányozva érthetjük meg, hogy a viszonylagos sikerek, a magyar futball fénykorának tartott ötvenes évek világraszóló eredményei ellenére milyen pazarlóan, kegyetlenül és igazságtalanul bántak idehaza a kommunista hatalomátvétel után egy teljes labdarúgó-generációval.
Mert igaz ugyan, hogy 1938 után, amikor a Zsengellér Gyula és Sárosi György nevével fémjelzett magyar válogatott ezüstérmes lett a franciaországi futball vb-n, a második világháború miatt kimaradt két világbajnokság, de 1950-ben, Brazíliában ismét megrendezték a vb-t, csak éppen nélkülünk. Az a tény pedig, hogy az úgynevezett szocialista országok közül egyedül a „különutas” Jugoszlávia vett részt a tornán, jelzi, hogy nem a magyar sportirányítás döntése volt a távolmaradás. Ha a Szovjetunió válogatottja nem utazott, nem utazhattak a többiek sem. (Sőt, tegyük hozzá, futballválogatottat már az 1948-as londoni olimpián sem indítottunk, nehéz megmagyarázni, hogy miért.)
Mindezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a köztudatban még mindig erősen él a sztereotípia: a kommunizmusban virágzott a sportélet Magyarországon. Virágzás helyett először is a következők történtek. Megszüntettek minden civil szervezetet, köztük a sportegyesületeket, hogy aztán a fegyveres testületek, az államosított gyárak, iparágak alá rendeljék a helyettük létrehozott új klubokat. Ez olyan nagymúltú együttesek jelképeinek meggyalázásával, nevének, színének megváltoztatásával járt, mint az MTK, a Ferencváros vagy az Újpest. Folytatódott a profizmus betiltásával, ami az addigra hírnevet szerző futballsztároknak nagy visszalépést jelentett egzisztenciálisan. Például Deák Bambának, aki pechére éppen a teljes kommunista hatalomátvétel évében, 1949-ben volt a csúcson, az 50 éves jubileumát ünneplő, lehengerlő teljesítménnyel bajnok Fradi 59 gólos gólkirályaként.
Menet közben már próbálták betiltani a Fradi-pályát, meg pontokat levonni a hallatlanul népszerű csapattól, néhány játékosát le is tartóztatták tiltott határátlépési kísérlet miatt, de így is a magyar futball történetének egyik legjobb csapataként él az emlékezetünkben a 140 rúgott góllal győztes Ferencváros, amelynek Deák a gólkirálya volt. Ekkor még – hiába – hívta a Fenerbahce és a Torino is, később, ha akart volna, sem tudott volna menni.
Ha ’52-ben a Szovjetunió nem dönt az olimpiai szereplés és a hidegháború megindítása mellett a sportpályákon
is, nemcsak Deák generációjának pályafutása tört volna ketté, hanem az utánuk jövőké is. Aki nem tudott még idejében
elmenekülni, mint Zsengellér, Sárosi vagy Kubala, az beszorult a leereszkedő vasfüggöny mögé, és 1950-ben
például a futballválogatott Csehszlovákián kívül máshova nem is utazott. Tőrbe csalták és kivégezték 1951-ben a
válogatott Szűcs Sándort, és elkészítették a Civil a pályán című filmet, a profizmus kívánatos eltörléséről és a távozni próbálók elrettentésére.
Deák ekkor már örült, hogy egyáltalán futballozhatott. Pedig már Pestszentlőrincről válogatott lett, és a Fradiba
25 évesen igazolt át, aláírásáért egy kétemeletes, 32 lakásos sarokházat kapott, 1947-ben, amikor a háború utáni
szegénység és hatalmas lakáshiány ellenére a piacon megért ennyit egy világklasszis még idehaza is. Három idényben
111 meccsen 155 (!) gólt szerzett a Fradiban, egészen elképesztő teljesítmény, 26-28 évesen ereje teljében ott
lehetett volna egy olimpián, majd az 1950-es világbajnokságon. Csakhogy 1949–50-ben, húsz válogatott meccsen
szerzett 29 gólja után egyszerűen lenullázta őt a politika. A legnépszerűbb csapat, a Ferencváros nevét ÉDOSZ-ra
változtatták, fiatal sztárjait behívták katonának, hogy az alakuló új mintaegyesületbe, a Honvédba irányítsák őket.
Az idősebbeket, mint Deák Bamba, zsarolással, fenyegetéssel próbálták távozásra bírni. Nem mindenkit sikerült, de
Deák elkövette azt a hibát, hogy egy siófoki estén, spiccesen a Fradi-indulót húzatta a zenekarral a Fogas Étteremben
(bérházát ekkorra rég államosították). A jelen lévő civilruhás ÁVH-sok csendre intették, mire ő leütötte azokat.
Választhatott a börtön és az újpesti tagsági igazolvány között, a szurkolók sokáig árulónak tartották, mert átigazolt
a riválishoz, de a döntés hátteréről mit sem tudtak.
A kommunista párt által kinevezett szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv 1949-ben még rendszeresen, 1950-ben, a balhé és az átigazolás évében már egyáltalán nem hívta a válogatottba. A karrierjében bekövetkezett törés egyértelmű: négy újpesti éve alatt 77 bajnoki meccsen 53 gólt szerzett. Ma ezzel is hős lenne, de önmagához képest több mint ötven százalékkal esett vissza a gólátlaga. De hogy egy ilyen képességű játékosnak nem adatott meg sokkal több nemzetközi siker, az nem csak a világháború bűne. Hanem annak a világnak, amely utána következett.
Szöllősi György
(A FourFourTwo magazin 2022. márciusi számának főszerkesztői jegyzete.)
