Szöveg Ch. Gáll András Fotó FFT
1949 februárjában Olaszország Portugáliát fogadta Genovában barátságos, nemzetek közötti találkozón. A Grande Torinóra alapozott olasz válogatott parádés játékkal 4:1-re győzött. Ahogy befejeződött a mérkőzést, Francisco Ferreira, a vendégek csapatkapitánya odament olasz kollégájához, Valentino Mazzolához, és megkérte a legendás kapitányt, beszélje rá torinói csapattársait, hogy májusban jöjjenek el Lisszabonba, az ő tervezett búcsúmérkőzésére. A Benfica–Torino összecsapás méltó befejezése lenne Ferreira pályafutásának, a világ akkori legerősebb klubcsapata fellépésével.
Akiktől rettegett a kontinens: a Grande Torino
Ferruccio Novo, a granata elnöke eleinte ellenezte az ötletet, mondván, hogy május 3., Ferreira búcsúmérkőzésének tervezett időpontja szorosan követné a sorsdöntő idegenbeli bajnoki rangadó, az Internazionale–Torino meccs dátumát, nem beszélve arról, hogy még négy forduló hátra is lenne a bajnokságból. Amelyben akkor négy pont előnnyel vezetett a Torino.
Egy hónappal később azonban eldőlt a kérdés. Az olasz válogatott – benne hat Torino-játékossal – Madridban találkozott Spanyolországgal, és le is győzte 3:1-re. A mérkőzést megtekintette Ferreira és persze Novo is, és a meccs lefújása után a Benfica és a Torino csapatkapitánya együttes erővel meggyőzte Novót arról, hogy semmiféle kockázatot nem rejt magában a május 9-ei barátságos mérkőzés. Az elnök végül beleegyezett, egy feltétellel: április 30-án nem szabad kikapni az Intertől!
Nem is kaptak ki, jóllehet a sérült Mazzola, Giuseppe Grezar és Virgilio Maroso nélkül kellett kiállniuk. A megbízható kapus, Valerio Bacigalupo vezérletével a torinói védelem kiállta az Inter rohamait, 0:0-ra végződött a meccs a 36 ezer Inter-drukker fülsiketítő füttyszavától kísérve, és a négypontos előny birtokában, négy fordulóval a befejezés előtt biztosnak tűnt a Torino zsinórban ötödik bajnoki címe. Másnap reggel a csapat elrepült Lisszabonba, Francisco Ferreira búcsúmeccsére.
A találkozóra minden jegy elkelt, a Benfica stadionjában rengeteg olasz emigráns foglalt helyet, közöttük a leghíresebb, II. Umberto, az 1946-ban trónfosztott, majd száműzött király.
Szörnyű látvány fogadta a helyszínre érkező mentőcsapatokat
Akármennyire is szerették volna, nem találtak túlélőket…
A repülő roncsai a supergai katedrálisnál
Kubala szerencséje
Kubala László – akinek akkor a Torino és a Juventus is hevesen udvarolt – isteni szerencsének köszönhetően nem utazott el a csapattal. Bár a klubmenedzserként és az angol Leslie Lievesley mellett edzőként is dolgozó Egri-Erbstein Ernő minden követ megmozgatott, hogy az éppen Torinóban tartózkodó honfitársát rávegye a szereplésre a lisszaboni emlékmeccsen, Kubala fia az elutazás előestéjén megbetegedett, és a lelkiismeretes apa nem akarta magára hagyni feleségét a beteg kisgyerekkel. Ennek a döntésnek köszönhette az életét.
Valentino Mazzola és Ferruccio Novo Olaszország hősei
A mérkőzésre legjobb összeállításában állt ki a Grande Torino: Bacigalupo – Ballarin, Rigamonti, Martelli – Grezar, Castigliano – Menti, Loik, Gabetto, Mazzola, Ossola. A quadrilatero, a Grezar, Castigliano, Loik, Mazzola összetételű középpályás bűvös négyszög szenzációsan muzsikált, amit az olaszok bemutattak, az a harminc évvel későbbi holland totális futball előhírnöke volt. S mivel a Benfica is kitett magáért, meg aztán ez Ferreira búcsúmeccse volt, a találkozó 4:3-as Benfica-győzelemmel ért véget, a vendégek góljait Ossola, a megsérült Gabetto helyére beállt Bongiorni és Menti szerezte.
Másnap, május 4-én reggel, mielőtt a csapatot hazafelé szállító repülőgép felszállt volna a lisszaboni repülőtérről, Luigi Cavallero, a La Stampa sportrovatvezetője a következő sürgönyt küldte haza a szerkesztőségbe:
„Ma reggel a granata játékosai korán keltek, hogy felkészüljenek a hazaútra. Hamarosan felszáll a gép, fedélzetén a csapat vezetőivel, játékosaival és velünk, újságírókkal, és ha az időjárás is megengedi, délután öt órakor megérkezünk a torinói repülőtérre. Bárcsak kegyes lenne az időjárás, hogy ne rázzon nagyon a repülőgép…”
Baljós előjelek
1948 nyarán a granata Brazíliában turnézott. Az elismerten a világ legjobb klubcsapatának tartott Torino a négy mérkőzésből álló körutat vegyes eredményekkel zárta: 2:1-re kikapott a Corinthianstól, 1:1-et játszott a Palmeirasszal, majd 4:1-re lelépte a Portuguesát, végül 2:2-es döntetlent ért el a Sao Paulo elleni, verekedésbe torkolló botrányos mérkőzésen.
Másnapra azonban mindenki elfeledte Valerio Bacigalupo és a brazil Ponce de León ütésváltását, és a mámoros Sao Pauló-i olasz közösség előtt Valentino Mazzola csapatkapitány megígérte, hogy a következő évben, 1949-ben visszatérnek… Az O Globo pedig arról cikkezett, hogy Mazzola vezérletével Olaszország az 1950-es, brazil földön rendezendő világbajnokság topfavoritja, a Rimet-kupa holtbiztos várományosa.
Miközben a csapat Sao Paulóból Rio de Janeiróba repült, a rengeteg ajándékkal túlterhelt gépen a csomagok elcsúsztak, a repülő megbillent, és kevés híján le is zuhant. Végül szerencsésen földet értek, és Rióból Párizsig is eseménytelen volt a légiút – a francia fővárosból a legendás csapatbusz, a Conte Rosso, a Vörös Gróf szállította haza Torinóba Erbsteinéket.
16 óra 45 perckor Pierluigi Meroni, a Fiat G.212-es repülőgép kapitánya kezébe vette a mikrofont, és a következő üzenetet küldte a torinói repülőtér légiirányítójának: „Savona fölött repülünk, a felhők alatt, 2000 méter magasan. Húsz perc múlva Torinóban vagyunk.” 17 óra 2 perckor, miközben a hárommotoros gép már a leszálláshoz készült, az alábbi időjárás-jelentést kapta Meroni kapitány: „Borult ég, szakadó eső, rossz látási viszonyok, felhők 500 méter magasan.”
A tapasztalt pilóta, aki egy héttel korábban Párizsból Milánóba repült a Fiat G.212-essel, nyugtázta a jelentést, és magabiztosan válaszolt: „Roger, minden rendben, köszönöm szépen.”
Kubala Lászlónak elképesztő szerencséje volt
Schubert Gyula, a magyar-csehszlovák áldozat
Egy perccel később az irányítótoronyból megérkezett a leszállási engedély: „O. K., szálljon le!”
A következő pillanatban vakító fénynyaláb világította meg a ködös égboltot a Superga-székesegyház felett, majd fokozatosan kihunyt, de még percekig világított.
Don Ricca Tancredi atya volt az első, aki a lángoló roncsokhoz ért a bazilika falánál. Miután az egyik szétszakadt táskából gránátvörös Torino-mezek ömlöttek ki, egyértelmű volt, hogy kik utaztak a szerencsétlenül járt gépen. A 27 utas és a négytagú személyzet szörnyethalt.
Estére torinóiak százai vették körül a tragédia színhelyét, az egész város sokkhatás alá került.
Egy torinói asszony felakasztotta magát, a hátrahagyott búcsúlevélből kiderült, a Superga-tragédia után már nem tudott tovább élni.
Superga vértanúi
1949. május 4-én 31 ember lelte halálát a Superga-bazilika falainál
A Fiat G.212-s két pilótája: Pierluigi Meroni (34) és Cesare Biancardi (35).
A két légiutas-kísérő: Antonio Pangrazi (42) és Celeste D’Inca (43).
Három újságíró: Renato Casalbore (58, a Tuttosport alapító főszerkesztője), Renato Tosatti (41, a Gazzetta del Popolo rovatvezető-tudósítója) és Luigi Cavallero (42, a La Stampa sportrovatvezetője).
Túraszervező: Andrea Bonaiuti (35).
Két klubvezető: Rinaldo Agnisetta (56) klubigazgató, Ippolito Civalleri „Civa” (66), helyettes klubigazgató, a küldöttség doyenje.
Masszőr: (ma úgy mondanánk: fizioterapeuta): Ottavio Cortina (52).
Menedzser-edző: Egri-Erbstein Ernő (51).
Edző: Leslie Livesley (37).
Labdarúgók: Valerio Bacigalupo (25), Dino Ballarin (23) kapusok; Aldo Ballarin (27), Emile Bongiorni (28), Eusebio Castigliano (28), Rubens Fadini (21), Guglielmo Gabetto (33), Ruggero Grava (27), Giuseppe Grezar (31), Ezio Loik (29), Virgilio Maroso (29), Danilo Martelli (25), Valentino Mazzola (30), Romeo Menti (29), Piero Operto (22), Franco Ossola (27), Mario Rigamonti (26) és Schubert Gyula (27) mezőnyjátékosok.
Félmillió gyászoló
A temetés két nappal később, május 6-án volt. A Palazzo Madamában felravatalozott holttestektől félmillió gyászoló akart elbúcsúzni, természetesen ez fizikai képtelenség volt. A város központjában a via Po, a via Roma és a via Garibaldi szó szerint bedugult a gyászoló százezrektől. A városi rivális Juventus játékosai a vasútállomásról fordultak vissza – Palermóban lett volna bajnoki mérkőzésük –, hogy részt vehessenek a gyászszertartáson.
Teobaldo Depetrini, a Juve válogatott középpályása még azon a napon önként leszerződött a Torino csapatához, hogy ezzel is segítse az együttes újjáépítését.
Dél-Amerika számos országában május 4-ét a Labdarúgás Napjává nyilvánították. A River Plate Olaszországba repült, hogy jótékonysági meccset játsszon, melynek bevételét a tragédia áldozatai családtagjainak ajánlották fel.
Az 1948–49-es bajnokság hátralévő négy fordulójában a Torino ifjúsági csapatával tudott csak kiállni, és a soros ellenfelek ugyancsak ifjúsági együttesüket küldték pályára a granata ellen, amely négypontos előnyét megőrizve bajnok tudott lenni.
Így megmaradt a Grande Torino páratlan hazai mérlege: a csapat hat éven át egyszer sem kapott ki otthonában, a Stadio Filadelfiában.
A harmincegy koporsó közül huszonnyolcat az olasz lobogó borította, Lievesleyét a Union Jack, Erbsteinét és a budapesti születésű, ám ekkor már csehszlovák színekben futballozó Schubert Gyuláét pedig a magyar trikolór.
Hamu és gyémánt
Kering az interneten egy hajmeresztő, ámbár több forrásból is alátámasztott történet, amely minden bizonnyal elnyeri az összeesküvés-elméletek szerelmeseinek tetszését. Eszerint a Fiat G.212-es hárommotoros chartergép, 1949. május 4-én 17 óra 3 perckor azért vágódott a Superga-bazilika oldalfalába, mert a játékosok aranyat/gyémántot csempésztek Lisszabonból jövet. Megkérték a pilótát, hogy ereszkedjen földközelbe azért, hogy ők kidobhassák az ablakon a „zsákmányt” az odalent várakozó cinkostársaknak, csakhogy a ködös, esős időben a pilóta, Pierluigi Meroni nem látott jól, és nekivezette a gépet az épületnek.
A történetet egy bizonyos „gaborzinho” álnéven internetező, szinte bizonyosan magyar vagy magyar származású férfi terjesztette évekkel ezelőtt. Az illető – állítása szerint – Kubala Lászlótól hallotta, hogy ő is adott pénzt a repülőgép egyik utasának, gyerekkori pajtásának, Schubert Gyulának, hogy hozzon Lisszabonból aranyat/gyémántot (nem egyértelmű, hogy melyiket), mivel Portugáliában lényegesen olcsóbb volt, mint Olaszországban, s megérte becsempészni, majd értékesíteni. A vámot úgy akarták elkerülni, hogy kidobták volna a repülőgépből a „szajrét”, amit a földön várakozó társak összeszednek.
„Gaborzinhónak” volt még egy forrása, Egresi Béla, aki szintén Torinóban tartózkodott akkor, szerződésre várva. (Amiből nem lett semmi.) Nos, Egresi szintén adott volna pénzt Schubertnek, hogy vásároljon neki gyémántot. Egresi „Csöpit” a történetben Kispest-játékosként emlegetik, holott 1949-ben már régen az Újpestben futballozott – mindez sokat levon a sztori hihetőségéből. (Egresi egyébként dokumentáltan járt Torinóban, csakhogy kereken két évvel korábban, a magyar válogatott tagjaként, amikor Olaszország a Stadio Comunaléban 3:2-re legyőzte Magyarországot. Azon a mérkőzésen a Squadra Azzurrában tíz Torino-labdarúgó szerepelt a kezdő tizenegyben, magyar részről pedig kilenc Újpest-játékos, köztük Egresi.)
„Gaborzinhót” „leleplezték” az internetezők, állítólag az álnév Bob Ganslert, az Egyesült Államok egykori kapitányát takarja. Gansler tolnai (Mucsi) sváb családba született 74 évvel ezelőtt Gansler Róbert néven, és az 1956-os forradalom idején emigrált az Egyesült Államokba, ahol futballozott az MLS-ben, majd a Kansas City Wizards edzőjeként Vermes Péternek is a mestere volt. Annak a Vermes Péternek, aki most Németh Krisztián trénere a kansasi Sportingban.
A történet hitelességét gyengíti, hogy a gép roncsai között sem aranyat, sem gyémántot nem találtak, de azt tudni kell, hogy a gyémánt valójában szén, és a roncsok között hamuvá éghetett. Ha volt egyáltalán.
Superga magyar áldozatai
Szinte sorsszerű, hogy a történelem talán legmegrázóbb futballkatasztrófájának – amelyhez egyedül a Manchester United 1958. február 3-i, müncheni tragédiája fogható – két magyar áldozata is volt, pedig olasz futballcsapatról, minden idők talán legerősebb klubcsapatáról beszélünk. De lehetett volna három is, mert csak a szerencse mentette meg Kubala Lászlót attól, hogy ő is a Fiat G.212-es fedélzetén legyen – vagy a balszerencse, hiszen Brankó fia megbetegedett, és ezért az utolsó pillanatban visszautasította Egri-Erbstein Ernő, a Grande Torino menedzsere invitálását. (Kubala akkoriban Torinóban tartózkodott, már nem Pozsonyban, de még nem Barcelonában, és hajszálon múlt, hogy Erbstein ösztönzésének engedve nem fogadta el Ferruccio Novo, a legendás klubelnök szerződésajánlatát.)
Schubert Gyula azonban, a másik kőbányai csibész – aki, bár öt évvel idősebb volt „Kuksinál”, a Ganz-pályán együtt cseperedett fel a Barca későbbi legendájával – ott volt a gépen, és a többi harminc szerencsétlennel együtt halálát lelte. Hihetetlen csatársora volt a negyvenes évek derekán a Ganznak! Hollósy, Kubala, Mayer, Schubert, Nyers! Hollósy ifjúsági válogatottságig vitte, Kubala a Barca történetének legjobb játékosa lett, az 1924-es születésű, budatétényi sváb Mayer István Mikére magyarosított, 1945-ben a Fradiba igazolt, négyszer játszott a válogatottban, majd meg sem állt Bolognáig…
Schubert Gyula bal lábáról legendákat meséltek, hamarosan átigazolt egy másik kőbányai klubba, s 1945–46-ban a Kőbányai Barátság csapatában már 32 meccsen 34 gólt lőtt, majd a jobb élet reményében átköltözött Pozsonyba, és kétszeres csehszlovák válogatott lett, egyetlen ottani gólját éppen a magyaroknak rúgta. A Mikével egyidős Nyers István pedig – Nyers Pista, az Internazionale történetének legnagyszerűbb balszélsője, aki 1946-ban hagyta el az Újpestet és az országot (úgy mesélik, öltözői lopás miatt kellett távoznia…), hogy aztán az Inter színeiben 182 mérkőzésen 133 gólt szerezzen.
A torinóiak emlékhelyén ma is friss a virág
Százezrek gyászolták a torinóiakat, Itáliát összetörte a fájdalom
Valentino Mazzola vezetésével kivonul a Grande Torino
Az utolsó, a lisszaboni kezdőcsapat
Az olasz futball jövője feküdt a ravatalon
Szóval, Schubert. Az akkor már – lévén csehszlovák állampolgár is – Julius Schubert néven ismert balösszekötő éppen kezdett beépülni a Grande Torino csapatába, ahová 1948 decemberében érkezett meg, miután Erbstein zseniális tárgyalóképességének köszönhetően a Slovan Bratislava elengedte sztárjátékosát. (Schubert – Erbstein tanácsára – azzal revolverezte a pozsonyiakat, hogy addig nem szerepel újból a csehszlovák válogatottban, amíg ki nem engedik Torinóba.) Schubert első hivatalos meccsét 1949 januárjában játszotta a Toro csapatában, és összesen ötször jutott szóhoz a végzetes lisszaboni út előtt.
Boniperti helyén bizonyos Mazzola játszott
Lakat T. Károly jegyzete
A Torino labdarúgócsapatával történt szörnyű tragédiát „Ch-kolléga” olyan mikroszkopikus alapossággal elemezte ki (gondolva még annak magyar vonatkozású „bekötőútjaira” is), hogy a magamfajta, az oldalvonal széléről a nagypályára bekiabáló jegyzetírónak úgy festett: egy taccsdobásnyi játéklehetőség sem marad…
És akkor ráleltem egy megsárgult, összegyűrődött, lekávézott fotóra, amelyen a magyar válogatott tagjai feszítenek, ráadásul olyan címerrel a mezükön, amely a tárgyalt korba vezet vissza.
Megfordítottam a képet, ám csak annyival lettem okosabb, hogy: Magyarország–Olaszország 1:1, 1949.
A squadra azzurrának a Torinót ért tragédia után ez volt az első idegenben lejátszott mérkőzése, amelyet azért is fokozott izgalommal várt a magyar publikum, mert akkor már egy híján negyedszázada és tizenöt mérkőzés óta tartott a nyeretlenségünk az olasz válogatott ellen.
Ki mert volna azokban a napokban arra gondolni, hogy eljön majd az idő (nem kapkodták el az EK-sorozatot, 1948 és 1953 között játszották a mérkőzéseket), amikor a római olimpiai stadion avatóján a létező legfájdalmasabb vereséget mérjük rájuk, és hogy az Európa-kupát éppen azon az olasz ünnepnek induló mérkőzésnek a végén veszi át a magyar válogatott kapitánya, amelynek keretein belül Újpesten 47 ezer (!) néző előtt mérkőztek meg a felek.
Olaszország a repülőgép-katasztrófa után 1949. május 22-én Firenzében Ausztria ellen játszotta az első, torinósok nélküli válogatott meccsét, külföldre azonban hozzánk utaztak a drámát követően először.
És ismét nem tudtuk megverni őket!
Június 12-én a Henni – Rudas, Börzsei, Balogh II – Bozsik, Lakat – Budai II, Kocsis, Deák, Szusza, Puskás összeállítású magyar nemzeti tizenegy és a többek között a világ legjobbjai között számon tartott Bonipertivel ékeskedő olasz válogatott már az első 29 percben kialakította a végeredményt; Carapellese szerzett vezetést a vendégeknek, Deák pedig egyenlített.
Puskás „góljával” még akár nyerhettünk is volna, de a meccset sajnos nem a tunéziai Ali Bin Nasszer vezette (aki 1986-ban Mexikóban gólnak látta Maradona kézzel ütött gólját az angolok ellen), hanem az angol Evans, aki észrevette, hogy Öcsi kézilabdázott kicsit, így visszavonta az elsőre megadott gólt, dacára annak, hogy az akkor még fatribünös Újpesti pálya díszlelátójára kifüggesztett hatalmas képről Rákosi Mátyás is szúrós szemekkel nézett rá, holott… igaza volt.
Az olasz válogatottban ezen a mérkőzésen a Torinót nem képviselte senki.
Két évvel korábban a Megyeri úti 1:1-et megelőző utolsó olasz–magyaron, 1947 májusában tíz (!) Torino-játékos volt ellenünk a pályán.
Ki is kaptunk 3:2-re.
Pedig akkor nem volt Boniperti.
Egy bizonyos Valentino Mazzola játszott a helyén…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. júniusi számában.)
