Szöveg Paul Simpson
Johnny Haynest a mai napig úgy tartják számon sokan, mint Anglia valaha volt legkreatívabb középpályását. Ötvenhatszor volt válogatott 1954 és 1962 között, ebből 22-szer csapatkapitány. Ezeken a mérkőzéseken összesen 18 gólt szerzett, mégis inkább arról vált ismertté, hogy 1961-ben ő lett az első angol labdarúgó, aki hetente 100 fontot keresett.
Nem sokkal azelőtt, hogy 2005 októberében, 71. születésnapján autóbalesetben meghalt, megkérdezték, örülne-e egy életrajzi könyvek, mire azt válaszolta: „Nem hiszem, senki sem tudja, ki vagyok”.
Ez azért nem teljesen igaz. Haynest a mai napig nagy becsben tartják a Fulhamnél, de legendája sokkal tovább terjed Nyugat-London határainál. Olyasvalakiről beszélünk, akiről Bobby Charlton is nagy elismeréssel emlékezett meg. „Felnéztem rá azért, ahogyan a játékot olvasta – mondta róla a világbajnok aranylabdás. – Hibátlanul passzolt hosszan és röviden is, és sosem lehetett pontosan tudni, mik a szándékai. Emiatt gyakran a fél védelem rossz irányba indult el.”
Vajon hogyan lett annyira kiváló, hogy még Pelé is a legnagyobb passzmesternek nevezte? Megszállottságát jól jellemzi kedvenc edzésgyakorlata. Úgy kezdődött, hogy egy kis törülközőt terített le a felezővonalnál. Haynes a tizenhatos kis „D-betűjébe” állt háttal a felezővonalnak, és egy csapattársa a szögletponttól passzolt neki átlósan. Haynes fordulásból, egyetlen emeléssel igyekezett a törülközőre emelni a labdát.
„Annyira maximalista volt, hogy ha tízből nyolcszor találta el, nem is örült” – idézi fel Pete Grinham, aki annak idején gyakran lógott be a Craven Cottage-re, hogy lássa Haynest. Arról is híres volt, ahogy elégedetlenkedett: csípőre tette a kezét, és fájdalmas tekintettel nézett. Az edzéseken saját magát is megfenyegette az ujjával, ha valami nem ment jól.
Ritka, hogy a tehetség szerénységgel párosul, Haynes azt találta a legnehezebbnek, hogy elviselje csapattársai hibáit. Egykori iskolatársa, Tosh Chamberlain szélső szenvedte meg ezt a leginkább. Haynes mérgesen nézett rá, vagy csak csípőre tette a kezét, és úgy kérdezte: „Ez meg mégis mi a f…sz volt?”.
AZ 1966-OS VB-KERET A KORSZAK LEGHATÉKONYABB CSAPATA VOLT, DE NEM A LEGJOBB. A HAYNES VEZETTE VÁLOGATOTT MERÉSZEBB ÉS LÁTVÁNYOSABB FUTBALLT JÁTSZOTT
Társa gyakran visszaharapott, egyszer még sárga lapot is kapott azért, mert megkérte Haynest, hogy b…ssza meg magát. Chamberlain ekkor siránkozva megkérdezte a játékvezetőt, hogy teheti ezt, amikor egy csapatban játszanak. „Sosem személyes ellentét vezette – mondja Grinham. – Memóriájában fényképszerűen élt, kinek hol kellene lennie, ezt párosította azzal, amit begyakoroltak. Aki nem végezte jól a feladatát, az megkapta a magáét.”
A Fulham erősebb egyéniségei, köztük Chamberlain, a skót szélső, Graham Leggat és a vb-győztes jobbhátvéd, George Cohen, valamint a középpályás Alan Mullery és Jimmy Hill mind lepergették magukról a sértéseket. Ugyanakkor Dave Metchick középpályás, aki 1961-ben lépett először pályára a felnőttcsapatban, nehezen kezelte a helyzetet. Korábban már az ifjúsági válogatott tagja volt, majd 1964-ben távozott a Leyton Orient csapatába, miután 47-szer lépett pályára.
„Akkoriban a Fulham inkább az élénk rekreáció, semmint a professzionalizmus érzetét keltette” – fogalmazott John Moynihan író. Ez azt is jelentette, hogy Haynes pályafutása jelentős részét a másodosztályban töltötte. „Volt egy idény, amikor száz gólt szereztünk, és nem értettük, miért nem jutottunk fel az élvonalba – mondta később Michael Parkinson televíziós személyiségnek. – Aztán valaki rájött, hogy azért, mert százat kaptunk is!”
A késő ’50-es, kora ’60-as évek legjobb középpályása volt klub- és válogatott szinten egyaránt. 1958 októberében mesterhármast szerzett, amikor Anglia 5:0-ra alázta meg a Szovjetuniót, 1961 áprilisában pedig 9:3-ra verték meg Skóciát. Az ilyesfajta egyéni tündöklés néha azonban teher. Egyszer egy jugoszláv edző megfogalmazta: „Miért a tízes játékos csinál mindent az angol válogatottban? Ő lövi a szögletet, ő végzi el a bedobást. Nincs más dolgunk, csak ráállítani valakit, és viszlát, Anglia!”
Végül ezt a receptet alkalmazta Magyarország az 1962-es világbajnokságon. Hatástalanítottuk Haynest, és 2:1-re legyőztük az angolokat. Az emlékezet úgy tartja, két világbajnokság is elúszott rajta. Az 1958-as vb-n hólyagos lábbal játszott, és egy gólt szerzett az Ausztria ellen 2:2-re végződő meccsen, de Anglia 1:0-ra elveszítette a csoportrájátszást a szovjetekkel vívott harcban.
Igaz az is, hogy Walter Winterbottom világbajnoki kerete hatalmas veszteséget szenvedett, amikor a müncheni katasztrófában meghalt Duncan Edwards, Roger Byrne és Tommy Taylor. Ennek ellenére a nemzet többet várt. Az Observer ítélete, miszerint ő csak egy képességek nélküli gépezet, bizonyára fájt neki. A lapok gyakran emlegették túlértékelt játékosként. Nem viselte jól a kritikát, és egyszer ki is fakadt, hogy „Angliában mindenki azt hiszi, Isten adta jog a vébégyőzelem.”
Négy évvel később Chilében már ő volt a csapatkapitány, és ekkor is sokat kapott a sajtótól. Így visszatekintve, nem volt akkora szégyen a későbbi világbajnok Brazíliától elszenvedett 3:1-es vereség, de abban a korban, amikor még nem voltak közvetítések, a közvéleményt az újságírók formálták.
Annyi csillagzat állt rosszul 1962-ben, hogy szinte abszurd Haynest megtenni felelősnek. Bobby Smith és Robson sérüléssel küszködtek, Peter Swan védő majdnem meghalt vérhasban, Ron Springett kapus pedig nagyot hibázott a brazilok második góljánál, ahol sok minden eldőlt.
Nem is mentegette túl sokat csapatát a vereség után: „Nem tudtuk megtartani a labdát, ha pedig mégis, nem jöttek össze a passzok”. Haynes ekkor még mindig csak 27 éves volt, de többet nem játszott a válogatottban. Az erős szél odadobta sportautóját egy másik jármű elé Blackpoolban. „Semmi gond – mondta a helyszínelő rendőr. – Csak a lába tört el.”
Végül sikerült felépülnie, és a Fulhamet csak 1970-ben hagyta ott (658 mérkőzésen 158 gólt szerzett), de a válogatottba már nem hívták meg. Miután túljutott a csúcson, a túlzottan is egyénieskedő középpályás már nem igazán passzolt volna bele Alf Ramsey elképzeléseibe, pedig belegondolni is hátborzongató, mi lett volna, ha abban a csapatban hozza 1961-es formáját.
Az 1966-os világbajnok keret a korszak leghatékonyabb csapata volt, de nem a legjobb – írta könyvében Tommy Docherty. – Amikor Winterbottom gárdája a csúcson járt, és Haynes vezette, az angol válogatott tehetségesebb, merészebb és látványosabb futballt játszott. Két játékos, Jimmy Greaves és Jimmy Armfield is egyetértett ezzel. Az utóbbi így lelkendezett: „Kilenc gólt vágtunk be Skóciának, nyolcat Mexikónak, ötöt Walesnek (kétszer) és hármat Olaszországnak”.
Valóban: Skócia elkalapálása nem kis teljesítmény volt, főleg, hogy olyan nevek játszottak benne, mint Billy McNeill, Dave Mackay és Denis Law. Amikor a válogatott játékmestereként Haynes a csúcsán tündökölt, jobban olvasta a játékot, mint Bobby Charlton, állhatatosabb volt, mint Paul Gascoigne, és több lézerpontos passzt teljesített, mint Glenn Hoddle.
Nagyon szerette a Fulhamet, ráadásul hetente 100 fontot keresett, így hiába jelentkezett be érte a Tottenham és a Milan. Szobra a mai napig ott áll a Craven Cottage oldalában, bronzkezét a csípőjére teszi. Douglas Jenning alkotása remekül kapta el a pillanatot, és azt is jól tükrözi, hogy a pályán kívül Haynes valóságos úriember volt. Ezt egy rövid történet is alátámasztja.
„Egy alkalommal, 2005-ben sorba álltam, hogy autogramot kérjek tőle – idézi fel Grinham. – Amikor sorra kerültem, azt mondtam neki, hogy majdnem ő a Fulham mindenkori legjobb játékosa a szememben. Erre kérdőn nézett rám, majd rá is kérdezett, ki az első. Graham Leggat – válaszoltam. – Haynes átnyújtotta az aláírását, és hozzátette: »Jó választás«.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. decemberi számában.)
