Max Woosnam hihetetlen története

 

Szöveg Louis Massarella Fordítás Kovács Gergely)

 

Az idén nyáron már ötven éve (a cikk 2015-ben íródott – a szerk.) annak, hogy Maxwell Woosnam nincs közöttünk. Az egyik lánya szerint a hamvasztása „borzalmas, szomorú esemény volt”. Ugyanez viszont az életéről nem mondható el.
A 20. század első felében népszerű csapatkapitánya volt klubjának és az angol válogatottnak, miközben tündökölt teniszezőként, krikett- és sznúkerjátékosként, és még egy világhírű komikust is maradt ereje megszégyeníteni egy kenőkés segítségével.

A szintén brit polihisztorral, C. B. Fryjal – akit hatvan évvel halála után is ünnepelnek, amiért krikettben és futballban is képviselte Angliát, és világcsúcsot állított fel távolugrásban – ellentétben Woosnamról keveset tudunk. Talán azért is, mert utóbbi soha egyetlen pennyt sem fogadott el szolgálataiért. Vagy talán azért, mert soha egyetlen interjút sem adott, hagyta, hogy inkább az eredményei beszéljenek helyette. Azok a produkciók pedig szinte önálló nyelvet alkottak. „Bármilyen sportágról is volt szó, Max Woosnam fittyet hányt a konvenciókra, amelyek azt súgták, hogyan is kellene játszania” – írta róla a Daily Mail. Mick Collins, a Woosnamról 2006-ban megjelent életrajzi kötet szerzője megjegyzi: „Ha Max Woosnam nem született volna meg, valaki biztosan feltalálja őt”.

Hogy honnan jött kivételes tehetsége a labdajátékokhoz, azt csak találgatjuk. Egy liverpooli lelkész fiaként született 1892-ben. Walesben nőtt fel, majd követte bátyját a Horris Hill bentlakásos iskolába Berkshire-be. Lehet, hogy Hylton Philipson nevű nagybátyja történetei inspirálták. Ő focizott Oxfordban, és krikettezett az angol válogatottban. Esetleg tanára, Mr. Lodge, aki a válogatottban focizott, és először látta meg diákjában a tehetséget. „Az olyan kiválóan passzoló játékosok, mint Woosnam, azért jók, mert csak ránéznek a másikra, és pillanatok alatt kész is a terv. Nem vesztegetnek szemernyi időt sem, azonnal a megfelelő helyre juttatják a labdát.”

 

Bár Woosnam a Winchester College-ba, majd a cambridge-i Trinity College-ba ment tanulni, nem állt mögötte kiemelkedő háttér, és nem is volt kimagasló tanuló. Mindkét esetben a pályán nyújtott teljesítménye miatt nyerte el az ösztöndíjakat. Bár ezek az intézmények a lehetőségek végeláthatatlan tárházát nyújtották, jól táplálták Woosnam kalandvágyó lelkét, és felerősítették azt a tulajdonságát is, hogy nem képes hosszabb ideig egy sportágra koncentrálni.
A golfban például azonnal jeleskedni kezdett, de végül abbahagyta, mert egész napja ment el arra, hogy egy teljes kört megcsináljon. Ugyanez volt a helyzet a krikettel is, pedig nagy reményekkel tekintettek rá a Winchesterben, ahol egy ideig a csapat sikeres tagja volt.
Amire 1911-ben Cambridge-be került, már nem egyszerűen csak nagy reményekkel bíró fiú volt, hanem férfi, rendkívül jó fizikai adottságokkal.

Az amatőr bebizonyította, hogy maradéktalanul alkalmas az első osztályú profi futballra”
A Winchester különböző kollégiumai között rendezett futballkupán ő szerezte a döntő győztes gólját, pedig öt évvel idősebb és egy fejjel magasabb fiúk alkották az ellenfelet. Emellett jeleskedett a Winkies nevű sportágban, ami a foci winchesteri változata volt. Azaz a labdarúgáshoz is megkérdőjelezhetetlen érzéke volt.
Cambridge-ben még lépett is egy szintet. Az Oxford ellen mutatott középhátvédjátéka miatt a Times elnevezte „Kurázsi Kapitánynak”, és számos profi klub, továbbá a híres amatőrcsapat, a Corinthians figyelmét is felkeltette.
Az a feltételezés, hogy Woosnam „közönségesnek” találta, ha valakit megfizetnek a sportért, nem teljesen igaz, csak ő maga nem élt ezzel a lehetőséggel. Részben azért, mert ha élt volna, akkor le kellett volna szűkítenie az általa művelt sportágak számát. Lehet, hogy másként dönt, ha a kor sportolói nem csak szerényebb összeget kapnak.

A Corinthians idealisztikus eszméket vallott az amatörizmusról, és éppen ezért le is vált az angol szövetségről, ami bosszantotta Woosnamot, mert emiatt kevesebb meccset játszhattak, neki pedig minden a fociról szólt. A csapat kénytelen volt ellenfelek után nézni, és így indult el 1913 nyarán brazil turnéra. Woosnam épphogy befejezte a vizsgáit, úgyhogy élt a lehetőséggel, és felugrott az induló hajóra. A három találkozóból két meccsen betalált az ellenfél hálójába a nem szokványos éghajlaton.
Amikor visszatértek, még inkább ki volt éhezve a versenyszerű játékra, épp ezért az 1913–14-es idényre elfogadta a Chelsea meghívását. A Kékek mindhárom mérkőzést megnyerték, amelyen pályára lépett, és a nyolcadik helyig kapaszkodott fel az első osztályban.
Az is figyelmet érdemel, hogy egyetlenegy gólt sem kaptak akkor, amikor Woosnam a védelem közepén szerepelt.
„Az amatőr bebizonyította, hogy maradéktalanul alkalmas az első osztályú profi futballra – írta a Chelsea Chronicle. – Nyugodtan hasonlíthatjuk őt legjobb profi kollégáihoz.”

A következő évben hajójuk ismét kikötött a brazil partoknál, de néhány nap elteltével már fordult is vissza: Anglia hadat üzent Németországnak. Woosnam vezetői képességeit ezúttal a harcmezőn kamatoztatta, elsősorban Gallipolinál a nyugati fronton, ahol a híres költővel, Siegfried Sassoonnal szolgált. A háború idején sokat veszített remek fizikumából, ám a versengés iránti étvágya itt is csak nőtt.
Ekkorra már házas volt, és két lánya is született, ezért észak felé vette az irányt, és a manchesteri Crossley Brothers mérnökvállalat személyzeti vezetője lett. A munka tökéletesen feküdt neki természetessége miatt. Az egyik barátja szerint születetten jól értett az emberek nyelvén, az American Lawn Tennis magazin ennél költőibben fogalmaz: „Amikor Woosnam egy sötét napon megérkezett, az olyan volt, mint amikor egy vak ember látni kezd, és megpillantja a napot.”
Futballista hírneve megelőzte, és várható volt, hogy elindul a huzavona a város két nagy csapata közt. Woosnam kikérte Billy Meredith walesi válogatott véleményét – aki mindkét klubban megfordult, sőt a Citytől még vissza is tért a Unitedba –, és végül a város kékebbik felét választotta, de volt egy feltétele. „Csak hazai mérkőzéseket vállalt munkája miatt” – mondta el róla Ernest Mangnall, aki szintén a Unitedtól távozva a City menedzsere volt. Más szóval: Woosnam nem volt hajlandó hiányozni a munkából a meccsek miatt. Azt is kijelentette, hogy csak a tartalékok közt hajlandó játszani mindaddig, amíg nem érzi úgy, a formája már feljogosítja arra is, hogy az első csapatban lépjen pályára.

A szurkolókat szinte nem lehetett lerázni, mindenki csak egy pillantást akart a „híres amatőrtől”. Mangnall így folytatja: „Tudtam, hogy Woosnam bárhová is érkezik, annak társadalmi szerepe van. Az emberek körbeállták a csapatot, és izgatottan kérdezték, hogy köztük van-e.”
Ami a nélküle játszott idegenbeli meccseket illeti, egy ilyen alkalmával a csapat kikapott Leicesterben, és az a szóbeszéd kezdte járni, hogy valójában a főnökei nem engedik el. Ez odáig vezetett, hogy szóba került egy sztrájk lehetősége is. Ezt hallva munkaadói „kötelezték”, hogy utazzon el idegenbe is. Egy feljegyzés szerint „jelenléte komoly előrelépést hozott a csapat életében”. A City a hetedik helyen végzett.

Woosnam azzal próbálta oldani a hangulatot, hogy a feldühödött Chaplint bedobta a medencébe
Maradt az amatörizmus elkötelezett híve, miközben a legmagasabb szinten űzte is a sportot, és igyekezett arra felhasználni nyári szabadságát, hogy elinduljon az 1920-as antwerpeni olimpián teniszben. Persze közben az angol válogatott csapat­kapitányának is megpróbálták kinevezni a játékok idejére. Ezt udvariasan visszautasította a teniszre hivatkozva.
Egy évvel korábban mutatkozott be Wimbledonban, és a Times úgy jellemezte, mint a „páros játék nagy ígérete”. És ez Belgiumban be is bizonyosodott. Woosnam aranyat nyert férfi párosban, és ezüstöt vegyesben.
Nem először kezdtek arról tanakodni a szakértők, hogy vajon mit érhetett volna el, ha minden figyelmét egy sportágnak szenteli. És ez egyszer ő is odafigyelt ezekre a hangokra, talán mert nem akarta, hogy azzal vádolják, fél szívvel tesz bármit is. Meghosszabbította szerződését a Cityvel, de főleg csak elővigyázatosságból, mert a szándéka az volt, hogy abbahagyja a focit, és minden erejét a tenisznek szenteli.

Aztán végül mindössze nyolc mérkőzést hagyott ki az 1920–21-es idényben, mivel csapattársai kétségbeesésükben csapatkapitánnyá nevezték ki. A City a második helyen végzett a Division One-ban, utolsó 16 mérkőzéséből tizenegyet megnyert, köztük egy 3:0-s diadallal a már bajnok Burnley felett. A szurkolók, akik egyébként szétszaggatták a kerítéseket és kapukat, csak hogy láthassák az eseményeket, azon kezdtek tanakodni, vajon mi lett volna, ha Woosnam nem hagyja ki az idény első öt mérkőzését a teniszre hivatkozva.
Nem mintha emiatt rossz szívvel gondoltak volna rá. Woosnam középosztálybeliként a munkásosztály hőse lett, amatőr, aki a profi feltételekhez tartotta magát, és mindenki csodálta páratlan személyiségét. Mindig volt egy zsebkendő a meze ujjába rejtve, hogy azzal törölgesse homlokát, ezzel is amatőr korszakára emlékezve, ott ugyanis zsebes nadrágban játszhattak, és mindenkinél volt zsebkendő. „Volt valami kellemesen borzongató a megjelenésében és a személyiségében, ami frissességet varázsolt a pályára is. Az egyszerűség hatalmát, a virágzó brit sportot tükrözte” – mondta róla Mangnall.

A tenisz ismét kulcsszerepet kapott életében 1921 nyarán, amikor Woosnam az előző évi sikerek után újabbakat aratott, megnyerte a wimbledoni férfi párost (és döntőbe jutott vegyes párosban). Ezt követően felkérték, hogy legyen a brit Davis-kupa-csapat kapitánya az amerikai tornán.
Woosnam nem sokat kesergett azon, hogy az együttes hamar kiesett, és mivel egy hónapot kellett várniuk az Angliába visszainduló hajóra, kihasználta az időt egy kis kalandozásra. Hatalmasságok sorával állt ki golfozni, és mindenkit elvert, pedig csak hobbiból űzte a sportágat.
Ekkor hozta össze a sors Charlie Chaplinnel. A brit származású komikus nemcsak Hollywood legjobban fizetett színésze volt ekkoriban, hanem hatalmas teniszrajongó is, ezért meghívta Woosnamot és játékostársait kaliforniai birtokára.
Miután elverte vendéglátóját teniszben, ugyanígy tett pingpongban is, de hogy egy kicsit feldobja és izgalmasabbá tegye a játékot, ütő helyett egy kenőkéssel vállalta a kihívást. Ez jól felbőszítette Chaplint, Woosnam pedig úgy próbálta meg oldani a hangulatot, hogy bevágta vendéglátóját a medencébe. A teniszezők megszakadtak a röhögéstől, a színész viszont beszáguldott a házába, és a buli véget ért.

Max arra kérte a hordágyát cipelőket, hogy álljanak meg egy pillanatra, amíg autogramot ad egy gyereknek
Amikor a City remekelt az 1921–22-es idényben, minden figyelem arra irányult, hogy vajon sikerül-e Woosnamnak megszereznie első gólját a csapatban. A szurkolóknak nem is kellett sokáig várniuk. Novemberben a West Bromwich Albion ellen már bátran ujjonghatott a közönség. A City kapusa hosszában átszelte a pályát, hogy részt vegyen az ünneplésben. Az egyik helyi költő pedig megírta az Első gólja című verset, ami úgy lelkendezik Woosnamról, mint „zseni, aki mindenki szívét elhódította”, illetve a „labda nagymestere”.
Ez a teljesítmény hozta el számára az egyetlen meghívást az angol válogatottba. Korábban már kétszer volt kapitánya az amatőr nemzeti csapatnak, így viszonylag könnyen vezette 1:0-s győzelemre együttesét Wales ellen az Anfielden 1922 márciusában.

Többet azonban nem szerepelt címeres mezben. Egy hónappal később következett be a tragédia, amikor is egy Newcastle elleni mérkőzésen eltört a jobb sípcsontja. „Max akkor is vidáman mosolygott, amikor hordágyon vitték a mentőhöz – idézte fel egy szurkoló. – Egy fiatal srác gondolta, kihasználja az alkalmat, és odament hozzá aláíratni a füzetét. Mielőtt még bárki elzavarhatta volna, Max arra kérte a hordágyát cipelőket, hogy álljanak meg egy pillanatra, amíg autogramot ad a gyereknek.”

A balesetbiztosításából vett egy oldalkocsis motorkerékpárt, de bármily nagy is volt a mozgás iránti igénye, azt azért neki is be kellett látnia, hogy a harminchoz közel teniszezőként és focistaként is meg voltak számlálva a napjai.
Sérüléséből az 1923–24-es idény nyitómeccsén tért vissza, és oroszlánrésze volt a Sheffield United elleni 2:1-es győzelemben. A mérkőzést 58 ezer szurkoló nézte végig a Maine Roadon felépült új pályán. Ennek ellenére egy mérkőzés is elég volt, hogy ő maga is belássa, nem a régi már. A találkozó után azonnal tájékoztatta Mangnallt azon dön­téséről, hogy visszavonul. „Olyan hírnevet hagy maga után, amely még sokáig jól cseng majd a klub és szurkolói, illetve a futballfanatikusok körében” – mondta a menedzser, aki egyben „nagy sportembernek, és kedélyes angol úriembernek” nevezte őt.

Azt, hogy mennyire ott volt a munkások szívében, akkor is megtudhatta, amikor nem túl bölcsen megtörte az 1926. májusi sztrájkot, és célba ért új munkaadója, a Brunner Mond teherautójával, ennek ellenére azok, akik látták játszani, mégsem vetették meg ezért.
Az 1934-es FA-kupa-döntőt követő banketten a győztes City kapitánya, Sam Cowan így mutatta be feleségének az egykori játékost: „A legnagyobb középhátvéd és csapatkapitány, aki valaha is a Manchester Cityben játszott”. Még ugyanebben az évben látták őt, amint az egyik newcastle-i szállodából távozik egy üzlettársával, aki ezt követően beült egy borbélyhoz. „Nagyon kifogástalan úriemberrel sétálgatott az előbb, uram” – mondta a borbély az üzletembernek. „Mr. Woosnam a példaképem volt gyerekkoromban. Bármit megadok egy fényképéért” – válaszolta az.
Woosnam pedig zöld szövetre cserélte a zöld gyepet. Régen csak alkalmanként fogott sznúkerdákót, ha épp nem volt a kezében tenisz- vagy golfütő, most azonban maradt ideje bőven, hogy rendszeresen játsszon. Néhány éven belül összejött neki a maximum break is. Lehet, hogy a teste lassult, de az esze és a szeme most is tévedhetetlennek bizonyult.
1965-ben légzőszervi problémák miatt bekövetkezett haláláig (egész felnőttkorát láncdohányosként élte le) szépen kikopott a köztudatból. Ez egyrészt annak volt köszönhető, hogy ekkor a média még sokkal inkább lokálisan működött, illetve annak, hogy nem szívesen beszélt magáról, mert vállaltan a játék élvezetéért sportolt.

A Gamage’s Association Football Annual folyóirat nevezte őt a az 1921–22-es Év játékosa címre, és egyben a legponto­sabban fogalmazta meg, mi is volt Woosnam lényege: „Több sportágban is megmutatta erejét, és az egyik legnagyobb sportember, akit a világ a hátán hordozott”.
A világ úgy általában elfeledkezett róla, de Manchester nem. Nem messze onnan, ahol egykor a Maine Road állt, található a Max Woosnam sétány.
A leginkább hozzá méltó megemlékezést Londonban tartották néhány héttel a halálát követően. „Max a vidámság lelkületét, a játék izgalmát sugározta magából mindig is, ha épp a pályán volt – mondta róla Sir John Smyth dandártábornok, második világháborús hős, aki a világégés után Woosnam barátja lett, és rendkívüli módon tisztelte őt. – A vereséget ugyanazzal az alázattal és derűvel fogadta, amivel a győzelmet. Nem elég, ha csak azt mondjuk, Max Woosnam nagyon hiányzik majd ebből a világból. Olyan űrt hagy maga után, amelyet nem lehet betölteni.”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. szeptemberi számában.)