„Csak a foci számít” – mondja a magyar FourFourTwo magazin hagyományos szlogenje.
„Számomra a futball már nem létezik” – üzeni ezzel szemben a közelmúlt egyik legjobb csatára, az ukrán válogatott és a Milan legendája, a Londonban élő ukrán Andrij Sevcsenko a Sky Sportsnak nyilatkozva. – Nem gondolok rá. Az időpont nem megfelelő. Nem is nézek semmiféle sporteseményt, semmit. Csak arra összpontosítok, hogyan segítsek a hazámon. Most ez az én harcmezőm.”
A nehézsúlyú ukrán bokszvilágbajnok, egyben Kijev főpolgármestere, Vitalij Klicsko pedig egyenesen azt jelentette ki az ARD-nek, a harcok kellős közepéből jelentkezve, hogy „Dicsőség lenne meghalni a hazáért”.
Ezeket a sportolói nyilatkozatokat olvasva az ember elszégyelli magát, ha fociról, játékról, végső soron a labda rugdosásáról akar fennkölt mondatokat megfogalmazni. Már a háború előtt, a koronavírus-járvány pusztító és lélekromboló hatása is arra késztette a futball iránt azelőtt feltétel nélkül, örök szenvedéllyel rajongó szakíró kollégámat, hogy szembehelyezkedve korábbi önmagával, kijelentse: nem igaz,hogy a futball mindennél fontosabb, az élet, az egészség sokkal előbbre való, szeretett játékunk ezekhez képest semmi. Lám, Sevcsenko is ugyanezt mondja, akinek pedig kétségtelenül a foci (volt) az élete.
Lássuk be, hogy csak jól hangzó szlogen a liverpooli edzőóriás, Bill Shankly legendás kijelentése? Amely szerint a futball nem egyszerűen élet és halál kérdése, hanem sokkal fontosabb annál. Egyfelől igen. A rombolás, az emberi tragédiák, a szörnyű fenyegetés árnyékában jobb, ha óvatosabban, alázatosabban dobálózunk a nagy szavakkal. Másfelől talán nincs itt mégsem ellentmondás. Hiszen nem véletlen, hogy éppen Andrij Sevcsenko szavait kapja fel a világsajtó, hogy éppen őt idézik mindenütt, hogy az ő mondatai tartják a lelket sokakban. Mert a semmi máshoz nem hasonlítható futball révén olyan élményeket adott korábban honfitársainak, amelyek kitüntetett helyet szereztek számára az ukránok szívében. A játék tette őt példaképpé, jelképpé, Ukrajna talán legismertebb fiává, szupersztárjává. És bár most képtelen meccset nézni, minderről csak azért szerez tudomást a világ, mert a foci világklasszisa volt. És most Sevcsenko aggódik úgy az otthon maradtakért, ahogyan egykor, 1956 után az emigráns magyar sportolók százai és ezrei (tízezernél több igazolt labdarúgó menekült el akkor az országból), akiket ráadásul nem piedesztálra emelt, hanem egyenesen eltiltott, ellehetetlenített a nemzetközi szövet-ség a magyar forradalom szovjet vérbe fojtása után.
Mert erős volt a keleti, a moszkvai befolyás a FIFA-ban. Most, bár a legutóbbi vb-t az oroszok rendezték (kiválóan), ilyesmiről szó sincs. Reméljük, nem is kell 25 évet várni arra, hogy Sevcsenko hazatérhessen, mint egykor Puskás vagy Czibor esetében…
Szöllősi György
(A FourFourTwo magazin 2022. áprilisi számának főszerkesztői jegyzete.)
