„Ne nószmokingojjá’!”, avagy futball és cigi

 

 

Szöveg Szöllősi György Fotó Kristóf Lajos, DPA, FFT-archív, Getty Images, PUSKAS.COM

 

„Rendben, jövök már, csak egyetlen cigarettát hadd szívjak el gyorsan!” – könyörgött Carlo Ancelotti e sorok írójának, akkori UEFA Media Officernek 2004 februárjában Prágában, az öltözőfolyosón egy Sparta–Milan BL-találkozó után, midőn a mérkőzés utáni sajtótájékoztatóra kellett volna azonnal indulnia. Csoda-e, ha Ancelottinak, a Milan akkori vezetőedzőjének nikotinhiánya volt, miután ez volt az első nemzetközi kupameccse azóta, hogy az UEFA előző decemberben betiltotta a dohányzást a kispadon az európai kupákban, mondván, a lelátón ülő fiataloknak ne mutassanak rossz példát a pöfékelő edzők. A szabály hamarosan a nemzeti bajnokságokat is elérte, mindez azonban azt jelenti, hogy 2004 kezdetére (illetve a 2002-es világbajnokságig, amikor a FIFA nemcsak a pályán, a teljes lelátón is betiltotta a dohányzást Japánban és Dél-Koreában, és ezzel a WHO, az Egészségügyi Világszervezet díját is kiérdemelte), szóval, hogy az utolsó évtizedet leszámítva nagyon is lehetett cigarettázni a kispadon. Az edzők füstöltek is, mint a gyárkémény, aztán kénytelen, kelletlen el kellett fogadniuk, hogy tilos. Pedig a szabály bevezetésekor hihetetlennek tűnt, hogy Marcello Lippi vagy Varga Zoltán felhagy a szivarozással, Ancelotti vagy Verebes József félreteszi a cigarettát. Utóbbi nem is tette, de nem állítanánk, hogy ezért nem edzősködött többé az élvonalban. Az edzők, akik máskor oly kényesek játékosaik engedelmességére, kénytelenek voltak beállni a sorba és fegyelmezetten tűrni, hogy másfél órán át nem gyújthatnak rá. Vagy legalábbis negyvenöt percen át, mert a szünet mi másra lenne való, mint hogy azok a játékosok és edzők, akiknek már borzasztóan hiányzik a nikotin, végre rágyújthassanak. Ahogy például a legendás Czibor Zoltán, az Aranycsapat balszélsője, aki úgy mesélte nekem, hogy mind a válogatottnál, mind pedig a Barcelonánál előfordult, hogy a szünetben is szívott egy-két slukkot, ha hiányzott a cigi. De ugyanezt mondják a jugoszláv-horvát legendáról, Robert Prosineckiről is, aki vb-bronzmeccset döntött el egy laza sarkazással: ivott, dohányzott és közben zseni volt a pályán.

 

 

 

 

Amikor az edzők pöfékeltek a kispadon, valljuk be, kevésbé szilárd erkölcsi alapjuk volt a futballistáknak tiltani a bagózást, de azért persze többnyire tiltották. Nem úgy, mint manapság Joachim Löw, a német válogatott szövetségi kapitánya, aki a 2012-es Európa-bajnokság előtt kijelentette, hogy játékosai számára sem a cigaretta, sem egy-egy pohár sör, sem pedig a feleségekkel, barátnőkkel való találkozás nem tiltott gyümölcs. Ő maga is volt már eltiltva a kispadtól az UEFA által – dohányzás miatt.
Müller Sándornak nem volt ekkora szerencséje az 1978-as magyar válogatott szövetségi kapitányával, Baróti Lajossal, aki a világbajnokság előtti torinói túrán – a Juventusszal mérkőzött a nemzeti csapat – kihirdette, hogy – no, nem azt, hogy nem szabad dohányozni a válogatottnál, hanem azt, hogy – mindenki csak óránként egyszer, egész órakor gyújthat rá…
„Én viszont nem néztem az órát, csak rágyújtottam az utcán, a szállodán kívül, s pechemre a magyar vezetőség Baróti Lajos bácsival éppen arra jött – emlékezik az akkori Év játékosa, a vasasos Müller Sándor. – Állítólag ezért maradtam ki a válogatott keretből, és ami ennél ezerszer fájdalmasabb, a nyári világbajnokságról. Rászolgáltam a büntetésre, fizetnem kellett volna, vagy ilyesmi, de ez a szankció túlzás volt azért, amit elkövettem… ’82-ben aztán megadatott a vb-szereplés és később Lajos bácsival is megbeszéltük ezt, de azért mindig fáj, hogy egy cigaretta miatt lemaradtam a vb-ről. Jobb lett volna, ha nem dohányzom akkoriban. Azóta már régen leszoktam a cigarettáról, de akkor is kár volt rágyújtani.”
Pedig Baróti sem sokkal korábban tette le a cigarettát, pontosan előző év április 30-án, méghozzá sporttörténelmi körülmények között. Az akkor 63 éves mester személyes fogadalmat tett: amennyiben a mieink legyőzik a Szovjetuniót, akkor nem dohányzik többé. Nos, a mieink (bizonyítva, hogy nem volt tilos a kommunizmusban megverni a „ruszkikat”, csak roppant nehéz) Nyilasi Tibor és Kereki Zoltán góljával 2–1-re nyertek, Baróti pedig nem gyújtott rá többé, és 91 éves koráig, 2005 karácsonyáig élt erőben, egészségben, szellemi frissességben.

 

 

 

Vagyis megélte a 2002-es és 2003-as FIFA, majd UEFA-döntést a dohányzás tiltásáról, amelyet a magyar bajnokságban is bevezettek. Így aztán az olyan erős dohányosok, mint például Komjáti András, kénytelenek kibírni a lefújásig, és illene Kiprich Józsefnek is, akinek állítólag az NB II-es Tatabánya kispadján már nem voltak ilyen problémái, de a Gyirmót mestereként még előfordult, hogy meccs közben néha-néha a kispad mögé bújt pöfékelni.
A leginkább megátalkodott dohányos a magyar futballban persze Verebes József, aki egy interjúban nem átallotta azt fejtegetni, hogy a cigarettázásnak tulajdonképpen számos pozitív élettani hatása van, és ő márpedig nem hajlandó letenni a cigit. A régi képeken azonban nem csak ő (ő mindig!) szerepel cigarettával a szájában a kispadon, de sok más edző is, többek között a Videotont az UEFA-kupa döntőjébe vezető Kovács Ferenc is, aki már régen nem dohányzik, és 77 esztendősen jó egészségnek örvend.

Érdekes, hogy ma már egyszerűen nem divat a dohányzás, ezért viszonylag kevés a dohányos futballista, míg az ötvenes-hatvanas-hetvenes években a játékosoknak legalább 30 százaléka cigarettázott. Megbotránkozva látjuk a régi képeket, hogy például a legendás Aranycsapatból bizony nemcsak Czibor, de dohányzott a 101-szeres válogatott (sajnos fiatalon, 52 esztendősen elhunyt) Bozsik József és a most 86 esztendős Grosics Gyula is. A világhírű kapus ugyancsak régóta nem dohányzik már, de a régi felvételeken jól látható, hogy például állami fogadásokon is minden további nélkül rágyújtottak a futballisták, még csak bujkálniuk sem kellett. Bozsik a filmesek figyelmétől kísérve, az angol–magyarra indulóban is cigivel hajolt ki a vonatablakon, de ez még mind semmi ahhoz képest, hogy az összefoglalókon mi nagyon is úgy látjuk, hogy a később ugyancsak ital- és nikotinmentes életre váltó Sándor Csikar tartalékjátékosként a kapu mögött is rágyújtott a nagy meccs, a 6:3 közben!

De még ezt is lehet überolni! Többen állítják, hogy Mészáros „Bubu”, a legendás Vasas-, majd Sporting Lisszabon-kapus állítólag a meccsre is kivitte magával a pakli cigarettát, és ha kevés esemény zajlott a kapuja előtt, bizony rá is gyújtott. Ha pedig nem sikerült végigszívni a cigit, és közben jött az ellenfél, csak feltette a az égő dekket az akkoriban még sokfelé szögletes felső lécre, s ha elvonult a veszély, pöfékelt tovább… Az ilyesfajta magatartást egyébként egy régi magyar játékvezetői tesztkönyv sárga lappal rendeli bünteti, úgymond „sportszerűtlenség” miatt. A hajdan nagyon népszerű, és az italt sem megvető Mészáros Ferenc talán még ma is cigarettázik, a média elől mindenesetre teljesen elzárkózva él, amikor legutóbb néhány éve interjúért ostromoltuk, és a lakásán kerestük fel, makacsul elzárkózott a nyilvánosság elől, ránk csukta az ajtót, amely előtt Gyurcsány Ferenc arcképét ábrázoló lábtörlő hevert…

 

Maradjunk az angyalföldi klubnál, mert Bubunak méltó követői akadtak! Gellei Imre a Vasas vezetőedzőjeként alkalmanként ötezer forintos büntetéssel sújtotta a zseniális tehetségű, de láncdohányos Váczi Zoltánt minden lebukása alkalmával, vagyis amikor az edző észreveszi, hogy füstölög, és bizony, még jócskán volt hátra a hónapból, amikor Váczi már rendre elérte az akkoriban jelentős összegnek számító ötvenezer forintos büntetést – elevenítette fel a sziszifuszi küzdelmet az FFT kérésére a volt Vasas-edző, majd szövetségi kapitány. A rossz nyelvek szerint Váczi azért csak csereként állt be (és alkotott a pályán zseniális dolgokat) a Vasasban, mert nem bírt volna ki 90 percet cigaretta nélkül…

Amikor aztán Gera Zoli került Gellei Imre keze alá, ő már mintagyerek volt, és azon kevesek egyike, akik addigra már le is szoktak a dohányzásról, mire profik lettek (sokszor inkább fordítva történik). De tudvalévő, hogy a lassan tíz éve Angliában futballozó Európa Liga-ezüstérmes Gera élettörténete egészen különleges, hiszen jószerével utcagyerekből lett futballista, akit barátai és egy egyházi közösség mentett meg az elkallódástól. Ő maga így emlékezett: „A lakótelepen, ahol iskola helyett csavarogtam, volt egy banda, amelynek a tagjai dohányoztak. Egy másik, amelyhez azok tartoztak, akik ittak. És volt egy harmadik banda, amelyben a szipus gyerekek gyűltek össze. Én elég hamar beilleszkedtem mind a háromba…” És ez nem túlzás, a poklok poklát járta meg a kis Gera, aki ma már nemet mond, ha a sörös szponzorcég reklámfilmjében kellene szerepelnie a válogatottnál, és angol klubjai hírhedt „Christmas partyjára” sem hajlandó elmenni, inkább kifizeti a társaknak a részvételi díjat és tűri a megjegyzéseiket, de nem hajlandó dorbézolni a többi fékevesztett focistával. Ő ilyen, és ezt mindenki megtanulja tiszteletben tartani. Talán még azt is megéljük, hogy az infarktusa után leszokó Johan Cruyffhoz hasonlóan dohányzásellenes kampány főszereplője lesz. (El kell ugyanakkor mondanom, hogy mondjuk a Gellei-féle válogatottban volt azért három-négy dohányos játékos, akiknek egykor én magam is adtam cigarettát a tatai edzőtáborban vagy másutt, már csak ezért sem lenne ildomos név szerint kiadnom őket, sem pedig azokat a Tatabánya-játékosokat, akik miatt óránként megállt a csapatbusz, midőn egyszer az együttessel utaztam Nemzeti Sport Lombard-felelősként egy horvátországi Intertotó-kupa meccsre több mint egy évtizede.)

A világ legjobb bajnokságának tartott Premier League-ben egyébként az egyik legnagyobb gond, hogy mit kezdjenek az edzők a futballistákkal, akik a hallatlanul feszes program szorításából időnként kiszabadulva mindjárt leisszák magukat, dohányoznak, füvet szívnak, prostituáltakkal enyelegnek, és persze többnyire lebuknak. Botrány lett abból is, amikor tavaly Wayne Rooneyt fényképezték le a medencében söröspohárral és cigarettával a kezében, de korábban készült például Zinadine Zidane-ról is dohányos lesifotó. Nagy visszhangot kapott az az eset is, amikor José Mourinho cigarettázás miatt tette ki a keretből Fabio Coentraót az idén tavasszal. Az Interneten megjelent egy kép, amelyen a portugál védő cigizik a saját szülinapi buliján, és mellette Cristiano áll, aki szintén dohányos lett: passzív dohányos… A következő meccsre nem nevezte a Real Madrid a bűnbe esett játékost, akinek azonban hamar megbocsátottak, míg ő így szabadkozott a sajtóban: „Ez a születésnapomon történt, és egyszeri eset volt. Nagyon csalódott vagyok amiatt, amit a sajtóban írnak rólam, mert nem ezt érdemlem. Tökéletes profi vagyok, aki mindig mindent megtesz a klubjáért, nem fair, hogy egy eset miatt megbélyegeznek.”

 

 

 

A harc tehát soha nem ér véget, mert bár a pályán, a kispadon betilthatják a dohányzást, annál izgalmasabb lesz házibulikban, kaszinókban rágyújtani a játékosoknak, hiszen ma már sok európai országban (nálunk is) még a kocsmában sem szabad cigarettázni.
És végül még egy magyar vonatkozású sztori, arról, hogy a felkészülésben is lehet része a cigarettának, amely egyszersmind motivációt is jelenthet. Puhl Sándor, a nagyszerű játékvezető ugyanis annyira komolyan vette a felkészülést az 1994-es világbajnokságra, hogy jó fél évvel a vb előtt a cigarettát is félretette, rengeteget edzett, futott, tréningezett. Amerikában aztán ő volt az egyik legatlétikusabb, legtöbbet futó és legsportosabb alkatú bíró a régi stílusú, akkoriban még megszokott pocakos bácsikák között. Egészen a döntőig menetelt, ő lett az első magyar, aki világbajnoki finálét vezethetett. Aztán, miután a brazil–olasz döntő hosszabbításának is vége lett,
Roberto Baggio is fölé durrantotta a tizenegyest, Puhl megkaparintotta a nézőtérről visszaszerzett meccslabdát, lekezelt mindenkivel, és bezárkózhatott végre a bírói öltözőbe, elővette sporttáskájából az otthonról hozott kék Multifiltert, és hosszú idő után mélyen letüdőzte a füstöt, amelyet már oly régóta nélkülözni volt kénytelen…

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. szeptemberi számában.)