Zollie, the Goalie – Aki disszidálásával büntette meg az Újpesti Dózsát

 

Szöveg Lakat T. Károly Fotó Dénes Tamás, Tóth Zoltán és a szerző archívumából

 

„Amit édesapámmal Újpesten műveltek, azt soha életemben nem tudom megbocsátani… Igaz, ő is magában hordozta élete végéig. Persze, ez így, hogy »Újpesten«, túlzottan általános… A megalázásához abban az időben elegendőnek bizonyult egyetlen ember, igaz, annak az embernek teljhatalma volt. Sorsok, pályafutások, sőt, életek fölött döntött. Nevesíthetném, mert megérdemelné, de már régen nincs közöttünk, az utódai, a rokonai pedig nem érdemlik meg, hogy az apjuk tettei miatt ujjal mutogassanak rájuk, vagy kikezdjék őket. Legyen elég annyi, hogy apám, aki 1945 és 1948 között három bajnokságot nyert az UTE-val, miatta nem ment ki soha többé az újpesti pályára…”

 

„A Nyilasi Tibivel, a Törővel meg a Magyar Pistával sokszor voltunk együtt a különböző ifi- meg utánpótlás-válogatottakban. Nagyon szerettük, és bár ezt a kifejezést akkoriban nem volt sikk használni, tiszteltük is egymást. Minden külföldi utunkon eljátszottunk a gondolattal, mi lenne, ha disszidálnánk… Fogalmam sincs, hogyan láttak a fejünkbe azok, akiknek ez volt a dolguk, de már akkor minket, a névtelen kis senkiket is mindig figyeltek… Két perc alatt kiszúrtuk, hogy az éppen velünk lévő vezetők közül kinek a dolga, hogy minket ne csak elkísérjen, hanem haza is hozzon a külföldi túrákról. Milyen érdekes is az élet… A Nyílról meg a Törőről mindig tudtam, hogy csak játszanak a gondolattal, de sohasem fognak meglépni, a Magyar Pistában meg, persze csak magamban, teljesen biztos voltam… És így történt!”

„Már régen a Dózsa kapusa voltam, amikor titokban minden áldott nap apámmal edzettünk a Gázművek pályáján. Volt egy motorom, és amikor Újpesten véget ért a tréning, felugrottam rá, átszáguldottam a városon, és tréningeztünk, amíg ránk nem sötétedett. Olyan gyakorlatokat csináltatott velem, hogy az a cirkuszi akrobatáknak is a becsületükre vált volna, de azt mondta, »ha ezt nem tudod megcsinálni, sohasem lesz kapus belőled…« És igaza volt! A meccseken sokszor előfordult, hogy reflexszerűen azt csináltam, amit az öreg belém döngölt, és sikerült is a labdát megfognom, kiütnöm vagy éppen azt elérnem, hogy elakadjon bennem. És akkor értettem meg, hogy mit miért csináltatatott meg velem néha akár százszor is ott a gázgyári földesen. Amúgy is imádtam az édesapámat, de egy-egy ilyen védés után szobrot tudtam volna állítani neki.”
Kötve hiszem, hogy van a magyar futballnak még egy olyan szereplője, aki 32 NB I-es bajnoki meccsel és egyetlenegy válogatott szerepléssel a háta mögött olyan mítoszt tudott volna kialakítani maga körül, mint amilyet neki sikerült.
Az „és emlékszel a Tóth Zolira?” kezdetű mondatok mind a mai napig átszövik az akkori Újpestről szóló beszélgetéseket, majd ódák következnek róla, amelyekre persze nagyon sokat hordott rá a múló évek jótékony és inkább megengedő, mint morc hatása, de a tényei kikezdhetetlenek.

 

Az emberek az új Grosics Gyulát vagy éppen (nomen est omen) az új Tóth Gyurit látták benne már akkor, amikor még azt sem mondhatta el magáról, hogy az 1-es számú mez Újpesten vitathatatlanul az övé.
Amikor az első csapat keretéhez került (1977), Rothermel Ádám még javában őrizte posztját, és már ott volt a Leninvárosból igazolt, nagyon tehetséges Bodnár László is.

A Tóth Zolit azonban nem lehetett nem észrevenni.
Túl gyémántként csillogó tehetségén (amelynek segítségével bizonyos Molnár Ferenc szavaival élve „kiragyogott a karból”), minden olyan „kellékkel” megáldotta a sor, amely szükséges ahhoz, hogy a szürke tömegből a csillagok fölé emeljen egy fiatalembert, akár 1979-ben is, amikor azért sztárkultuszról még nem lehetett beszélni Magyarországon.
Remek alakú, erős, magas és jóképű volt, szinte kicsattant az egészségtől meg az életkedvtől.
A testnevelésből felmentett, úgynevezett „lírikus alkatok” ezt a típust utálták a legjobban, hiszen tehetség, siker, pénz, népszerűség és nem utolsósorban a női nem valóságos hadserege járt a nyomában.

 

 

No meg ott volt a háttérben egy nagyon népszerű, sokszoros válogatott édesapa (azt hiszem, ennyi elem egy kasszasikert jelentő hollywoodi filmhez is bőven elegendő), aki a Salgótarjáni SE, a Szeged FC, a Gamma, az Újpest és az MTK kapusaként írt futballtörténelmet, és aki 1939 és 1948 között 15-ször állt a nemzeti tizenegy kapujában.
Válogatott kapus papa, válogatott kapus fiú!
Túl azon, hogy addig erre nem volt példa a magyar futballtörténelemben (azóta is csak egyszer, Gelei József és fia, Károly ese­tében), önmagában ennyi már akkor bőségesen elegendő egy izmos sztorihoz, ha amúgy semmi különösebb nem történik velük.

Tóthék regénye azonban akár a zseniális írót, Örkény Istvánt is megihlethette volna, ha egy másik Tót családról nem írja meg a maga remekművét.
„Ennyi év múltán már nyugodtan elmondhatom: előre megfontolt szándékkal, tudatosan büntettem meg az Újpesti Dózsát azzal, hogy akkor léptem le tőlük, amikor a lehető legnagyobb szükségük lett volna rám. De az édesapámmal történtek miatt, no meg azért, mert amikor a legnagyobb bajban voltam, és egy súlyos sérülésből lábadoztam éppen, behívattak határőrnek, holott éppen nekik volt olyan hatalmuk, hogy egy szóval elintézhették volna a felmentésemet.
Persze csak addig, amíg felépülök. De nem… Lehet, hogy gyarló emberi gyengeség az ilyen fajta bosszú, de nekem, egy egyszerű futballkapusnak az volt az egyetlen fegyverem, ha nem védek náluk tovább… Ráadásul úgy, hogy ez még fájjon is nekik! ”

 

 

 

„Apámtól én a futball szentségét és mindenekfelettiségét tanultam meg otthon. Nekem egy bajnoki meccs olyan volt, mint amikor egy pap misézhet a Vatikánban… Eszemben sincs ilyen sok év után, ráadásul a történet egyik szereplőjeként, a becsület bajnokának színében tündökölni, de akkor valóban egy világ omlott össze bennem, amikor életem első Újpest–Fradi meccse máris bunda volt… A Népstadionban játszottunk óriási tömeg előtt, és én valami egészen áldott és ihletett állapotban voltam. A többiek látták rajtam, hogy szinte transzba esve várom, mikor kezdünk már… A meccsen aztán, ahogy mondani szokták, elkaptam a fonalat, volt néhány nagy védésem, a közönség tombolt, és még vezettünk is egy nullára. Az öregek látták, hogy itt baj lesz, a Tóth Zoli a szemüket kivédi a fradistáknak, egyikük – ma már teljesen mindegy, hogy ki… – hátrafutott hozzám, és szólt: »Zoli, ez így nem lesz jó…«. Nem voltam kétéves hülye gyerek, pontosan tudtam, hogy miről van szó. Kész »szerencse«, hogy Ebedli Zoli lőtt egy védhetetlen gólt, így aztán mindenki megnyugodhatott. Csak bennem tört össze valami…”

„De sajnos nem ez volt az egyetlen olyan meccs, amely máig nyomja a lelkem. Hogy mennyire nem sz…t kavarni akarok, annak bizonyítéka, hogy sem a résztvevőket, sem magát az ominózus meccset nem nevezem meg, de előfordult: az édesanyám nyugdíját voltam kénytelen elvinni otthonról, hogy a közösbe be tudjam adni azt az összeget, amellyel a bundába be kellett szállnom. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor elhatároztam, én soha az életemben nem kerülök olyan helyzetbe, hogy a mamám nyugdíjára szükségem legyen… Óriásit hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezért disszidáltam. De hogy az ilyen esetek is közrejátszottak a lelépésemben, arra, ha kell, megesküszöm. De ezen a ponton nem állom meg, hogy el ne meséljek egy történetet, amelyen, ha csaknem negyven év távlatából az eszembe jut, még mindig percekig hangosan nevetek. Volt a Dózsának egy Mandák Attila nevű játékosa, aki nem írt futballtörténelmet a csapatnál, talán már ő sem emlékszik arra, hogy játszott a klubban. No, ez az Attila gyerek valahogy bekerült a keretbe, és éppen erre a »mamám nyugdíja« címkéjű meccsre. Becsületére legyen mondva, tisztességgel bedobta a ráeső részt, másnap meg – hangsúlyozom: nem a bunda miatt, mert arról a vezetőségnek fogalma sem volt… – elküldték a Dózsától! Ennyibe került neki, hogy az Újpestben futballozott…”

Ha már Zoli saját maga (és gondolom, önmagát csak nem csapja be) ilyen sorsdöntő jelentőséget tulajdonít az édesapjával Újpesten történteknek abban, hogy a jelek szerint most már egy életre itthagyta Magyarországot, akkor talán nem felesleges felidézni az esetet.
Az történt, hogy Tóth György, a Popeye-nek becézett, népszerű válogatott kapus már a harmadik bajnoki címét nyerte az Újpesttel, amikor az egyik idénykezdő tréningre érkezve az öltözőben valóságos dráma fogadta.
Már akkoriban az a divat járta, hogy a játékosoknak az öltözőben, azon a helyen, ahol ültek, a fejük felett egy nevükkel ellátott tábla volt kiszögezve.
A csapathoz akkoriban kivezényelt nagyhatalmú vezető, látva Tóth Gyuri téblábolást, így szólt:
„Mit keres, Tóth? Nem látja, hogy a maga neve nincs egyik táblán sem? Azért nincs, mert mától nem tagja a csapatnak…”
A porig alázott kapus akkor kiment az öltözőből, és még a fiának a meccseire is csak akkor ment ki, ha idegenben vagy a Népstadionban játszottak!
Nyilvánvaló, hogy sokszor mesélhette el mindezt otthon, miként az is teljesen egyértelmű, hogy a fiában milyen mély sebet ejtett az apjával való kíméletlen bánásmód, így emberileg mindenképpen érthető az a bizonyos „előre megfontolt szándékkal elkövetett” bosszú, amelynek ideje 1979 nyarán érkezett el.

 

 

A határőrbehívónak is külön története van.
Egy Újpest–Győr meccsen a Rába-partiak jobbszélsője és Zoli együtt rajtoltak a labdára.
Szabó Ottó egy ütemet késett, és akaratlanul bár, de totálkárosra zúzta az újpesti kapus combizmát.
Zoli hónapokra dőlt ki a sorból, és amikor a legválságosabb időszakát élte, a vezetői maguk javasolták, hogy vonultassák be határőrnek Adyligetre.
Ezt sem tudta soha elfelejteni, sem megbocsátani, ami a kívülálló számára kevésbé érthető ugyan, mint a „törlesztés a papáért”, ám mindenki csak saját maga tudhatja, hogy melyik ütés fáj neki a legjobban, mi érinti meg lelkét a legmélyebben.
A történések idején ezek az esetek nem voltak publikusak, Zoli is most beszélt róluk ilyen részletességgel először, amikor két közvetítő útján eljuttatta hozzám a kérdést, vajon érdekel-e engem vagy bárkit ma Magyarországon, hogy miért is disszidált ő valójában 1979-ben, amikor olyan fényes jövő állt előtte, amilyen csak nagyon kevés magyar futballistát kecsegtetett.
A válasz már csak azért is a „nagyon is érdekel” volt, mert egészen addig, amíg Zolival nem sikerült összehozni egy csaknem ötórás beszélgetést, fogalmam sem volt arról, hogy valójában miért is lépett le anno arról a bizonyos cádizi tornáról…

Arra a kérdésére, hogy emlékszik-e rá valaki egyáltalán Magyarországon, még csak választ sem adtam.
Felesleges kérdés megválaszolására az ember nem pocsékolja az idejét…
„Az 1979–80-as bajnokság hivatalosan augusztus huszonötödikén kezdődött, de miután az Újpestnek egy nyári, spanyolországi tornára volt meghívása arra az időpontra, az első őszi meccsünket a Volán ellen már tizennyolcadikán lejátszottuk. A két Laci, Fekete és Fazekas góljaival nyertünk kettő nullára, de ez nem volt egy nagy szám a Megyeri úton. Amikor lefújták a meccset, és a többiek elindultak az öltöző felé, én körbementem a pályán, és mindenki általános döbbenetére integettem, meg kezet fogtam szinte mindenkivel, akivel csak tudtam… Egyszemélyes, meccs utáni ünnepséget tartottam, a szurkolók számára magyarázhatatlanul. Ők nem tudhatták azt, amit én igen: az volt az utolsó meccsem az Újpesti Dózsában…”

 

 

„1979 nyarán spanyolországi túrára hívták meg a csapatot. Én akkor már kétszeres magyar bajnoknak mondhattam magam, sőt, túl voltam azon a bizonyos szovjetek elleni válogatott meccsen is, amelyet személyemmel kapcsolatban mindig emlegetnek… Az induláskor már pontosan tudtam, hogy nem fogok hazajönni, pedig tervem az egyáltalán nem volt a folytatást illetően. A szó szoros értelmében a semminek, a vakvilágnak vágtam neki. A körülményekről filmet lehetne forgatni… Cádizban voltunk, olyan csapatok ellen játszottunk, mint a Barcelona és a Flamengo. Kifigyeltem, hogy hol vannak az útlevelek, a sajátomat magamhoz vettem, és egy sportszatyorral a kezemben kisétáltam a szállodából. Két játékos tudta mindössze, hogy engem már hiába keresnek. Pedig nagy keresés kezdődött, mindenki elképzelheti, milyen bajban voltak a vezetők, mégiscsak a bajnokcsapat és a magyar válogatott kapusáról volt szó! A másnapi spanyol újságok is a címlapon hozták a hírt: „Eltűnt a magyar válogatott kapusa!” És a cikk kellős közepén ott virított a Szentmihályi Anti képe! Évek múlva tudtam meg, hogy a spanyol újságíróknak a túrát szervező Östreicher Emil bácsi adta Anti képét, mert tudta, hogy „a Miskának” ebből baja nem lehet, hiszen otthon van Magyarországon, én viszont nyugodtan sétálhattam fel és alá az utcákon, mert a kép alapján nem ismerhetett fel senki! Három hétig a szó szoros értelmében csöveztem Cádizban, azután jöttek értem Amerikából… Akkor értettem meg, hogy Emil bácsit miért tartották a világ legzseniálisabb menedzserének.”

 

 

 

„Életemben egyszer, Tbilisziben, a szovjetek elleni mérkőzésen voltam válogatott. Az olimpiai csapatban korábban Lakat Karcsi bácsinál már védtem, és talán nem is rosszul, mert ennek köszönhettem, hogy az akkori szövetségi kapitány, Kovács Feri bácsi kezdőnek jelölt az Eb-selejtezőre. Már csak minimális esélyünk volt a kijutásra, nyugodtan, felszabadultan játszhattunk, kettő egyre még vezettünk is. A Törő néhányszor felküldte a lelátóra a teljes szovjet védelmet, elképesztő dolgokat művelt velük, de ez engem lepett meg a legkevésbé, mert tudtam, hogy egy zsenivel játszom egy csapatban. Hallom, olvasom amúgy, hogy manapság mi van vele, komolyan mondom, a szívem szakad meg érte… De a meccsre visszatérve: kaptuk azt a bizonyos gólt, amelyről ma már megmondanám, ha bent lett volna, de nem volt bent! Sengelija óriási erővel lőtt a kapunkra, a labda a lécről levágódott, én rávetődtem, és még bőven a vonal előtt sikerült magamhoz ölelni, teljes mértékben birtokoltam, amikor érkezett Sengelija, és a szó szoros értelmében labdástul együtt átlökött a gólvonalon… A játékvezető gólt ítélt, így lett kettő kettő, de annyi szépet talán sohasem írtak rólam, mint ezt a mérkőzést követően. Nem védhettem rosszul, mert ha azóta is bárkivel találkozom, és megismer, a második mondatában már ott szerepel a tbiliszi kettő kettő, meg az, hogy »a Tóthzoli micsoda bravúrokat mutatott be…« Szóval, ez volt az én nagy, szinte krimibe illő meccsem az A-válogatottban. Talán lehetett volna sokkal több is, nem tudom, akkoriban nagyon sok jó kapus volt az NB I-ben. Tbiliszi idején huszonnégy éves voltam, ha nem húzom meg az amerikai lépést, akkor azt hiszem, hogy az 1982-es világbajnokság lehetett volna az enyém. Bár ki tudja, hiszen abba a keretbe is három olyan nagyszerű kapus jutott, mint Mészáros Feri, Katzirz Béla vagy Kiss Imre… De ezen ma már kár siránkozni. Amerikában azt mondják: ha a múltadon rágódsz, a jövődet teszed tönkre…”

 

 

 

Szóval, az a bizonyos nem gól, gól, ott Tbilisziben valóban örök időkre beírta magát a tóthzoltáni életrajzba.
Azt már a remek futballblogger, Balázs Tibor kutatásának köszönhetően tudom, hogy bár még a másnapi Szovjetszkíj Szport is a címlapján hozta a „gólképet”, ráadásul ezzel az aláírással: „хотя вратарь лежал с мячом в руках…” azaz: „habár a kapus feküdt a földön, labdával a kezében…”, olyan gól még nem volt, amelyet 36 év után visszavont volna a játékvezető…
Tóth Zoli amúgy a kapott gólok tekintetében egyáltalán nem hagyott maga után nagy sarat a magyar pályák gyepén.
Harminckét NB I-es bajnoki meccséből 13-at hozott le kapott gól nélkül, ami a kapusiskolában minimum jeles alá osztályzattal ér fel.
Ő volt talán az utolsó olyan újpesti kapus, akit még akkor is szerettek a Megyeri úti drukkerek, amikor gólt kapott.
Ennél többet kapus a maga szakmájában nem nagyon érhet el.
Ha itthon marad, talán őt emlegetjük ma úgy, mint Grosics Gyula egyetlen méltó utódját.
De elment.
Méghozzá nagyon messzire, és vélhe­tően most már visszavonhatatlanul.
A legendája maradt itthon csupán, hiszen amíg az Újpest meccset játszik, és netán a hálójába kerül a labda, mindig lesz a lelátón valaki, aki megjegyzi:
„A Tóth Zoli ezt megfogta volna…”

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. októberi számában.)