Nem tudsz mindent az Aranycsapatról? Az bizony ciki…

 

 

Szöveg Szöllősi György Fotó Puskás Intézet

 

Ha nem tartozol az éjjel-nappal a fociról okoskodók közé, akik mindig mindent jobban tudnak, vagy mindent tudsz a maiakról, de semmit a régiekről, viszont nem szeretnél kellemetlenül feszengeni, amikor megint a régi nagy magyar futball kerül szóba egy társaságban, akkor itt és most az FFT összefoglalja neked, hogy mit kell tudnod, amikor a párás tekintetű nagybácsi a családi ebédnél vasárnap rád néz, és felemelt mutatóujjal felszólít, hogy folytasd: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos… Hiszen ezt az összeállítást kutya kötelessége mindenkinek álmából felkeltve is fújni – mondja a nagybácsi. De tényleg az? Vagy negédes nosztalgia ez az egész? Mit felelsz, ha a haverjaid lesajnálnak, hogy hogyan tudsz egy hatvan évvel ezelőtti „komcsi” brigádért rajongani? Figyelj…

 

1. Tényleg olyan jó volt régen a magyar foci?
Bizony. Bár a legtöbb válogatott és klubtorna, az egyéni díjak rendszere közvetlenül az után épült ki, hogy a legsikeresebb magyar generáció 1956-ban szétszéledt, ezért nem nyert Európa-bajnokságot a válogatott, BL-t a Honvéd vagy Aranylabdát Puskás, a szakirodalom és a szurkolói emlékezet világszerte a valaha volt legjobb válogatottak közé sorolja az ’50-es évek első felének magyar csapatát (amely olimpiát, vb-ezüstöt és az Eb egyik ötcsapatos elődjének aranyérmét így is megnyerte), és a valaha volt legjobb klubcsapatok közé a Honvédot, amelyre a válogatott épült. Puskást pedig minden összevetésben szokás legalábbis a top 10-ben emlegetni minden idők legjobb játékosai között, némi elfogultsággal Maradona és Pelé mellé a top 3-ba is tehetjük, nem hibázunk vele, persze minden ilyen összevetés szubjektív. A magyar futball 1956 után hanyatlani kezdett, de még voltak világbajnokságok, ahol meghatározó és aranyesélyes volt a magyar válogatott, voltak évek, amikor az európai ranglista élén végeztünk, s klubcsapataink is eljutottak egy-két kupadöntőbe. Igazi világsikert azonban már csak az emigráns edzők és játékosok értek el, főként Puskás Ferenc a Real Madridban, aki háromszor is megnyerte a BL elődjét, a BEK-et. És nem szabad elfelejteni, hogy nemcsak az Aranycsapat nyert vb-ezüstöt, hanem annak a generációnak a példaképei is, 1938-ban. A sors fintora az, hogy talán a két vb-ezüst között lehetett volna a legjobb a magyar labdarúgás. Virágzó, üzleti alapon működtetett profi futball épült ki Magyarországon, csak éppen a világháború miatt ennek a nemzedéknek nem adatott meg, hogy megmutassa az igazi erejét.

 

2. Sebes Gusztáv edzőzseni volt vagy kommunista komisszár?
Is-is, illetve egyik sem. Az Aranycsapat ellentmondásos megítélésű szövetségi kapitánya (aki közben abszurd módon az olimpiai bizottság elnöke és az OTSB elnökhelyettese, vagyis afféle államtitkár is volt, sőt később az UEFA alelnöke is) kétségtelen érdemeket szerzett az Aranycsapat összeállításában. Jó szakmai megérzései voltak, amikor bizonyos nagy neveket kihagyott, másokat megerősített a posztján, míg szürkébbnek gondolt, de az együttes szempontjából nagyon hasznos játékosokat beemelt a válogatottba. A stabil háttér megteremtésében (fizetések, központi edzőtábor, felkészülési mérkőzések, politikai támogatás, sajtókapcsolatok) is döntő szerepe volt, ám itt olyan eszközöket is igénybe vett és vehetett, amelyekkel normális körülmények között nem élhet egy futballedző… A klubok erőszakos, kommunista típusú átalakításánál a régi Kispestből hozta létre a néphadsereg nagy, reprezentatív egyesületét, s ide gyűjtötték, ha kellett, zsarolással, megfélemlítéssel a válogatott gerincét adó játékosokat, hogy hétköznap a klubcsapatukban is együtt játszhassanak, ami kétségtelenül nagy, de mesterséges előnyt jelentett. (Persze ez nem példa nélküli a kelet-európai diktatúrák történetében.) A disszidálni próbáló Lórántot például előbb internálták, majd a kapitány kérésére szabadlábra helyezték, hogy szerepelhessen a válogatottban. Sebesnek sokat segített munkásmozgalmi múltja abban, hogy a sok tehetséges szakember közül éppen az ő kezébe került a magyar sport és a futballválogatott irányítása, de a játékosok nagy része elfogadta, hiszen maga is válogatott futballista volt, tagja a Hungária (MTK) sikeres, háború előtti generációjának. Ami ennél is fontosabb, Puskás is tisztelte és felnézett rá (ő pedig Puskást tette meg csapatkapitánynak és vezérnek a csapaton belül, akinek már az édesapjával is kollégák és barátok voltak), és ez a tény felülírta, hogy azért sok játékossal volt konfliktusa vagy haláláig nem rendezett nézeteltérése (Sándor Károly, Czibor Zoltán, Grosics Gyula, Deák Ferenc). Sebes szerepének mérlegelésekor nagyon fontos elmondani, hogy kitűnő szakemberekkel vette körül magát, nagyon támaszkodott az MTK edzője, Bukovi Márton és a Honvédnál dolgozó Kalmár Jenő segítségére, és sok terhet vett le a válláról Mándi Gyula, aki edzéseket tartott, nyilatkozott, tartotta a kapcsolatot a játékosokkal és a klubokkal a hétköznapokban, sőt nemegyszer ő „meccselt” az egyéb protokollfeladatait ellátó Sebes távollétében. Sebes legnagyobb hibája talán éppen az volt, hogy túlságosan és naivan hitt a kommunista sportstruktúrában, a tiszta amatőr sport eszményében, amely bizony, alkalmatlan volt arra, hogy motiválja és kellő színvonalon kiszolgálja a világ legjobb játékosait.

 

3. A londoni 6:3 csak egy barátságos meccs volt, nem? Mit ünneplünk hát rajta még mindig?
Valóban nem volt semmilyen, klasszikus értelemben vett tétje, mégis a legfontosabb győzelem, amelyet magyar futballisták valaha arattak. A tétet növelték az előzmények és a körülmények, hogy a keleti blokkból kiengednek egy csapatot Londonba, az „imperializmus fészkébe” játszani, kockáztatva ezzel a négy éve veretlen válogatott és a szocializmus presztízsét, hogy az angolokat még sohasem verte meg otthon a szigeteken kívülről érkező együttes. A brit sajtó aztán már előzetesen „az Évszázad mérkőzéseként” harangozta be a találkozót, amely szinte olyan volt, mint egy ökölvívó-világbajnoki címmeccs: kimondva-kimondat­lanul a levegőben volt, hogy a győztes lesz a világ legjobb csapata. A hangzatos cím utóbb még indokoltabb lett, hiszen a magya­rok a legszebb várakozásokat is felülmúlva öt gólt lőttek az első félórában a százezres Wembley Stadionban (a játékvezető az egyik gólt sajnos érvénytelenítette), lehengerlő támadó­futballal vetettek véget egy korszaknak egy egyébként nem rossz angol válogatott ellen. A mérkőzés történelmi jelentőségét nemcsak az itthoni, leírhatatlan eufória adja (dübörgött és tombolt a futballsikerekre épített propaganda), hanem az a tény, hogy a korabeli világsajtó és az azóta megjelenő szakkönyvek, elemzések mind-mind sorsfordító mérföldkőként emlegetik ezt a meccset a világfutball fejlődése szempontjából. A magyarok játékát csodálta, elemezte mindenki, aki futballozni akart az ötvenes-hatvanas években, és sok mindent el is lesett, meg is tanult a világ, amitől hatalmas fejlődésnek indult a sportág mindenütt, más kérdés, hogy éppen a magyar labdarúgás nem profitálhatott a felhalmozott tudásból, amely szétszóródott a világban 1956 után, vagy felemésztette a hazai, futballellenes politikai közeg.

 

4. Tényleg világhírű volt az Aranycsapat?
Tényleg. Bár nagy hátrányt jelentett, hogy a világ nagy részén nem volt még televízió a sikerei idején, azért az újságok Keleten és Nyugaton is a magyar futballsztárokkal voltak tele, a kisfiúk példaképei voltak. Főleg az olimpiai győzelem, majd az angolok legyőzése, sőt a világbajnokság után. Puskásról már 1955-ben életrajzi regény jelent meg Londonban és aztán szerte a világon, afféle önéletírás, amelyet a magyar titkosszolgálat szigorú ellenőrzése mellett Budapesten mondott tollba egy angol újságírónak. A „Captain of Hungary” (Magyarország kapitánya) című könyv még George Bestet is inspirálta, aki gyerekkorában a Puskástól olvasott módon próbált meg teniszlabdával dekázni. A magyar csapat bárhova utazott, rajongók tömege kísérte, egy generáció legnagyobb sportélményei kötődnek az angol szakirodalomban csak „Magical” (mágikus) vagy „Mighty Magyars”-ként (hatalmas magyarok) emlegetett csapathoz.

 

5. Valóban tudni kell a legendás összeállítást? Tényleg csak tizenegy játékos alkotta a csapatot?
Nemcsak a futball iránti elfogultság mondatja velünk, hogy aki úgy érzi, illik megtanulni az aradi vértanúk vagy a hét vezér nevét, az vegye tudomásul, a magyar történelemnek immár ez is a legfontosabb névsorai közé tartozik: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. Már csak azért is, hogy ne fordulhasson elő, hogy bután nézünk, ha külföldön valaki ezzel köszönt ránk. A vájt fülűek persze okoskodva megjegyezhetik, hogy persze voltak ott mások is, mert nagyon sokat játszott az Aranycsapatban például Palotás Péter, és sokszor ott volt a kispadon Várhidi Pál, Szojka Ferenc, Sándor Károly, Tóth József, Gellér Sándor, Fenyvesi Máté. A londoni összeállítás nemesült legendává, de joggal, mert ezek a futballisták szerepeltek a legtöbbet a csapatban, érték el a legnagyobb sikereket. És ne feledjük, szinte egyáltalán nem lehetett cserélni akkoriban, ezért sem volt nagyobb mozgás, gyakoribb cserélődés a játékosok között.

 

6. Miért mindig csak Puskásról beszélnek, ha az egész csapat jó volt?
Azért, mert ő volt a válogatott szupersztárja, a csapatkapitány, a gólkirály, a vezér a pályán és a pályán kívül. A média és éppen a szurkolók szeretik a rajongásukat egy emberre összpontosítani, még akkor is, ha ez nem mindig igazságos. Maga Puskás is mindig elismerte, hogy nemcsak ő tette naggyá a csapatot, hanem a csapat is őt. Kétségtelen, hogy a korabeli propaganda is főleg a munkás származású és politikailag is „megbízható” klubból érkező Puskást és Bozsikot sztárolta, szemben a „kétes megítélésű”, korábban a nyilasok által favorizált Fradiból érkező világklasszisokkal, Cziborral és Kocsissal vagy a köztudottan „jobbos” Grosiccsal. A csapat egyébként ragyogóan helytállt a világbajnoki negyeddöntőn és az elődöntőben Brazília és Uruguay ellen a sérült Puskás nélkül is, míg Kocsis a vb gólkirálya lett. Igaz, a FIFA úgy is Puskást választotta a vb legjobb játékosának, hogy ezeken a találkozókon nem is játszott, a döntőben pedig vereséget szenvedtek a magyarok. Maguk a labdarúgók egymás között elismerték és tiszteletben tartották, hogy Puskás a legjobb, igaz, ő maga gyermekkori barátját, az első magyar 100-szoros válogatott Bozsikot még magánál is jobbnak tartotta. Akkor vált azonban véglegessé és vitán felül állóvá, hogy Puskás ismertségét és népszerűségét senki sem közelítheti meg a kortársai közül (sőt talán soha egyetlen magyar sportoló sem), amikor az emigrációban már harminc fölött újrakezdve a Real Madriddal is a csúcsra jutott, immár a világ legjobb klubcsapatának világsztárjaként a televízió is gyakorta mutatta, és nagy nyugati magazinok címlapjáról mosolygott a szerencsésebb olvasókra. Idehaza ugyanis ekkoriban le sem lehetett írni, meg sem lehetett említeni a nevét a diktatúra médiájában.

 

7. Ha mi voltunk a legjobbak, miért buktuk el a vb-döntőt? Az a bizonyos magyar balsors?
Nos, először is azért, mert egyetlen meccsen – ettől is szép a futball – bizony, nyerhet a gyengébb csapat, sok példa van erre. Ahogy mondani szokták, ha tíz meccset játszottunk volna a nyugatnémetekkel, abból kilencet biztosan megnyerünk (egyet meg is nyertünk a csoportkörben 8:3-ra), de pont az az egy jutott a döntő napjára, amelyen ők győztek. Lehet okolni a balsorsot, mert voltak valóban balszerencsés véletlenek (az egész napos eső; a nehezebb ágon való döntőbe jutás, hosszabbítással, verekedéssel; a játékvezetői tévedések; a kapufák), de mi hiszünk a futball hosszú távú igazságosságában, és azt mondjuk, nem árt, ha először a saját házunk tájékán nézünk körül. Ha ugyanis így teszünk, akkor bármilyen fájdalmas, de azt kell mondanunk: a német csapat, a német szövetség, a német közösség jobban megérdemelte a győzelmet. Mert bizony, többet tett érte. Amíg nálunk a lelkesedést kihasználva a gyárakban „világbajnoki műszakot” tartottak, hogy még több értéket vihessen ki az országból a Szovjetunió, a csapat vezetői, politikai alapon kijelölt kísérői pedig csak azt tervezgették, hogy mekkora ünneplést csapnak a vb-győzelem után, addig a nyugatnémetek felkészült orvosi stábbal tartották formában a csapatot (szégyenszemre Puskás gyógyítását is felajánlották a tehetetlen magyar csapatorvosnak), a legjobb szálláshelyet választották és követelték ki maguknak (míg a mieink Solothurn belvárosában, a júliusi első szombat hagyományos népzenei fesztiváljának helyszínén próbáltak aludni a döntő előtti éjszaka, miután már az Uruguay elleni hosszabbítás miatt lekésték az utolsó vonatot, és a vezetők szerencsétlenkedése után hajnalban kerültek ágyba), és amíg a németeknél a sáros döntőn debütált a cserélhető, hosszabb adidas stopli, addig a mieink silány minőségű felszerelésben játszottak évek óta, és a csapategység is régen megbomlott az igazságtalan, politikai alapon differenciált premizálási gyakorlat miatt. Bizony, azt kell mondanunk, hogy a menedzsment, a háttér sokkal profibb volt kilenc évvel a háború befejezése után Nyugat-Németországban, mint nálunk. Sebes Gusztáv kezéből a legfontosabb pillanatban csúszott ki az irányítás: a döntő előtti éjszaka már a szokásos szobaellenőrzés is elmaradt, miután a feleségek kiharcolták, hogy ez egyszer hadd lehessenek ők is ott a meccsen, és a játékosok kicsit korán könnyebbültek meg, miután a nagy ellenfeleket legyőzve már „csak” a németek vártak rájuk a döntőben. Pláne elbízták magukat, miután a 8. percben már 2:0-ra vezettünk… A többi történelem.

 

8. Siker vagy kudarc a vb-ezüst?
Ma már tudjuk, hogy a magyar sport eddigi legnagyobb és legismertebb sikere, mégis kudarc. Nemcsak az azt követő hihetetlen hazai letargia miatt, hiszen azt feledtethették volna újabb sikerek. Hanem a hosszú távú következményei miatt. Akkor ugyanis évtizedekre kiesett a labdarúgás a politika kegyeiből, és hiába maradt még sokáig a legnépszerűbb sportág Magyar­országon, látványos volt a visszafejlődés, miközben a világban éppen ellentétes utat járt be a futball: a televízió megjelenésével új dimenzióba lépett, ugrásszerű fejlődésnek indult. Nálunk – örök jelképként – félbemaradt az addig nagy lelkesedéssel és politikai konszenzussal épített Népstadion, amelyet soha többé nem fejeztek be (talán majd most, ki tudja, hányadik nekifutásra…). A focikudarc ráadásul végképp kiábrándította a magyarokat az elnyomó kommunista diktatúrából, és az általános letargia egyre több történész szerint gyorsította fel az ’56-os forradalomig vezető folyamatokat (míg az NSZK-ban hatalmas lendületet adott a gazdasági fejlődésnek, újjáépítésnek). A forradalom leverése után a legtehetségesebb edzők, játékosok emigráltak, a teljes ifiválogatott Nyugaton maradt 12 ezer további igazolt játékossal együtt, az itthon maradottakat pedig magába zárta az álamatőr, belterjes, az elit által lesajnált és megvetett, egyre züllő futballközeg.

 

9. Miért vagyunk oda egy csapatért, amely tulajdonképpen a kommunista propaganda eszköze volt? Illik-e rajongani a Rákosi-rendszer sztárjaiért?
Fontos tisztázni, hogy Bozsikékat nem Rákosi Mátyás tanította meg futballozni, és még csak nem is Sebes Gusztáv. Az ő nemzedékükben öltött testet, teljesedett ki az egykori Monarchiában megalapozott „dunai futballiskola”, a kezdetben polgári szórakozást jelentő futball elterjedésével immár vidéki és munkásszármazású gyerekek tömegeiből ömlöttek a tehetségek, köszönhetően főleg a két háború közötti, Klebelsberg Kunó kultuszminiszterhez köthető, a hazafias oktatást és testnevelést magas szintre emelő ifjúságpolitikának. A kommunisták csak kihasználták a sport hihetetlen népszerűségét, társadalmi beágyazottságát és a háborús és migrációs veszteségek ellenére is hallatlanul nagyszámú hazai sporttehetséget. A nemzeti stadion megépítése például minden párt programjában szerepelt (amikor voltak még szabad választások a háború után), de a kommunisták aratták le a babérokat, és a nép lelkesen özönlött társadalmi munkában építeni a mindenki által óhajtott Népstadiont. Ne felejtsük azt sem, hogy a két világháborúban legyőzött, kisemmizett magyarságnak a határokon átnyúlva adta vissza az önbecsülését az Aranycsapat valóban világszerte ünnepelt sikersorozata, a magyar Himnuszt pedig jószerével csak a válogatott meccsen lehetett nagy tömegben együtt, büszkén énekelni. Mindez hatalmas mértékben növelte a futballisták felelősségét és népszerűségét, egyáltalán nem csak a rezsimet támogatók körében. Bár ideig-óráig (az elveszített világbajnoki döntőig) valóban nagy politikai támogatást kapott a sport és főleg a futball ügye, valójában egészségtelen, életképtelen rendszer volt ez, amelyben a játékosokat – megfelelő fizetség hiányában – csempészésre kényszerítették, zsarolhatóvá tették, a válogatott védő, Szűcs Sándor kivégzésével megfélemlítették. Az átlagemberhez képest sokkal jobban éltek, de a külföldi futballsztárokhoz képest nevetségesen kevés pénzért játszottak, és a terror az ő családjukat, baráti körüket, sőt sokszor őket magukat sem kímélte. 1954-ben, a vb-döntő után pedig egyszerűen ejtették a csapatot. A futballrajongó Farkas Mihály ellenlábasa, az Aranycsapat sikerei idején bebörtönzött Kádár János egyre nagyobb hatalomra tett szert a kommunista párton belül, a játékosokat zaklatták, Grosicsot, Czibort letartóztatták, eltiltották, a megígért dél-amerikai túrát lefújták, az addigi kiváltságokat visszametszették, és a Politikai Bizottság kimondta: a futballal szemben más sportágakat, a labdarúgókkal szemben más sportembereket kell támogatni. 1956 után végleg ez a szemlélet lett uralkodó, és a futball ügyét különösen kényelmetlenné tették az emigránsok sikerei, az Aranycsapat – az uralkodó politikai hatalom számára – minden szempontból kellemetlen emléke.

 

10. Lesz még ilyen csapatunk?
Nehéz elhinni. Kellene hozzá háromszázezer igazolt játékos, akik mind olyan iskolába járnak, ahol szintén fejlett infrastruktúra és virágzó futballélet van. Kellene néhány ezer elhivatott, hozzáértő, a gyerekeknek valódi példaképet jelentő edző és futballbarát testnevelő, kellene még vagy ezer, éjjel-nappal foglalt futballpálya, kellene a magyar sportsikereket értékelő média, kereskedelmi tele­vízió­zás, kellene egy vállalható, példaképeket kínáló magyar válogatott és egy-két szerethető klubcsapat, amely nem esik ki az európai kupasorozatok mínusz harmadik selejtezőkörében, és miután mindez nagyon sok országban már régóta megvan, akkor még mindig rengeteg és egyre több lenne a nemzetközi vetélytárs. Ráadásul mindennek előfeltétele (egyben lehetséges következménye, ezért ördögi a kör) a labdarúgás általános társadalmi presztízsének helyreállítása, hogy a gyerekek olyan szenvedélyesen akarjanak focizni, mint másutt és mint egykor nálunk, hogy a szüleik, tanáraik (akik ma inkább távol tartani igyekeznek a jóravaló gyerekeket a magyar foci bűzlő világától) támogassák őket ebben, hogy az úgynevezett értelmiségi elit ne szánni való ostobaságként tekintsen az egyébként a köznevelés, az egészséges életmód, a közösségteremtés, az általános erkölcsi értékek dolgában nagyon is fontos és hatásos labdarúgásra. Ez a mi munkánk…

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. márciusi számában.)