Illusztráció: Matthew Stevens
Szöveg Ch. Gáll András
Limbeck Gyula több okból sem kerülhetett fel arra a listára, amely minden idők legjobb magyar futballedzőit állítja rangsorba. Először is, az erdélyi születésű szakember eredményei nem foghatók Sebes Gusztáv vagy Guttmann Béla sikereihez, a Lokomotiv Moszkvával elért Szovjet Kupa-győzelem vagy a török bajnoki cím megszerzése a Galatasarayjal mégsem hasonlítható Sebes vb-ezüstjéhez, olimpiai aranyához vagy Guttmann két BEK-győzelméhez.
Limbeck Gyula (Julius Limbeck, Jules Limbeck, ahogy tetszik) életéről vajmi kevés dokumentum maradt fenn. Magyar forrásokkal kutatómunkám során nem is találkoztam, román, orosz és angol nyelvű újságcikkekből, könyvrészletekből sikerült – úgy, ahogy – rekonstruálni e világjáró futballedző (kalandor?, kém?) tragédiába torkolló élettörténetét.
Román források szerint 1899-ben született – valahol Erdélyben, az akkori Osztrák-Magyar Monarchia területén. A Limbeck család hamarosan felköltözött Budapestre, és Gyula futballtehetsége korán megmutatkozott. A Ferencvárosban és az Újpestben játszott csatárposztokon, majd Belgiumban (nem tudjuk, konkrétan mely klubban), később az Austria Wienben folytatta.
Edzői pályafutását az 1930–31-es idényben a török Galatasaray csapatánál kezdte meg, és mindjárt bajnoki címet is szerzett az együttessel, csak akkor még nem országos bajnokságnak hívták a sorozatot, hanem Istanbul Lig (eredeti nevén Constantinople Football Association League) volt az elnevezése.
Innen Limbeck Franciaországba vette az irányt, ahol az 1931–32-es és az 1932–33-as évadban az Olympique Lyonnais, a következő két szezonban pedig a Racing és az Amiens AC csapatát edzette, olykor-olykor beszállva a csapatba.
Limbeck Gyula (középen, virág nélkül) a Dinamo Tbiliszivel addigi története legszebb sikerét aratta
Francia útlevél, francia keresztnév
Limbeck Franciaországban nemcsak állampolgárságot váltott, hanem nevet is: Limbeck Gyuláról Jules Limbeckre.
1935 végén Moszkva válogatottját meghívták Párizsba. Az SZKP Politikai Bizottsága hosszas huzavona után engedélyt adott a különítménynek – amelyet a két vezető klub, a Szpartak és a Dinamo legjobbjai alkottak – a túrára. A karácsonyi forgatag lenyűgözte a moszkvaiakat, amikor karácsony másodnapján megérkeztek a Fény városába. A mérkőzést 27-én rendezték, az ellenfél a Racing Paris volt, amelynek edzőjét Limbeck Gyulának – azaz most már Jules Limbecknek – hívták. Hatvanezer néző töltötte meg a Bois de Boulogne-ban a Parc des Princes-stadiont. A találkozó szovjet szempontból jól kezdődött, Sztarosztyinék (Nyikolaj és Andrej, a két legendás labdarúgó a Szpartakot képviselte) úgy hatoltak át a francia középpályán, mint kés a vajban, csakhogy amikor elérkeztek a tizenhatoshoz, váratlan akadállyal találták szembe magukat: egy harmadik hátvéddel! Tudniillik akkoriban már a Limbeck által edzett párizsiak a 3–2–5-ös WM-rendszert játszották a Szovjetunióban még kizárólagos 2–3–5-ös szisztémával szemben.
A meccset 2:1-re a párizsiak nyerték meg, és a moszkvaiak értékes tapasztalatokkal gazdagodva térhettek haza.
1936 kora tavaszán a Szovjet Állami Sportbizottság küldöttsége Prágában járt, hogy az aktuális világbajnoki ezüstérmes csehszlovákoktól lessenek el bizonyos futballfortélyokat. Miután hazatért a delegáció, hivatalos meghívót kapott Antonín Fivébr, a neves csehszlovák edző és – Limbeck Gyula! Hogy Limbecknek mi köze volt a cseh futballhoz, az rejtély, de a Szport-Ekszpressz orosz sportnapilap múltidéző írásából egyértelműen kiderül, hogy a moszkvai vegyes válogatott párizsi vendégszereplése alkalmával szereztek kellemes benyomásokat az erdélyi szakemberről, pontosabban az általa dirigált klubcsapatról.
(Bizonyos források felvetnek egy másik, meglehetősen romantikus feltételezést is. Azt tudniillik, hogy Limbeck kém volt, sőt kettős ügynök. Az NKVD és valamelyik külföldi titkosszolgálat, valószínűleg a Deuxiéme Bureau kettős ügynöke. Későbbi tragikus sorsa minimum valószínűsíti ezt a verziót.)
Limbeck dokumentáltan 1936 áprilisában bukkan fel a Szovjetunióban, közelebbről Ukrajnában, ahol a Zaporozsje és a Sztal Dnyepropetrovszk csapatánál dolgozik. Limbeck egyedi módszereiről Vagyim Szinyjavszkij, a harmincas évek neves szovjet rádiós kommentátora tudósított a Krasznij Szport (Vörös Sport) hetilap április 17-i számában.
„Limbeck nagy figyelmet fordít a taktikai elemek gyakorlására. Az úgynevezett osztrák szisztémát alkalmazza, a könnyített dupla W-t. Ez abban különbözik az angol dupla W-től, hogy a két összekötő nem 12-15 méterrel húzódik hátrébb a csatársorból, hanem csak öt-hat méterrel. És a középfedezet – bár némiképp hátrébb helyezkedik – nem lesz középhátvéd.
Limbeck az edzésmódszereket is forradalmasította Ukrajnában. Először is nem heti, hanem hatnapos adagokban gondolkodott. Öt munkanap után egy pihenőnap következett, majd ismétlődött minden elölről. Az edzéseket félórás tempós séta vezette be a pálya körül, amelyet mozgalmi dalok éneklése színesített. Utána kiegészítő sportágak – gimnasztika, futás, súlyemelés – következtek, és csak az edzés legvégén, negyedórára került elő a labda.
Limbeck tapintatos volt. Mivel a Szovjetunióban az öt csatár szigorúan egy vonalban helyezkedett, az erdélyi mágus csak kis adagokban csepegtette újításait. Júniusban edzői konferenciát szervezett a Kaukázusban, melynek végeztével 22 örmény, grúz és azeri szakember kapott diplomát.
Kalandos természetű honfitársunknak – bár most már óvatosan kell bánnunk az elnevezéssel – megtetszett az enyhe kaukázusi klíma, és elfogadta a Dinamo Tbiliszi ajánlatát, és ősztől a csapat edzője lett. A Vecsernyij Tbiliszi című esti újságban így beszélt: „Erős csapat a Dinamo, de sok edzésre lesz még szükségük a játékosoknak. Esőben ugyanúgy gyakorolunk, mint napsütésben. Nem szabad, hogy a csapat teljesítménye az időjárás függvénye legyen. A fiúk képesek arra, hogy jobban játsszanak, és jobban is fognak játszani.”
Bár a csapat bronzérmet szerzett az először kiírt szovjet bajnokságban, sőt bejutott a Szovjet Kupa döntőjébe, ahol csak a Lokomotiv Moszkvától szenvedett vereséget, a labdarúgók – élen a legendás grúz centerrel, Borisz Pajcsadzével, akinek a nevét ma a tbiliszi Nemzeti Stadion viseli – besokalltak, képtelenek voltak azonosulni Limbeck drákói módszereivel.
„Nem kell nekünk külföldi edző, jó nekünk a saját stílusunk is!” – mondták, és Limbecknek mennie kellett a grúz játékosuralom megkérdőjelezhetetlen bizonyítékaként.
A Dinamo legközelebb 1939-ben lett dobogós…
Limbeck Tbilisziből a fővárosba költözött, és átvette a Lokomotiv Moszkva csapatát – azt az együttest, amelytől az ő Tbiliszije szenvedett vereséget a kupadöntőben. Módszerei eleinte – úgy, ahogy – érvényesültek, és a vasutasok bejutottak a Szovjet Kupa elődöntőjébe. Addig a Nyikolajevet 4:0-ra, a Dinamo Harkovot 6:1-re, a Szpartakot 4:1-re győzték le, azonban az elődöntőben a Dinamo Moszkva 4:1-re nyert, és revánsot vett az előző évi vereségért.
„Az eredmény ellentmond a játék képének – írta a Fizkultura i Szport tudósítója. – A Lokomotiv játszott, de a Dinamo rúgta a gólokat.”
És akkor megérkezett a baszk válogatott Moszkvába…
Felfedezte Nagibint
Jurij Nagibin, a neves szovjet-orosz író ifjúkorában ígéretes labdarúgó-tehetség volt. Egyik írásában megemlékezett Limbeckről:
„Tizenhét éves voltam akkor, a Lokomotivban futballoztam, és nagy tehetségnek tartottak. Jules Limbeck, a felnőttek edzője szép jövőt jósolt nekem, és fel akart vinni a nagycsapatba, Granatkinék mellé. Anyám azonban nem engedte, azt mondta, nem azért szült engem a világra és szoptatott másfél évig, hogy jobbösszekötő legyen belőlem. A mostohaapám pedig folyamatosan nyomás alatt tartott, hogy írjak már végre valamit. Így hát elkezdtem írni – ha úgy tetszik, kényszerből lett belőlem író, hiszen valójában labdarúgó szerettem volna lenni. Nagyrészt Limbeck hatására…”
Öt gól, amely romba döntötte a világot – legalábbis Limbeckét…
Ahogy kitört a spanyol polgárháború, Baszkföld a köztársaságiak egyik legfőbb bázisa lett. Mivel a Franco falangistái ellen harcoló országrész anyagi gondokkal küszködött, a baszk válogatott Euzkadiko selekzioa néven egymás után kezdte játszani a mérkőzéseket, amelyek bevételét a köztársasági csapatok felszerelésére fordították. 1936. november 29-én Santanderben Cantabria válogatottjával játszották az első meccset, amelyet még 3:2-re elveszítettek, de 1937-ben a baszk autonóm tartomány elnöke, José Antonio Aguirre – aki valaha az Athletic Bilbao ifjúsági csapatában játszott – európai pénzgyűjtő körútra küldte a hihetetlenül erős együttest. Pedro Vallana szövetségi kapitány csapatában négyen – José Iraragorri (Athletic), Isidro Lángara (Oviedo), José Muguerza (Athletic), Guillermo Gorostizia (Athletic) – az 1934-es franciaországi vb-n a későbbi világbajnok olaszokkal szemben a negyeddöntőben csak megismételt mérkőzésen alulmaradó spanyol válogatottban jeleskedtek. Lángara a harmincas évek kiemelkedő képességű spanyol/baszk csatára volt, 12-szeres spanyol válogatott, a Real Oviedo, majd a Köztársaság bukása után 1939-ben Argentínába emigrálva a San Lorenzo Almagro (Ferenc pápa kedvenc csapata) színeiben 234 meccsen 252 gólt szerzett.
A baszk válogatott Párizsban kezdte meg vendégszereplését, és április 26-án a Parc des Princes-stadionban (ugyanott, ahol másfél évvel korábban Limbeck Racingja 2:1-re megverte Moszkva válogatottját) 3:0-ra lemosta a francia bajnok Racing együttesét. (Tragikus egybeesés, hogy ugyanezen a napon bombázta porrá a baszkföldi Guernica városát a Luftwaffe.) 1937 májusában 5:2-re legyőzték Marseille-ben az Olympique csapatát, 3:1-re kikaptak a Séte-től, majd újabb két meccset vívtak a Racing Paris-val (3:3 és 3:2-es siker). Májusban a FIFA a polgárháborúra hivatkozva betiltott minden, hispán csapat elleni mérkőzést, csakhogy sok ország dacolt az embargóval, és a köztársaságiak iránti szimpátiából kiállt a baszkok ellen. Az aktuális vb-ezüstérmes Csehszlovákia Prágában előbb 4:3-ra, majd 2:1-re verte meg a túrázó regionális válogatottat, végül Chorzówban Szilézia válogatottjával is megmérkőztek. Ezt követően Keletnek vették az irányt.
Bilbao bevételének híre – Franco csapatai 1937. június 19-én vonultak be a baszk fővárosba – Moszkvában érte Langaráékat. Sztálin nem is nagyon titkoltan hatalmas összegekkel, továbbá hadifelszereléssel támogatta a spanyol köztársaságiakat, így teljesen természetes volt, hogy a FIFA-bojkottal szembeszállva meghívta a baszkokat birodalma fővárosába. Más kérdés, hogy a vendégszeretetnek is volt határa, kiadta az utasítást, hogy mindenképpen le kell győzni a hispániai csapatot, a szovjet embertípus felsőbbrendűségét bizonyítandó.
Öt nappal később a Lokomotiv Moszkva – a Szovjet Kupa védője – ellen kezdték meg szovjetunióbeli fellépéssorozatukat a mindenfelé hősökként fogadott baszk labdarúgók. A vasutasoknak ez idő szerint Limbeck volt az edzője. A túlzott szerénység nem tartozott az erdélyi származású labdarúgó-szakember súlyos jellemhibái közé, még arra sem vette a fáradságot, hogy felkészítse csapatát a baszkok vélhetően újszerű taktikájára.
A Dinamo-stadion, a végzetes mérkőzés színhelye
Sztálin egyetlen futballmérkőzést látott élőben
Döbbenet a Petrovszkij Parkban
A mérkőzést a Petrovszkij Parkban, a Dinamo Moszkva stadionjában rendezték, a 36 500 belépő elővételben elkelt. Akkora volt az érdeklődés, hogy a futball iránt nem különösebben lelkesedő Sztálin is megtekintette a meccset – a feljegyzések szerint ez volt az egyetlen futballmérkőzés, amit a Generalisszimusz a helyszínen, élőben megnézett.
A többit a Lokomotiv centere, Vaszilij Szergyukov visszaemlékezéseiből idézzük. (Szergyukovot a kapus Valentyin Granatkinnal együtt interjúvolta meg a Szovjetszkij Szport munkatársa a mérkőzés után. Granatkin neve nem véletlenül cseng ismerősen az olvasónak, később sportdiplomáciai pályára lépett, és 1946-tól 1979-ben bekövetkezett haláláig a FIFA alelnöke volt.)
„Jules Limbeckről úgy tudtuk, hogy az európai futball kiváló ismerője, ennek ellenére egy szót sem szólt arról, hogy mire készüljünk fel a remek eredményekkel érkező baszk válogatott ellen. A baszkok a számunkra teljességgel ismeretlen dupla W (sic!) rendszerben álltak fel, a két hátravont összekötővel alaposan megleptek bennünket, és már húsz perc elteltével 4:0-ra vezettek. Félóra után kiismertük őket, de akkor már késő volt. A második félidőt kihoztuk döntetlenre, de végeredményben 5:1-re kikaptunk…” – mondta Szergyukov a sportlapnak.
A Krasznij Szport így írt a mérkőzésről:
„Futballmeccset korábban még sohasem övezett Moszkvában ekkora érdeklődés. A szurkolók tudatában voltak a baszkok játékerejének. Mindenki hiányolta a nemzetközi mérkőzéseket, amelyeken felmérhettük volna, hol tart a szovjet labdarúgás. Most elérkezett az összehasonlítás lehetősége. Nos, a baszkok még a magas szintű várakozásokat is felülmúlták. Csodálatosan futballoztak, virtuozitásukat látva az volt az ember érzése, hogy mindaz, amit csinálnak a labdával, végtelenül egyszerű. Pedig nem is volt az…”
A baszk válogatott,amely 5:1-re legyőzte Limbeck Lokomotivját
A Galatasaray csapatát török bajnoki címre vezette
A Lokomotiv-Baszkföld mérkőzés hivatalos plakátja
Mihail Romm, a neves filmrendező – aki a futballban is szaktekintélynek számított – így fogalmazott:
„A vasutasok azért szenvedtek súlyos vereséget, mert nem voltak képesek saját stílusukban futballozni. Azt az agresszív, erőteljes, magas tempójú labdarúgást, amellyel addigi sikereiket aratták. A baszkok hatalmas technikai fölényükkel lefékezték a játékot, és a nekik megfelelő mederben tartották. A nemzetközi tapasztalat hiánya volt a Lokomotiv vereségének legfőbb oka.”
Limbeck a meccs után semmit sem mondott az újságíróknak, szemmel láthatóan könnyedén vette a kudarcot. Pedig ha tudta volna, mi vár rá… Olyannyira gyanútlan volt, hogy nyilatkozat helyett átadta a Szovjetszkij Szportnak azokat a karikatúrákat, amelyeket a kiválóan rajzoló szakember a baszkok legjobbjairól, Echevarriáról, Regeiróról,
Larrinagáról és Lángaráról készített… Az egyébként remek gúnyrajzok meg is jelentek a szovjet sportnapilapban.
Nyilvánvalóan maga Limbeck sem sejtette, hogy ezek a karikatúrák lesznek a vele kapcsolatban fellelhető utolsó dokumentumok. 1937. június 25. után egyetlenegyszer sem írták le a nevét a szovjet sajtóban, csupán kerülő utakon terjedt el a hír, hogy Sztálin parancsára az NKVD letartóztatta, golyó általi halálra ítélték, és kivégezték. 1937-et írtunk, a tisztogatások, koncepciós perek időszakát. (Ezeket az információkat Dmitrij Moszkalenko ukrán újságírótól sikerült beszereznem – Moszkalenko Limbeck dnyepropetrovszki időszakát kutatta.) Limbeck bűne megbocsáthatatlan
volt: csapatával nem volt képes bebizonyítani a szovjet embertípus felsőbbrendűségét.
Főpróba a Vörös téren
A szovjet ifjúság színe-virága minden évben a Vörös téren gyülekezett a testkultúra napja alkalmából, hogy esztétikusnak gondolt mozdulatsorok bemutatásával kápráztassa el a Lenin-mauzóleum dísztribünjének válogatott közönségét. A nagy sztálini terror első évében, 1936-ban Nyikolaj Sztarosztyin javaslata nyomán a labdarúgók is bemutatkozhattak. Eredetileg a két moszkvai rivális, a Dinamo és a Szpartak közti összecsapást terveztek, végül a belügyiek nem vállalták a meccset, így az önkéntesek által kiterített hatalmas zöld szőnyegre a Szpartak két csapata lépett. Mivel valamennyien tudták, hogy Sztálin nem igazán nagy barátja a futballnak, a pályán irányító Sztarosztyin és a Lenin-mauzóleum tetején, a diktátor mellett álló Alekszandr Kozarjev, a Komszomol főtitkára arra az esetre, ha a „Gazda” unná az eseményeket, titkos jelben állapodtak meg, hogy azzal rögtön félbeszakíthassák a meccset. Nagy meglepetésre azonban Sztálin olyannyira belefeledkezett a játékba, hogy a mérkőzés végül az előzetesen megbeszélt 30 helyett 43 percig tartott.
Ezek után bátran merték javasolni Sztálinnak, hogy 1937. június 24-én látogasson ki a Petrovszkij Parkba a Lokomotiv–Baszkföld mérkőzésre.
Limbeck végzetes pechjére…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. májusi számában.)
