Szöveg Simon Kuper
Volt egy reklám a dél-afrikai tv-ben: néhány fiú csapatot választ magának a földeken. Azokról a srácokról van szó, akik azután a ’60-as évek végétől a ’80-as esztendők derekára az ország futball-legendái lettek. Vezetőjük, egy nagyra nőtt gyerek, Jomo (később Sono, a New York Cosmosban). Ott van még Kaizer (Motaung, a Kaizer Chiefs csapat alapítója) és egy másik, akit Ace-nek hívnak (Ntsoelengoe, 11 évet játszott az észak-amerikai ligában). Végül pedig egy aprócska fehér fiú – ő Gary névre hallgat, és ő lett Bailey a Manchester Unitedben – tűnik fel a hirdetésben. Egy fekete kissrác pedig ezt kiabálja egy dél-afrikai nyelven: „Xhosa”, vagyis „Ne őt válaszd, úgy játszik, mint egy tehén!”. De Jomo mégis dob egy labdát Garynek, ő elkapja, mire Jomo: „Rendben, Gary, lehetsz a kapusom.”
A fekete dél-afrikaiak számára ők jelentik a futball aranykorát. Azt, amit a szurkolók valódi dél-afrikai focinak fogadnak el, és amit nagyon szerettek volna megmutatni a világnak a 2010-es vb-n. Nelson Mandela mellett ez a sajátos futballstílus a feketék apartheid rendszerben elért legbüszkébb eredménye. Pedig Dél-Afrikán kívül aligha találkozott valaki is vele.
Főként szombatonként játszották 1970 és 1985 között az Orlando Stadionban, Johannesburg Soweto nevű feketéklakta külvárosában. Szinte semmi nem maradt fenn az Orlando-szombatokból. Jóformán egy meccset sem közvetített a tv, és az a néhány újság, amely tudósított a találkozókról, sem akarja megírni a teljes történetet. Az eredmények és a góllövők aszerint térhetnek el, hogy melyik lapban keressük vissza a beszámolót. (A korszak egyik fő futballtudósítója lényegében alkoholista volt.) Az ország vezetőit nem érdekelte Soweto, a helyszínt a térképeken sem tüntették fel. A mérkőzésekre kijárók közül sokan meghaltak fiatalon. A túlélők különbözőképpen mondják el a történteket. Sanza, aki ma egy johannesburgi rádió DJ-je, több tucat szombatot töltött el az Orlando Stadionban. Ő így emlékszik.
„1976-ot írunk, ez a Soweto-derbi napja: a Kaizer Chiefs játszik az Orlando Pirates ellen, e kettő a legnagyobb csapat Dél-Afrikában, az összes többi eltörpül mellettük. Egy néhány évvel ezelőtt készült felmérésből kiderült, hogy Dél-Afrikában e két együttes népszerűségét a harmadik helyen a Manchester Unitedé követte. De 1976-ban aligha tudott egyetlen fekete dél-afrikai is a Manchester United létezéséről. Az ország nem éppen a hold árnyékos oldalán van, és nem is egy Észak-Korea, akkoriban mégis nagyjából annyira elszigetelt volt. 1976-ban itt indult utolsóként útjára a televíziózás a világon, mivel az apartheid kormányzat félt e vívmánytól, de meccseket még ekkor sem közvetítettek. A legtöbb azon találkozók közül, amiket a mai kor szurkolói valószínűleg láttak, a dél-afrikai mozik páratlan darabjainak számítottak. Olyan mérkőzésekről van szó, amelyeket 16 milliméteres filmekre vettek fel, és évekkel később vetítették őket. A szurkolók számára egy Chiefs–Orlando-összecsapás „a” futball. Ez a legnagyobb meccs a világon. S lehet, hogy egy kívülálló számára az Orlando Stadion csak egy sok színben pompázó, fedetlen pálya, de a fekete Dél-Afrikának mindez a Wembley és a Maracana egybegyúrva.”
A stadion szomszédsága nem olyan vészes, ha az 1976-os fekete Dél-Afrika szintjét vesszük alapul. A feketék a ’30-as években szorultak ki Johannesburgból, és kötöttek ki Orlando jellegzetes „matchbox” házaiban, mégsem nyomornegyedről van szó. Volt, hogy egy utcában lakott itt Nelson Mandela és a későbbi érsek, Desmond Tutu. Igaz, Mandela 1976-ban épp börtönben volt Robben szigetén.
Az 1976-os diáklázadások segítették a rasszizmus nélküli futball visszatérését Dél-Afrikába
A derbi délután háromkor kezdődik, de Sanza hatkor kel, mert hétre a stadionba kell érnie, hogy eladja az almáit. „Ha 6.50-kor kelnék, a város üres lenne.” Délre minden alma elfogy. Jóval a kezdő sípszó előtt zsúfolásig teltek a lelátók. Nem sokat törődnek vele, mennyi lehet a tényleges férőhely, de biztosan kevesebb, mint 50 ezer, ahányan ma összepréselődtek. Van, aki az eredményjelzőn ül. A kapun kívül ittas emberek sírnak, mert nem engedik be őket. „Túlzottan is tele volt – mondja Sanza. – És jelen volt minden gengszter és zsebtolvaj, mert itt verődött össze minden pénz is. Veszélyes volt. Ha a Pirates veszít, nehéz kijutni a stadionból. Erőszak nélkül valahogy unalmas a játék. A becenevek is erre utalnak: »The Slaughterhouse (Mészárszék)«, »The House of Pain (Siralomház)«. Gyerekként megküzdöttünk, hogy ki árulja az almát. Ma már nem így van, ez mind a múlté.”
Ma valamivel kifinomultabb a városi feketék élete Dél-Afrikában. Sanza Nino bárjában, egy kávé fölött kutat emlékei közt. Ez egy malomban van, ami valaha a fehér Johannesburgban állt. Egy kövér, ősz hajú nő tér be, és hagyja, hogy Sanza megcsókolja a kezét, mintha egy XIX. századi párizsi kávézóban lennénk. Dorothy Masuka ő, a legendás énekesnő.
A Chiefs–Pirates szembenállás érdekessége, hogy kőhajításnyira vannak egymástól. A Pirates, a fekete Dél-Afrika legrégibb nagy klubja; 1937-ben, amikor Orlandót épp csak megalapították, az egyesület a Leake Hall Boys’ Clubban, más verzió szerint az Orlando East 3799-es házszáma alatt „látta meg a napvilágot”, attól függően, kinek hiszünk inkább. Úgy tetszik, azután nevezték el magukat Piratesnak, hogy látták a Hét tenger ördögét Errol Flynnel a főszerepben.
Kaizer Motaung a Pirates briliáns csatára volt, később pedig az Atlanta Chiefsben játszott az észak-amerikai ligában. Miután 1969-ben hazatért, összefogott azokkal, akik ellenklubot szerettek volna alapítani, mivel a Pirates ekkorra már egy divatjamúlt munkásegyüttes volt, amit a „Népek csapata” néven emlegettek, míg a Chiefs „A ragyogó phefeni ifjak” vagy „Hippik” becenevet kapta. Az 1970-es években, ahogy a történész, Peter Alegi írja, a Chiefs szurkolói a győzelmet mutató V-betűt használták szimbólumként, az afrikai divatot követte hajviseletük, színes, széles gallérú ingeket és köldökig felhúzott nadrágot hordtak. 1976-ra annyi szurkolója volt a csapatnak, mint a Piratesnak, ráadásul nemcsak Dél-Afrikában, de még a messzi Zambiában is. A meccs utáni napokban néhány drukker rá fog szánni némi energiát, hogy kiderítse a meccs eredményét. Egy órával a kezdés előtt megérkezik a stadionba Jomo Sono, a Pirates-játékos, egy egykori Pirates-játékos fia, aki az Orlando Easten született. Ma már járt a bolhapiacon, hogy régi FA-kupa-videók után kutasson. Leparkol odakint, leveszi kígyóbőrcipőjét, és autógumikon gyakorolja az átlövést. 1976-ban még mindig csak 21 éves, előtte áll dicsőséges pályafutása az Egyesült Államokban. Hamarosan ő lesz Pelé dublőre a Cosmosban. De sok dél-afrikai úgy véli, valójában ő a világ legjobb játékosa.
Az Orlando-stadion: mint a Wembley és a Maracana egybegyúrva
Néha ez az egy óra a meccs kezdete előtt eléggé zűrös tud lenni. A Pirates nem éppen egy remekül irányított klub. Néha klikkekre oszlanak. Két különböző, rivális kezdőtizenegyük is ismert, mindkettő Orlando Piratesnak hívja magát, a fekete-fehér szerelést ölti magára, azt bizonygatva, hogy ők az igaziak. Így követelnek maguknak játékjogot. Harminc évvel e meccs után egy Pirates-ügyintézőt, China Hlongwanét 17 késszúrással fogják megsebesíteni a pályán, 30 ezer néző szeme láttára. Hlongwane túlélte a támadást, később szintén megúszott egy merényletet, hogy nem sokkal azután szívrohamban haljon meg, írja Peter Auf der Heyde, az afrikai futballról szóló kiváló könyvében.
De ma szerencsére senkit nem támadtak meg, legalábbis a pályán, és a Pirates is csak egy csapattal áll ki. Az együttesek fizetett sámánjai elfoglalják helyüket a lelátók előtt. A játékosokat megfürdették bárányvérben, és előadták válogatott varázsénekeiket. Munkájuk elvégeztetett. Szerepük olyannyira fontos – gyakran a futballistákénál is fontosabb –, hogy gyakran csábítják el őket rivális klubokhoz. Végül Sono is pályára lép. Akkor, amikor az apartheid rendszer megpróbál minden feketéből képzetlen segédmunkást faragni, itt egy valódi mesterember. Sanza, aki DJ-nek született, még ha évekig füvet is árult, azt mondja: „Mikor Jomo hozzáért a labdához, az egész stadion felzúgott. Ott állt, lába a labdán, felemelt kézzel, akkor, amikor a feketéknek semmi jó nem járt”. 1976-ban a feketéknek nincsenek politikai képviselői, így az olyan hősök, mint Jomo Sono jelentenek mindent. Amikor felemelt kézzel állt a labdán, azt a Soweto közönsége épp annyira szerette, mint a gólokat. Ez is a játék része. 1976-ban, mielőtt még valami őrült elme feltalálta volna a vuvuzelát, énekléssel fejezték ki tetszésüket a lelátókon. Ezen a délutánon Patson Banda, ismertebb nevén „Kamuzu” áll a kapuban. Ő is csak 20 esztendős még, de már veterán. 1969-ben, 13 évesen kezdett a Moroka Swallowsnál, 14 évesen már a Piratesben játszott. Kifejlesztett egy különleges trükköt: a meccsek előtt sérültnek színlelte magát, majd egy perccel a kezdés előtt hirtelen kiszaladt a pályára, hogy leváltsa a kijelölt kapust. „Ezt hívják pszichikai hadviselésnek – emlékezett vissza később. – A legtöbb csapat félt tőlem. Amint megjelentem a pályán, mindenki örült, mindegy, hogy kinek szurkolt. Remek időtöltés volt.” Feltehetőleg a tréfa mégis elkopott az idők során.
Zacharia Lamola, a Kaizer Chiefsből
Ennek a meccsnek a játékstílusa alapján minden, a ’70-es évek Angliájából származó megfigyelő azt mondaná: másik sportág zajlik a pályán. Nincsenek cselek, hiányoznak a fejesek, senki nem kiabál: „Nyerjétek meg!”. Sem a Pirates, sem a Chiefs játékosai nem koncentrálnak a góllövésre, sokkal inkább arra, hogy trükközzenek, minek következtében az ellenfél védője rossz irányba repül, hogy ezután diadalittasan lehessen ráállni a labdára. Banda így emlékezik: „Saját stílusunkat játszottuk. A fekete futballisták sokkal tehetségesebbek, mint a fehérek. Azt mondják, a fehérek nem tudnak felugrani. A dél-afrikai drukkerek nem csupán a gólt várják, az is számít, hogy születik meg az a gól”.
Sok dél-afrikai szurkoló hiszi, hogy ez a stílus – amit „ticky-tickynek” is hívnak – olyasmi, mint a brazil, csak sokkal jobb. Banda szerint: „A dél-afrikaiak legjobb tulajdonsága, hogy tudnak védekezni is, míg a brazilok nem”. Úgy érzi, ha a Jomo-generációt hagyták volna nemzetközi szinten is versenyezni, vb-esélyesek lehettek volna. S ki mondhatná, hogy nincs igaza?
A játék cselek egész orgiája, és mindez folyamatos morajlást vált ki a tömegből. Félidőben srácok százai másznak be a pályára, és mutatják be saját trükkjeiket. 1976-ban még nem érkeztek európai edzők Dél-Afrikába, hogy unalmas ötletekkel és szabályokkal traktálják a Chiefs vagy Pirates futballistáit. Az olyanok, mint Sono, még mindig megtehetnek bármit, amit akarnak. A gondtalan támadójáték 6–4-es Chiefs-győzelmet hoz, igaz, a négy különböző fekete napilap másnapi száma két különböző verziót közöl a gólszerzők nevét illetően. Egy más újság szerint a meccs vége 6–3. Legtöbb, ami hitelesen fennmarad, az olyan emberek fejében marad fenn, mint Sanza. Hogy mi is történt, azt nem könyvek, filmkockák őrzik, hanem történetek. Sowetói öregemberek néhány anekdotáért cserébe még ma is meghívják néha a korábbi játékosokat egy-egy sörre.
A Morris Isaacson középiskola, ahol
a lázadás kezdődött 1976-ban
Vannak reggelek, hogy Sanza a stúdióból hívja Sonót, fel is ébreszti őt, és történeteket mondat el vele azokról a bizonyos szombatokról. Sono saját klubját, a Sono Cosmost vezeti, és alkalmanként a válogatottat is edzi, ha az éppen aktuális külföldi szakembert kirúgják. És Sono Sanzának mesél az éterben azokról a szombatokról, amelyek egyikén ő is házasságot kötött, épp egy Pirates-meccs napján.
A Pirates korán 2–0-s vesztésre állt. Sanza fújja a mítoszt: „Eljöttek érte az esküvőjére, maffiamódszerekkel elcibálták a meccsre. Két gólt rúgott. A Pirates négy kettőre nyert. Ezután az összes néző visszament vele megünnepelni a házasságát”. Senki sem jegyezte le, senki sem vette fel kamerával, mégis számtalan dél-afrikai ismeri a történetet. Esténként, amikor az edzők és a vezetők ügyeiket intézik, ő leül a srácokkal, szájába dug egy spanglit, és régi történetekkel motiválja őket. Az aranykornak 1976 júniusában kezdett leáldozni, amikor az iskolások kiprovokálták a „Soweto-felkelést”. A lázadás azzal a rendelettel kezdődött, hogy az afrikai fekete iskolásoknak tantárgyaik egyik felét afrikai nyelveken kellett tanulniuk, a másik felét viszont az apartheid gyűlölt nyelvén. Az első sztrájkoló diákok az „Orlando West Junior School” tanulói voltak, kőhajításnyira a pályától. 1976. június 16-án gyerekek ezrei gyűltek össze a stadionnál egy felvonulásra. A rendőrök lőni kezdtek. A felkelés napjai alatt több száz embert öltek meg. Ekkor kezdett kibontakozni a küzdelem a szabadságért, ami végül számos következménnyel járt, némi politikai enyhülést hozott, és 1976 végén megszüntette a faji alapú megkülönböztetést a futballban. Tizennyolc évvel később, 1994-ben, részben az orlandói diákoknak köszönhetően a korábbi orlandói lakos, Nelson Mandela lett az immáron nem rasszista Dél-Afrika elnöke. 2004-ben pedig ő és Tutu annak örülhetett Zürichben, hogy eldőlt: hazájuk rendezheti a 2010-es világbajnokságot. Sok minden kezdődött Orlandóban, és az Orlando Stadion több volt egyszerű futballstadionnál.
2010 nyarán a dél-afrikai labdarúgás az egész világ előtt bemutatkozott. De nem az Orlando Stadionban. A Pirates és a Chiefs játékosai ma sokkal jobb johannesburgi pályákon játsszák meccseiket. 2006-ban a nevezetes stadiont lebontották. Azóta újjáépítették, és edzőpályaként szolgált a vb-re, bár a vb fényévnyi távolságban zajlott az1976-os orlandói szombatoktól.
Jomo „jobb, mint Pelé” Sono apja, Eric
A Bafana Bafanától a Banana bananáig
Az emberek az elszigeteltség végetértével is visszasírják a régi vágású dél-afrikai futballt
Az elzártságnak köszönhető, hogy Dél-Afrika és labdarúgása az lett, ami. 1976-ban a Sowetóban játszó dél-afrikaiakat elzárta a világtól a távolság, a hatalom és a szankciók. Így olyan futballt játszottak itt, ami mindenhol máshol kihalt a világon. Ez a stílus számos névre hallgat, mint például a „ticky-ticky”, de alapvetően azt jelenti, hogy trükközöl a labdával, miközben állsz vele. Sok dél-afrikai még mindig azt hiszi, hogy ez a brazil foci, csak kicsit jobb kiadásban. A tv ma bőven közvetít külföldi meccseket, ennek ellenére ez a gondolkodásmód és játékstílus továbbra is él. Egy tipikus külföldi edző úgy érkezik ide, hogy azt gondolja, a futballisták már elég technikásak, ő majd megtanítja a taktikát. De ez nem igazán működik. A szurkolók és a játékosok nem akarnak szabályokat. Ők a ticky-tickyt akarják. Haragszanak, ha egy külföldi edző kihajít egy ittas labdarúgót. Emiatt Dél-Afrika eddigi találkozásai a nemzetközi futballal meglehetősen kiábrándítóak voltak. A Bafana Bafanát manapság gyakran emlegetik Banana Banana néven…
Utólagos bölcsességgel megállapítható: volt valami gyönyörű azokban a trükkökben a dicsőséges elszigeteltség idején.
Szeretet, béke, Kaizer Chiefs
Hogy alapított klubot egy legendás játékos?
Phil Woosnam, a West Ham korábbi játékosa, ΄67-ben és ΄68-ban az Atlanta Chiefs edzője jó labdarúgók reményében Dél-Afrikára vetette tekintetét. Az Orlando Pirates futballistáját, Kaizer Motaungot ajánlották figyelmébe.
„Amikor a Piratesban szerepeltem, olyan voltam, mint Maradona vagy Pelé” – mondta Motaung nemrég.
Amikor Woosnam bejelentkezett, Motaung Zambiába ment csapatához próbajátékra, és hamar meggyőzte a szakembert. Első meccsén csereként is kétszer talált be egy Manchester City elleni barátságos meccsen, első idényében bajnoki címhez segítette az Atlantát, s az év újoncává is választották.
Amikor 1969-ben visszatért hazájába, egykori klubja épp saját belviszályaival volt elfoglalva. Négy közeli kollégáját kihajították. Motaung így emlékezik: „Láttam, hogy vezetik a profi klubokat külföldön, és azt javasoltam, vegyük át a módszereiket. Senkit sem érdekeltem”.
Ezután összeállt néhány barátjával, hogy új egyesületet alapítsanak. Kölcsönvették korábbi amerikai klubjának nevét, és felszabadultan láttak munkához. „Számos Pirates-szurkoló vádolt minket agresszióval – mondta el Motaung. – Amikor a két csapat találkozott, a Soweto-derbi családokat osztott meg. Ezért a »szeretet és béke« jelszóval álltunk elő.” Nagyon sok Pirates-drukker pártolt át a Kaizer Chiefshez.
Negyven év alatt Motaung több tucat elismerést és milliónyi szurkolót szerzett a csapatnak. Ő volt azon hivatalosságok egyike is, akik megfordultak az 1994-es amerikai vb-n, és elhatározták, hogy egy szép napon Dél-Afrikában is rendeznek majd ilyen eseményt.
A Chiefs manapság leginkább egy családi vállalkozáshoz hasonlít. Motaung lánya, Jessica a marketingmenedzser, fia, Bobby a vezetőedző, Kaizer Junior pedig a legtöbbet szereplő középcsatár. Junior nem nőtt föl apja nagyságához, de nemrég a legszexisebb dél-afrikai férfinak választották.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. júliusi számában.)
