Puskásék nyomában az Alpok szívében

 

 

Szöveg Vincze Szabolcs Fotó Markus Foedisch, Vincze Szabolcs

 

Svájc és Németország az idén (a cikk 2014-ben jelent meg! – a szerk.) együtt ünnepelte meg az 1954-es világbajnokság döntőjének 60. évfordulóját. Az eseményre nemcsak Buzánszky Jenőt, az Aranycsapat egykori jobbhátvédjét, de magazinunkat is meghívták, hogy bejárják velünk a mára legendássá vált helyszíneket. A FourFourTwo betekintést nyerhetett a kulisszák mögé, és néhány napra a futballtörténelem részének érezhette magát. Sőt, kicsit túllépve a protokolláris eseményeken, munkatársunk a magyar játékosok hat évtizeddel ezelőtt hagyott nyomait követte Svájcban.

Hatvan esztendő távlatából minden olyan messzinek tűnik, még akkor is, ha a magyar labdarúgás legnagyobb sikeréről van szó, amit pedig itthon sokáig a legnagyobb kudarcnak tartottak. Manapság azonban szerencsére a fejekben már helyére került az Aranycsapat 1954-ben elveszített világbajnoki döntője, már csak azért is, mert a magyar futballisták évtizedek óta csak a televízióból ismerik, hogy egyáltalán milyen az a világbajnokság.
Ma már történelmünk része, hogy 1954. július 4-én – több mint négyéves veretlenségi szériát megszakítva – a berni Wankdorfstadionban 3:2-re elveszítettük a vb-döntőt az ellen a nyugatnémet válogatott ellen, amelyen 8:3-mal gázoltunk át csoportmeccsen, és amely a II. világháború után mindent elkövetett, hogy visszaszerezze az Európát felégető tűzben elveszített önbecsülését, és újra a világ színe elé léphessen. Nem hiába nevezik azóta is a „berni csodának” azt, ami a fináléban történt.

A hatvanadik évforduló alkalmából Svájc vendégül látta Németországot, hogy együtt ünnepeljék meg újra a történelmi győzelmet, és végiglátogassák a Nationalelffel kapcsolatba hozható helyszíneket az alpesi országban. Az eseményre a magyar FourFourTwo is meghívást kapott, hiszen a vendéglátók nemcsak az egykori bajnokokról akartak megemlékezni, hanem a teljes vb-ről és a legendássá vált döntőről is.
A mi programunk azonban némileg eltért a többiekétől, hiszen mi inkább arra voltunk kíváncsiak, milyen nyomott hagyott maga után az Aranycsapat. Ennek megfelelően először Solothurnba látogattunk, a magyar válogatott egykori szálláshelyére, igaz, a híres Hotel Kronéba nem tudtunk bemenni, mert átalakítás miatt zárva volt. Szerencsére azonban így is akadt segítségünk, aki visszarepített bennünket hat évtizeddel az időben.

 

 

 

„A hírük megelőzte a magyarokat, én pedig minden edzésükön kint voltam a helyi stadionban – újságolta büszkén kalauzunk, a 82 éves André Miserez, a város amatőr futballcsapatának egykori középpályása, majd elnöke. – Úgy játszották a futballt, mintha másik bolygóról jöttek volna. A helyi csapatot tizenhét egyre győzték le egy edzőmeccsen, de büszkék voltunk, hogy egyáltalán focizhattunk velük. Elképesztő edzéseket tartottak, mi, nézők csak ámultunk. A háló mögött mindig volt egy üveg jófajta, 4711-es kölni, mert a kapusuk, hogy éles helyzetben bátran merjen kifutni a kapujából, nagyon kemény kiképzést kapott.” A beívelések gyakorlásánál nem kímélték Grosics Gyulát, akit két-három percenként kellett ezzel a kölnivel fellocsolni, mert a csapattársai szinte beledöngölték a földbe.
A legelképesztőbb történet azonban Puskás Ferenc nevéhez fűződik, aki az edzés után mindig két szöget és egy zsinórt kért a pálya gondnokától, amelyeket komótosan bele is vert a fakapuba, egy-egy méterre a felső saroktól, majd kifeszítette közéjük a vékony kötelet. „Amikor ez megvolt, kapura rúgott a 16-oson kívülről, de sosem állított labdával, hanem mindig mozgásból. Leesett az állunk: négyből háromszor betalált a zsinór felett a felső sarokba.”

A magyar játékosok szabadnak érezték magukat Svájcban, boldogok voltak, hogy oda mehetnek, ahova akarnak, senki sem szól rájuk, és a helyi közösség is nagyon megszerette a rejtélyes keleti blokkból érkező, vicces társaságot, amely a kommunista rezsim sajátos nyelvezete szerint „amatőrnek” számított. A játékosok minden este az Aare folyó partján sétálva adtak autogramot a kissrácoknak, és közben a „kulák” és „kolhoz” szavakra tanítgatták a kíváncsiskodókat.
Puskásék renoméját azonban nemcsak elképesztő futballtudásuk erősítette, hanem hogy fejben is felvették a versenyt bárkivel. Ottlétük alatt a helyi sakkszövetség barátságos mérkőzésre hívta ki csapatunk néhány tagját, és csak vért izzadva tudták legyőzni futballistáinkat, akik pedig nyilván csak unaloműzésként ültek le időnként a tábla elé. Az összecsapást másik kalauzunk, Herbert Kully édesapja szervezte meg, aki élete végéig büszke volt arra, hogy – nem könnyen, de – legyőzte Kocsis Sándort.

„Délutánonként kint sziesztáztak a hotel előtt, a kávézóban olvasták az otthonról kapott újságokat, és közben egymást ugratták” – mondta Kully, aki akkor 14 éves volt. Elmondta, egyszer például az volt a derültség tárgya, hogy valamelyikük alulról kiégette az újságot, amelyet csapattársa éppen elmélyülten olvasott. „Kettőjüknek – emlékszem, az egyikük éppen Kocsis, a torna gólkirálya volt – a kísérők még azt is megengedték, hogy dohányozzanak.” A csokoládét sem vetették meg, ugyanakkor az alkohol és a nő tabu volt, mert a vezetők semmi olyasmit nem tűrtek, ami a játék rovására mehetett.
A feleségek Magyarországon tartása persze nem csak ilyen magasztos sportcélokat szolgált, hiszen a párt és a csapattal kiküldött káderek az esetleges disszidálási szándékot is igyekeztek ezzel megelőzni. A merev szabályok megszegése közben a játékosok időnként összekacsintottak a főnökökkel, de az Aranycsapat tagjai később sem csináltak soha titkot abból, hogy külföldi útjaik során rendszeresen csempésztek haza Magyarországon beszerezhetetlen cuccokat. Ezt a kommunista vezetőség aztán jótékonyan elnézte nekik, és ez alól Svájc sem volt kivétel. „Emlékszem, amikor csoportosan bementek Solothurn egyik legnagyobb boltjába, felpakoltak az akkoriban nagyon divatos nylonharisnyákkal, amelyeket fizetés után a főnökeik elől a nadrágjukba rejtettek, és úgy, ahogy voltak, a vásárolt ruháktól feszülő cuccban rohantak vissza a Hotel Kronéba, hogy gyorsan elrejtsék az árut a saját holmijaik között” – tudtuk meg Misereztől.

 

 

 

A világbajnokság utolsó napjaiban aztán csatlakoztak a magyar csapathoz a feleségek is, Puskás Ferencné hathatós közbenjárására. Ennek ellenére makacsul tartja magát az a pletyka, amely szerint az Aranycsapat egyik játékosa és a hotel személyzetének egyik hölgytagja meghitt éjszakát töltött együtt, és kinti kísérőink egymástól függetlenül állították, hogy hallottak a történetről, és simán elképzelhetőnek is tartják, de konkrétumokat ők sem tudtak mondani, már csak az eltelt hat évtized miatt sem.
Herbert Kully ezt azzal indokolta, hogy ő csak 14 éves volt a világbajnokság ideje alatt, így az ő esze akkoriban még nem az ilyesmin járt, André Miserez pedig tréfásan letakarta fél szemét, amikor a pletykát elmondtuk neki, jelezve, hogy a svájci emberek ilyesmiről nem beszélnek, még ha tudnak is róla. Markus Schneider, a spiezi Hotel Belvedere – itt lakott a vb alatt a német csapat – mostani vezetője is csak annyit árult el nekünk, úgy hallotta, hogy a magyar középpályás és a lány a konyhában találkozott a villanyoltás után, de szerinte ez csak pletyka, és mint hozzátette, jó oka van arra, hogy ezt gondolja.
„Helmut Rahnról akkoriban ugyanilyeneket terjesztettek a német válogatottnál, és biztos vagyok abban, hogy az is komolytalan volt.” Ennek az alapja az volt, hogy a magyaroktól elszenvedett 8:3-as, megalázó vereség után a német csapat annyira elcsüggedt, hogy Sepp Herberger kapitány egy napra kimenőt adott a játékosoknak. Rahn azonban másfél órával a megbeszélt időpont után érkezett vissza a szálláshelyre, állítólag azért, mert lekéste a buszt. Mint a legenda továbbélése is bizonyítja, nem mindenki hitte el neki.

Az Aranycsapat szálláshelyével azonban már korántsem volt minden ilyen rendben. Pedig egy másik legenda szerint korábban Herberger is le akarta foglalni a Hotel Kronét Solothurnban a német válogatottnak, de mielőtt döntött volna, egyszer személyesen is meg akarta nézni a helyet. Mivel azonban ottléte alatt negyedóránként harangoztak a szomszédos székesegyházból, egy barátja tanácsára inkább a Thun-tó partján fekvő Spiezet, és a Hotel Belvederét választotta, amely szinte el volt vágva a világtól. Márpedig neki éppen erre a nyugalomra volt szüksége.
A döntés kulcsfontosságúnak bizonyult, ráadásul a tóparton volt egy csendes kis ösvény, amely arról várt híressé, hogy a kapitány mindennap itt sétált végig csapatával, és ekkor árulta el a győztes taktikát egyesével mindegyiküknek. Ezt nevezik ma is „Spiez szellemének”. Mindig 25 méterrel a játékosok mögött sétált, magához hívott egy embert, utasításokat adott neki, majd hívta a következőt. Azonban mindenkinek a lelkére kötötte, hogy nem beszélheti meg a többiekkel, amit hallott.
Solothurnnal az Aranycsapat azonban nemcsak ezért járt rosszul, hanem azért is, mert a vb-döntő előtti este zenés mulatság volt az óvárosban, a fúvószenekar pedig éppen a magyar játékosok szobáinak ablakai alatt, a főtéren játszott rendületlenül. A karneváli hangulat tönkretette a társaság legfontosabb estéjét, a nagy meleg miatt a játékosok ugyanis hiába akarták kinyitni az ablakokat, az éktelen zeneszó miatt kénytelenek voltak rögtön becsukni. Így végigizzadták az éjszakát, és nem tudták igazán kipihenni magukat a nagy meccsre.

 

 

A pszichológiai hadviselést annyira komolyan vették a németek, hogy folyamatosan újságírókkal figyeltették a magyar csapatot, minden lépésükről tudni akartak. „Ráadásul az sem tett jót nekünk, hogy a címvédő
Uruguay elleni elődöntő hosszabbításban dőlt csak el, mi pedig hajnalra értünk haza – mondta Buzánszky Jenő. – Ez rányomta a bélyegét a pihenésre, a döntő előtt pedig a buszunkat valamiért nem engedték be a stadionba.”
Solothurni idegenvezetőink ugyanakkor megesküdtek arra, hogy szó sem volt arról, hogy szándékosan előnyt akartak volna adni a németeknek. Sőt elmondták, hogy nemcsak az ő városuk, hanem egész Svájc a magyaroknak szurkolt a mindent eldöntő meccsen, amit leginkább a háború miatti, németekkel szembeni általános ellenszenv táplált, de Svájc és
Németország viszonya egyébként sem volt soha barátságosnak nevezhető. Mindenesetre ettől még a magyar játékosoknak gyalog kellett átvágniuk a stadion előtt, hogy bejussanak.
A 64 ezres Wankdorfstadiont egyébként 2001-ben bontották le Bernben, hogy aztán 2005-ben a helyén megnyissák a hangzatos nevű Stade de Suisse-t, amelynek füvén hatvan évvel az események után – miközben a másik térfélen a Young Boys játékosai tréningeztek – egy kicsit passzolgatott a két egykori ellenfél, ma már jó barát, Buzánszky Jenő és a németek középpályása (jobbfedezete), az akkori német csapat legfiatalabb játékosa, Horst Eckel.

 

 

„Jó kis csapat volt a miénk, de nem számítottunk világbajnoki címre. Egyszerűen csak kíváncsiak voltunk, hol állunk a többiekhez képest, de arról nem is álmodtunk, hogy legyőzzük a magyarokat” – mondta a FourFourTwo-nak Eckel, aki csak mosolygott az őket ért doppingvádakon. Pedig a gyanú komoly, a téma legnagyobb német szakértője, Erik Eggers 2010-ben nyilvánosságra hozott kutatási eredményei szerint a német válogatott tagjaiba a Pervitin nevű metanfetamint injekciózták a döntő előtt, azt a serkentőszert, amit a második világháborúban a páncélosok és a tengeralattjárók legénységének adtak csokoládéval keverve. Igaz, erről a német játékosok 1954-ben azt hitték, hogy C-vitamin, de ma már egyre inkább úgy néz ki, hogy a mosdóban talált injekciós tűk legendájának nagyon is van alapja.
A legnagyobb húzásnak mégis a stoplik lecserélése bizonyult, ami egyáltalán nem csak szóbeszéd, és amivel az esős időjárást semlegesítették Sepp Herberger tanítványai. A német válogatott tagjai az adidas akkori legújabb fejlesztésének köszönhetően a nyolc milliméteres stoplikat a kezdő sípszó előtt másfél centisekre cserélték, így sokkal stabilabban mozogtak a felázott talajon. Lehet a bírókat hibáztatni, vagy a középhátvéd Werner Liebrichet, amiért a 8:3-as meccsen brutálisan felrúgta Puskás Ferencet, aki a döntőre sem épült fel teljesen. Valószínűleg igaz lehet a doppingvád is, de minden részlet azt bizonyítja – és erről a helyszínen győződtünk meg igazán –, hogy a németek a lehető legalaposabban készültek fel a magyarok elleni fináléra.
„A győztes azt mond, amit akar, a vesztes pedig mondhat, amit akar” – kommentálta nekünk lakonikus tömörséggel a hatvan évvel ezelőtti, legendás meccs körül terjengő rejtélyeket Buzánszky Jenő. A hatvanéves évfordulóra rendezett ünnepség ugyanis éppen azt bizonyította, hogy a lényeg már nem az, hogy mi miért és hogyan történt 1954. július 4-én a Wankdorfstadionban, hanem hogy a világ előtt Magyarországot képviselő Aranycsapat milyen nyomott hagyott maga után a futballtörténelemben. És bizony mélyet.
Svájc ugyanis élő bizonyítéka annak, hogy a világon egyáltalán nem a „paprika” vagy a „gulyás” az első szó, ami eszébe jut rólunk a külföldieknek, hanem az Aranycsapat és Puskás Ferenc. És nem is az ugrik be nekik, hogy nyolc perccel a kezdő sípszó után már 2:0-ra vezettünk, mégis elbuktuk a döntőt. Sokkal inkább az, hogy az Aranycsapat tudásban és játékintelligenciában évekkel a kora előtt járt, és olyat mutatott ennek a kis országnak és a nagyvilágnak, amit hatvan év elmúltával is élesen megőrzött az emlékezet.

 

A FourFourTwo Európa tetején!

Az Aranycsapat nyomát követve a magyar FourFourTwo átszelte Svájcot, a kristálytiszta tavaktól, a rendezett városokon és hófehér hegyeken át munkatársunk az Alpok gyomrán át egészen Európa tetejéig jutott. Közben pedig egész végig elkísérte Puskás Ferencék szelleme

Solothurn városát ma is körüllengi a tizenegyes szám bűvölete, és nemcsak azért, mert a magyar futballtörténelem leghíresebb tizenegye, a Puskás Ferenc vezette Aranycsapat itt szállt meg az 1954-es világbajnokság alatt. Ennyi bástya, templom, kút és tér található a történelmi óvárosban, és ez a szám a középkori épületek terveit is meghatározta.
A település mindig is hangsúlyozta függetlenségét Berntől, és bár ez az ellenállás már a történelem része, az itt élő emberek ma is büszkék arra, hogy bármilyen kicsi, de önálló kantonjuk van. Az állandóan tréfálkozó, élettel teli magyar csapatot könnyű elképzelni egy ilyen helyen: a kisváros igazi nagyvilági szálláshely a németek lakhelyéhez, a Thun-tó mellett fekvő Spiezhez képest.

Ahol a csendes, festői kis falu mellett hatalmas ormok zuhannak a tavakba, a távolban pedig havas hegycsúcsok teszik teljessé a tájat. Nem csoda, hogy Sepp Herberger annak idején ezt a nyugalmat választotta a gyönyörű de forgalmas Solothurn helyett, és ez a különbség talán a hatvan évvel ezelőtti döntő ellenfeleiről is elmondható volt.
Pár órányi útra innen az ember elérheti Európa tetejét, a kontinens legmagasabban vezető vasútvonala, a Jungfraubahn segítségével. Interlaken és Kleine Scheidegg érintésével, az Eiger legendás északi falán keresztül lehet eljutni 3571 méter magas Jungfrau­jochra, aminek kedvéért a svájciak száz évvel ezelőtt egy egész hegyet átfúrtak.
Fent ma már étterem várja a látogatókat, és az utóbbi években a gleccsert is meglékelték az ő kedvükért, hiszen ki ne akarna látni egy hömpölygő jégfolyamot belülről, ha már ilyen magasra utazott. A kilátót Európa legmagasabb hegyei őrzik, és hosszú évek óta az ázsiai turisták egyik legnépszerűbb célpontja, nekik ugyanis ott van kontinensünkön a tíz legajánlottabb látnivaló között.

Ha már Svájc, akkor Bern is kihagyhatatlan, és nemcsak azért, mert az Aranycsapat és a magyar futball itt szenvedte el a legfájóbb vereségét, hanem mert a város valódi ékszerdoboz az Alpok ölelésében. Történelmi belvárosa – a lassan ezeréves Óratorony, a Münster-székesegyház és Albert Einstein lakása, ahol a relativitáselmélet született – ma már mind-mind a világörökség része.
És persze kihagyhatatlan a modern Stade de Suisse is, leánykori nevén a Wankdorfstadion, ahol Puskásék 1954-ben 4:2-re legyőzték Brazíliát a nyolc között, de a döntőben végül alulmaradtak a németekkel szemben, amely a várost és a „Berni csodát” a világ futballtörténetének egyik mérföldkövévé tette.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. júliusi számában.)