Kokain, leopárdok és lövöldözés az angol csapat világ körüli útján

 

Szöveg Paul Brown Fordítás Kovács Gergely

Az Islington Corinthians játékosainak busza a Pakisztán és Afga­nisztán közötti Haibár-hágón kelt át éppen, amikor megálltak egy kis pihenőre. A vezető hátrakiáltott: „Hallott valaki lövéseket?”. 1937-et írtunk, és a csapat addig példátlanul világ körüli útra indult, amelynek során 50 ezer kilométert tett meg, és 95 mérkőzést játszott. A kaland idején a csapat játékosai találkoztak kobrákkal és krokodilokkal, küzdöttek meg trópusi betegségekkel, éltek túl autóbalesetet, de egyik kalandjuk sem volt annyira vérfagyasztó, mint ez a hegyekben.
A Haibár-hágó ekkoriban veszélyes senkiföldje volt a két ázsiai ország között, az uralmat törzsek gyakorolták fölötte. A kalandokhoz addigra már hozzászokott labdarúgók aggódva kémlelték a hegyeket, amikor is a fegyvereken megcsillanó napfényben megpillantották a feléjük robogó és közben lövöldöző turbános harcosokat is. Gyorsan menedéket kerestek a busz alatt vagy a sziklák mögött. Vajon ezzel véget is ért a futball Phileas Foggjainak kalandozása?

A világjárás terve sokkal kevésbé egzotikus környezetben született Észak-Londonban. Az Islington Corinthians FC-t 1932-ben alapította Tom Smith masszőr és elektroterapeuta. A zseniális figura korábban a Tufnell Park FC elnöke és titkára volt, prominens tagja a Rotary Clubnak, és bőkezűen jótékonykodott. Szentül hitt abban, hogyha csapatával hét közben mérkőzéseket játszanak egyéb non-league vagy tartalékcsapatokkal, azzal saját értékeiket, a fair playbe és a becsületbe vetett hitüket reklámozhatják.
Az ICs – ahogy akkoriban emlegették őket – jól összerakott csapat volt, első idényében veretlenül küzdött meg az amatőr ellenfelekkel, és szépen állt helyt az Arsenal, a Chelsea és a Tottenham Hotspur tartalékcsapatai ellen is. Ellátogattak továbbá Hollandiába is, ahol legyőzték a holland bajnok Ajaxot. De a csütörtök esti összecsapások mégsem képviseltek igazán magas színvonalat, és ez akkor derült ki, amikor 1936-ban a Highburyben pályára léphettek a kínai olimpiai válogatott ellen. A mérkőzés programfüzete amatőrválogatottként mutatta be a kínaiakat. Ehhez képest végül a Corinthians 3:2-re tudott csak nyerni. Viszont a vendégek felkérték őket, hogy viszonozzák a látogatást. Smith kezdetben azt hitte, hogy ez csak valami tréfa, ugyanakkor a kezdeményezés felkeltette az érdeklődését. Végül is a kínaiak is eljutottak Angliába, és egész ügyesen finanszírozták a kirándulást, mivel út közben barátságos mérkőzéseket játszottak, amiért járt egy kis pénz. Vajon az angol csapat elindulhatna az ellenkező irányba? Vagy, mivel a soron következő olimpia Tokióban lesz, tehetnek egy lépést még távolabb keletre?

Smith egy héten belül megkereste az angol szövetséget, hogy ismertesse velük „a valaha volt legambiciózusabb tervet, amivel futballklub előállt”: egy világ körüli turné vázlatát.
Kicsit átértelmezve Verne regényének címét, a terv tömören a Nyolc hónap alatt a föld körül címen futott. A turné Hollandiában kezdődött, Svájcban folytatódott, majd Egyiptom következett. Ez után vette kezdetét egy hathetes kóborlás Indiában és azokban az országokban, amelyeket ma Banglades, Pakisztán és Mianmar néven ismerünk. Majd továbbléptek Malajziába és Szingapúrba, ezeken a helyeken egy hónapot töltöttek el, hogy aztán Vietnamba, Hongkongba, a Fülöp-szigetekre, Kínába és Japánba látogassanak. Egy kis hawaii pihenőt követően tíz nap következett Kaliforniában, majd megjárták Kanadát, ahonnan hazahajóztak.
Az egyelőre még csak tervként vázolt túra őrültségnek hatott. A tervezett költségek 12 ezer fontot tettek ki, ami ma nagyjából 300 millió forintnak felelne meg. Hatalmas hazardírozásnak tűnt, hogy ez az összeg kijöhet bizonytalan barátságos találkozókból, gyakran ellenséges környezetben.

Egy ilyen utazás logisztikai részletkérdései elképesztően bonyolultak voltak a ’30-as években. A repülés megfizethetetlenül drága volt, ezért az utat szárazföldön és vízen kellett tervezgetniük. Egy egyszerű kis késés, egy csatlakozás lekésése az egész utazást tönkretehette volna. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a náci Németország ekkor már komoly veszélyt jelentett a világra, és a túra két kulcsállomása, Japán és Kína is harcban állt egymással. „Nagyon optimistának kell lennünk, hogy egy ilyen utat vállalni merjünk” – ismerte be maga Smith is.

Ennek ellenére egy hónap alatt megállapodott az angol Labdarúgó-szövetséggel, és leszervezte a mérkőzéseket a vendéglátó szövetségekkel. Lefoglalta a szállásokat, és kiválasztotta keretét. Sikerült 19 olyan amatőr játékost találnia, akik nyolc hónapra otthagyhatták a munkájukat és a családjaikat. Megnyerte edzőnek Harry Lowe-t, a Tottenham korábbi játékosát, aki addigra már a Real Sociedadot is edzette.
A csapatban kereskedők, irodai dolgozók és diákok kaptak helyet, akik korábban non-league csapatokban játszottak, többek közt a Dulwich Hamletben, a Barnetben és a Moor Parkban. A csapat kapitányának Pat Clarkot nevezte ki, ő korábban a skót Hibernian és a Brentford profi játékosa volt, majd tanár lett. A középpályát Bill Whittaker, az ukulelén is kiválóan játszó hivatalnok irányította. A 2–3–5-ös felállás csatársorának lelke a 20 éves Johnny Sherwood, a Reading tartalékcsapatának játékosa és az ír vasúti dolgozó, Dick Tarrant volt.
A csapat 1937. október 4-én indult el a Liverpool Street pályaudvarról, ahol egy közös fénykép is készült róluk. „Ez a búcsúztató semelyik korábbi élményemre sem hasonlít – írta Clark a túranaplóba, amely aztán könyvben is megjelent 1948-ban, Football All Around the World címen. – Amikor a vonat elindult, hatalmas csönd támadt. Hosszas készülődés után végre eljött a nagy nap. De vajon mit hoz? Senki sem tudja.”

 

A túra három hollandiai és két svájci meccsel indult, és ezeken az ICs veretlen maradt. Ezt követően hatalmas viharban átkeltek a tengeren, és október 20-án érkeztek meg Egyiptomba. Ott akkora tömeg fogadta őket, hogy a gumibotos rendőröknek kellett biztosítania a nyugodt körülményeket. A fogadtatás részét képezték a virágkoszorúk és a helyi elöljárók is. A csapat ellátogatott a piramisokhoz, fogadta őket Fárúk király, majd négy mérkőzést játszottak az országban, amelyből egyet veszítettek el. Hat játékost gyomorrontás terített le, ketten trópusi lázban szenvedtek. Lloyd Stone csatár olyannyira megbetegedett, hogy haza kellett küldeni. Clark autóbalesetet szenvedett egy kairói taxiban, az autó totálkáros lett. Clark nem kedvelte a helyet, zavarták a szokatlan ételek, a rengeteg szúnyog és a rossz sofőrök és a „kosz, a bűz, a por és a betegségek, amelyek párhuzamosan léteznek a magasan jegyzett szállodákkal és klubokkal”.

Meg is könnyebbült, amikor odébbálltak.
India a brit uralom idején hatalmas területet foglalt magába, része volt a mai Pakisztán és Banglades is. A Szuezi-csatornán át hagyták el Egyiptomot, és vonattal szelték át Indiát, összesen 32 mérkőzést játszottak 22 helyszínen.
November 11-én érkeztek meg Bombaybe (ma Mumbai), gyorsan átöltöztek, és már indultak is a kétezer kilométeres vonatútra Kalkuttába. Az utazás két nap és két éjszakán át tartott, és a csapatot minden egyes állomáson viráglengetéssel köszöntötték. Amikor végre megérkeztek, hatalmas tömeg fogadta őket különböző ajándékokkal. Ebbe már a csapat is belefáradt. „Mindenütt csak virágok hevertek – írta Clark. – Mindegyik szirmukon legalább fél tucat baktériummal.”

Alig fél órája tartózkodtak a városban, amikor már teljes szerelésben néztek farkasszemet a bajnok Mohammedan Sporting Clubbal. A mérkőzés rengeteg nézőt vonzott, legalább 50 ezren zsúfolódtak össze a lelátókon. Azon nincs mit csodálkozni, hogy ekkora érdeklődés mellett a mérkőzés 0:0-s döntetlennel zárult, ám nem sokkal később a vendégek elkezdték hozni a győzelmeket, ami nagyban köszönhető Dick Tarrant kiváló formájának. Az Indiában lejátszott 32 mérkőzésből 27-et nyertek meg az angolok, és csak egyszer kaptak ki.

Nem egy ellenfelük mezítláb lépett pályára, a szikh vallású ellenfelek pedig turbánban és szakállal álltak ki. Ez mindenképpen egzotikus látványnak számított. „Az elején a játékosaim kicsit meg voltak illetődve – mondta később Smith. – Nyilván azért, mert nem szoktak hozzá a keménykötésű ellenfelekhez, akik fejdísszel lépnek pályára, amit olyan tűkkel fognak össze, amelyek már inkább tőrre emlékeztetnek.”
Az indiaiak megőrültek a futballért, volt, aki több száz kilométert utazott, hogy megnézzen egy meccset. Akik nem engedhették meg maguknak, hogy belépőt vegyenek, azok a környékbeli fákról vagy dombokról nézték a mérkőzéseket. Voltak olyanok is, akik periszkóppal készültek, és amikor gól esett, újságból kivágott konfettit dobáltak a magasba.
Az indiai „válogatott” ellen játszott kalkuttai mérkőzésre 55 ezren látogattak ki, bár Clark úgy emlékezett, legalább százezren nézték az összecsapást a stadionban és körülötte. „Olyanok voltak, mint egy nagy fehér lepedő, miközben sátáni mormogást hallattak”, az angol játékosok szóhoz sem jutottak megilletődöttségükben. A legmagasabb hivatalos nézőszám Csittagongban, a mai Banglades területén született, itt 77 ezren nézték végig a vendégek és a helyiek összecsapását. Ennek ellenére az ICs nem kapta meg a remélt járandósága teljes összegét, a beígért 50 százalékot, mert a rendőrség közösségi helyekké nyilvánította a stadionokat, és a bevételt jótékonysági célokra irányította át. Smith számítása szerint ezen ezer fontot buktak, ami ma a hetven­szeresét éri.

Indiában kipróbálták, milyen elefántháton ülni, és többször aludtak a dzsungelben, amelyet tigrisek vettek körül. Egyszer, amikor lerobbant a buszuk, átúsztak egy folyót – méghozzá futballszerelésben –, amelyben hemzsegtek a krokodilok. Az egyik éjjel Bill Whittaker egy kobrát talált az ágyában. Szerencsére azonban már nem élt. A legnagyobb veszélyt viszont a szúnyogok jelentették. A játékosok szúnyogháló alatt aludtak, és megúszták a fertőzéseket. A vezetőedzőjük azonban nem volt ilyen szerencsés. „Miután gondosan figyelmeztettem a játékosaimat, hogy védekezzenek, én magam lettem maláriás” – idézte fel az eseményeket Smith.

Végül pedig eljutottak a Haibár-hágóhoz. Történetünk folytatódik, a törzsi harcosok elfogták őket, és egy erődítménybe terelték a csapatot. Itt a röhögéstől fuldokló angol katonák vártak rájuk, az akciót ugyanis ők szervezték, hogy halálra rémisszék őket. Erre az időre ugyanis a valódi törzsek fegyverszünetet kértek, hogy ők is megnézhessék az ICs mérkőzését.
Talán nem meglepő, a játékosok valóban halálra rémültek. Hiába játszották a soron következő mérkőzést aznap délután, Clark azt javasolta, igyanak a nagy feszültségre.

1938 januárjában, miután két mérkőzést játszottak Burmában – a mai Mianmarban –, a csapat útra kelt Szingapúr és Malajzia irányába. Itt az ifjú Johnny Sherwood lett a csapat legnagyobb sztárja, 20 gólt szerzett 16 mérkőzésen, az egyik, 5:0-ra végződő találkozón mindegyik találatot az ő neve mellé jegyezték fel. Malajziában sokkal jobban érezték magukat, mint Egyiptomban vagy Indiában, mert nem „kórság, probléma és megpróbáltatás” várt rájuk. Pedig itt is akadtak váratlan helyzetek. Egy alkalommal a csapatbuszt megkergette egy leopárd. Az állat könnyedén csípte el a lassú járművet, és felugrott a motorháztetőre, halálra rémisztve a derék sportembereket.
Az utolsó malajziai mérkőzésük előtt meghívta őket a szultán egy közös teázgatásra és szivarozásra. Azt azonban még ők sem tudták, hogy a szivart előtte kokainba mártották. „A szer megbénította az ínyünket és az állkapcsunkat, akár az érzéstelenítés a fogorvosnál – idézte fel Smith. – Rendkívül mókás volt.” A belőtt játékosok ennek ellenére is 7:1-re győzték le a Johore csapatát.

A három vietnami mérkőzést hat követte Hongkongban, és ezekből hét győzelmet és két döntetlent csikartak ki. Az egyik találkozót Makaóban rendezték, és a szállodájuk egyszerre volt ópiumtanya, bordélyház és kaszinó. Nem sokkal az előtt, hogy indulniuk kellett volna a meccsre, Smith kimonóban a földön fekve, ópiumpipát szívva talált rá Tarrantra és Eddie Martinra, miközben bőszen vigyorogtak. Smith nem csodálkozott, de kitette őket a csapatból.

A drogos kalandok ezzel nem értek véget, mert a rendőrség meghívta őket egy razziára. Az étteremnek álcázott ópiumtanya hátsó bejáratánál a játékosok sorakoztak fel, elöl a rendőrök. Ahogy a razzia elkezdődött, egy buja ábrázatú figura ugrott ki az ablakon alsógatyában, egyenesen Bill Whittaker karjaiba. Az angol játékos a rendőrségi járműhöz vonszolta őt. Bent szemügyre vehették a narkósokat, és megtekinthettek egy igazi drogbárt. Clarke így emlékezett a történtekre: „Mindannyian egyetértettünk, hogy érdemes volt részt vennünk az akcióban, passzolni fog a sztorik sorába”.
Ekkor már 1938 márciusát írtuk, és öt hónapja tartott a turné. Az ICs épp a nyolc mérkőzésből álló Fülöp-szigeteki etapot kezdte meg Manilában, méghozzá 9:0-s győzelemmel. Majd áprilisban Kínába és Sanghajba vették az irányt. A csapat Sanghajba is ellátogatott, pedig a város Japán megszállás alatt állt, és a briteket nemigen kedvelték arrafelé.
„Amikor behajóztunk, cseppet sem nyugtatott meg bennünket a bajonettes japán katonák látványa” – emlékezett vissza Clark. Ennek ellenére a mérkőzés rendben lement a tízezer néző szeme láttára. Az ICs begyulladhatott, mert 3:0-ra kikapott a Sanghaj All Star csapata ellen.
Lehet, hogy a városban épp kijárási tilalom volt, és kora reggel már Japánban kellett volna lenniük, ennek ellenére a csapat ellátogatott egy night clubba, ahol „gyönyörű lányok nemzetközi választéka” szórakoztatta őket. Hajnali kettőkor mindannyiukat letartóztatták a kijárási tilalom megszegéséért. Szerencséjükre, miután sikerült kimagyarázniuk magukat, és bebizonyítaniuk, hogy másnap Japánba indulnak, elengedték őket. Tokióban 4:0-ra kapott ki a kimerült csapat az All-Kanto XI-től. Mikor azonban visszatértek a hajóra, karanténba kerültek, mert kitört a kolera.

A csapat 24 órás késéssel érkezett meg Hawaiiba, és Clark valószínűleg túltette magát a virágok iránt érzett undorán, mert szóvá tette, hogy nem várták őket fűszoknyás lányok virágkoszorúval a fejükön. Haragjukat a vendéglátókon élték ki, és 10:0-ra megverték az Oahu Allstarst. Ezt követően Kaliforniába távoztak, ahol végigturnézták a filmstúdiókat, és közös fényképeket készítettek David Nivennel, Charles Farrell-lel és Joan Woodburyvel. A csapat két mérkőzést játszott Los Angelesben és kettőt San Franciscóban, majd Kanadába távozott, ahol 20 nap alatt 12 meccset játszott.
A túra utolsó mérkőzésére 1938. május 27-én került sor Montrealban. Az ICs 7:2-re nyert, Sherwood ötöt vágott. Másnap elhagyták az országot, és június 5-én érkeztek meg Southamptonba, csomagjaikat mindenütt egzotikus helyszínekről származó matricák borították. A behajózásnál fogadóbizottság várta őket, élén William Pickforddal, az angol Labdarúgó-szövetség elnökével. „Felhelyeztétek az angol labdarúgást a világ térképére – bizonygatta Pickford. – Nem hittünk ebben az egészben, de most olyan élményekkel tértetek vissza, amelyek örökre elkísérnek benneteket.”
Az Islington Corinthians hivatalosan 95 mérkőzést játszott, ebből 65-öt megnyert, 22 végződött döntetlenre, és mindössze nyolc zárult vereséggel. Rob Cavallini könyvet írt a csapatról Kilencvenöt meccs alatt a föld körül címmel, igaz, kutatásai rámutatnak, a csapat valójában 96 alkalommal lépett pályára.

„A kilencvenöt a klub hivatalos adataiból ered, de nyilvánvalóan elszámolták magukat – mondja az FFT-nek. – Volt még egy kilencvenhetedik találkozó is, de ennek során a két csapat játékosokat cserélt, így ez nem tekinthető hivatalosnak.”
Akármennyi is legyen a hivatalos szám, a Corinthians elvitte alapelveit a világ minden szegletébe. Anyagilag azonban nem volt teljes a siker. A klub 750, mai értékén 50 ezer fontot bukott a turnén, és Smith állítja, ezt saját zsebéből fizette ki. Ennek ellenére már a következő kirándulást tervezgette, de ezt a második világháború meghiúsította, és egyben a csapat halálát is okozta.
„Ha üzletember lennék, nem vállaltam volna a túra megszervezését – mondta később Smith. – Ezzel együtt azt mondom, megérte. Hatalmas élmény volt, és büszkén mondhatom, én voltam az első, aki körbeutaztatta csapatát a világon.”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. júniusi számában.)