Szöveg Andrew Murray Fotó ABC Foto Fordítás Kovács Gergely
Juanito könnyekkel a szemében siránkozik. „Átok ül rajtam – panaszkodik a Real Madrid jobbszélsője a spanyol sajtó munkatársainak az 1986–87-es idényben, miután csapata 4–1-es vereséget szenvedett a Bayern Münchentől a BEK elődöntőjének első összecsapásán. – Úgy éreztem, játékosként és magánemberként is sokat fejlődtem, de egyértelmű, hogy nem.”
A túlzottan is érzelmes 32 éves andalúziai fiatalembert kiállították a csípős áprilisi estén, mert belelépett Lothar Matthäus fejébe.
„Ha újra előfordul ilyesmi, könnyen lehet, hogy vissza kell vonulnom – teszi hozzá. – Az ilyen pillanatokban nem is én vagyok, aki cselekszik. Valaki más irányít, és olyasmiket cselekszem, amiket fel sem fogok. Komolyan mondom, azt sem tudtam, mit teszek.”
A videót megnézve tényleg sokkoló az a brutalitás, amivel Juanito eljárt. Az UEFA úgy döntött, hogy öt évre minden európai versenykiírástól eltiltja őt. A Real Madrid fegyelempárti vezetőedzője, Leo Beenhakker sem tolerálhatta tovább ezt az elszabadult hajóágyút, aki gyakran köpködött, ütött meg játékvezetőt, és titokban bikaviadalokon is részt vett. Nem sokkal később be is jelentették, hogy a másodosztályú Málaga csapatába igazol, ezzel tízéves pályafutása befejeződött a Santiago Bernabéuban.
A klub szurkolói azonban nagyon nehezen viselték elvesztését. Mindenki másnál jobban képviselte ugyanis a madridismót, annak tömör lényegét, amit a Madrid-mez viselése jelent.
„Ha nem labdarúgó lennék, akkor az ultra surt erősíteném” – mondta egyszer, és tény, hogy nyugodtan lehetett volna a szurkolói kemény mag tagja. Ő volt a realos John Terry: olyasvalaki, akit egységesen utál mindenki a klubján kívül, de bármit megtenne a sajátjaiért. A mai napig jelen van minden Real Madrid-mérkőzésen, annak ellenére, hogy 1992 áprilisában, 37 évesen tragikus körülmények között elhunyt.
Juan Gómez González egész gyerekkorában apjával rúgta a bőrt Fuengirola partjainál. A település halászfalu a Costa del Solon, az ’50-es évektől külföldiek kedvelt nyaralóhelye.
Juanito úgy jutott el a Real Madridba, ahogy ott is viszonyult a munkához: kőkeményen, sosem feladva semmit. Három évet játszott az Atlético Madrid ificsapatában, de 17 éves korában súlyos térdsérülést szenvedett, így a kevésbé ismert Burgoshoz került, ahol messze kitűnt játékával. A második idényében, 1975–76-ban szinte egyedül juttatta fel együttesét az élvonalba, és a következő idényben ő tartotta ott. A Don Balon magazin őt választotta az évad legjobbjának.
„Matthäus nem valami kedves figura, de uralkodnod kell magadon, miként a profik”
„Őrült volt – emlékezik Pepe Navarro, az egykori csapattárs. – Robbanékony természet, ő volt az operaénekes, mi csak a kísérete.”
Hamarosan bejelentkeztek érte a spanyol óriásklubok, és a Real Madrid ezt a meccset megnyerte a Barcelona ellen. Juanito lett a leggyorsabb, a legtehetségesebb gólszerző, az 1983–84-es idényben még a gólkirálynak járó Pichichi-díjat is elnyerte. Sosem fáradt el, és nem volt hajlandó elfogadni a vereséget.
„Juanito érkezése nagyon sokat dobott a Real Madridon – mondja Carlos Santillana középcsatár, aki a legtöbbet profitált Juanito jobb szélről érkező segítségéből. – Szikrázó zseni volt ott, ahol a leginkább kellett. Kilencven percen keresztül izzadt a mezében.”
Gyakran hazavitte a munkát. Lánya, Jenifer így emlékezett vissza: „Ha a Madrid kikapott, két nap csönd következett. Ilyenkor nem lehetett futballról beszélni, és még sportról általában is csak nagyon halkan. Nagyon utált veszíteni, még akkor is, ha csak kártyáról volt szó.”
Juanito egymást követő három alkalommal lett bajnok a Real Madriddal, és játszott az 1981-es BEK-döntőben Párizsban, ahol 1–0-ra kaptak ki a Liverpooltól. Ezt követően azt állította, hogy kiváló barátja, Santillana a hibás, mert hagyta, hogy felesége a balszerencsét hozó sárgába öltözzön a döntőre. És ez csak félig volt vicc. A ’80-as évek elején Juanito hangosan kinevette az egyik csapattársát, mert az a 13-as számra tette fel a zsetonjait a kaszinóban. Amikor azonban bejött a tipp, dühösen felrúgta az asztalt, és kiviharzott.
A pályán újabb sikerek következtek, és 1985-ben illetve ’86-ban egymás után kétszer nyerte meg csapatával az UEFA-kupát, az elsőt ugyebár a Videoton ellen. Annak ellenére is, hogy ekkor már nem mindig kapott helyet a kezdőben, mert a ’80-as évek közepén új generáció érkezett az ifiktől, élén Emilio Butraguenóval. Míchelnek, aki a helyére került, mentora és szobatársa lett.
A személyiségét nagyra értékelték a klubnál. Az UEFA-kupa sikereit óriási második meccses fordítások nyomatékosították. Az Anderlecht elleni 6–1, az Inter elleni 3–0, a Borussia Mönchengladbach elleni 4–0, majd megint az Inter elleni 5–1. Ő lett a visszavágók kulcsfigurája.
„Minden egyes alkalommal ugyanúgy alakult a forgatókönyv – idézte fel Míchel. – Elveszítettük az odavágót idegenben, majd nyertünk odahaza. Amikor az öltözőben gyülekeztünk, Juanito rendszeresen feltette a kérdést, hogyan fordulhatott ez elő. Senki sem gondolná, hogy egy ilyen alacsony, zömök kis fickó ennyire tudta inspirálni a csapatát.”
A Borussia Mönchengladbach elleni visszatérés 1985 decemberében kitűnik a többi ilyen esemény közül. Amikor Santillana két perccel a rendes játékidő vége előtt bevágta a negyedik hazai gólt, Juanito – akiről az ABC napilap azt írta másnap, hogy ennél jobban már nem lehet játszani – kivetkőzött önmagából, és úgy visítozott, mint egy ultra. Ezt már Jorge Valdano, a csapat egykori csatára, a Real Madrid későbbi sportigazgatója idézte fel, és hozzátette: „Ugrált örömében, és az öklével a levegőt csapkodta. Teljes szívével kapcsolódott a Bernabéuhoz.”
Ám éppen a kérlelhetetlen győzni akarás miatt került bajba. Amikor a Grasshoppers kiütötte a Real Madridot a BEK-ből az 1978–79-es idényben, Juanito megütötte Adolf Prokop játékvezetőt, aki megadott egy lesgólt. Jutalma kétéves eltiltás lett, amit később elfeleztek.
Később, az 1985–86-os évadban az UEFA-kupa negyeddöntőjében meglegyintette egy másik svájci klub, a Neuchatel Xamax játékosát, Uli Stielikét, aki ráadásul korábban a csapattársa volt. „Tudtam, mire számíthatok – idézte fel később Stielike, aki nagyon utálta Juanito érzelgősségét, különösen a spanyol két évvel korábbi válása idején. – Együtt játszottunk, de soha el nem mentünk egy sörre, nem jártunk össze.”
Juanito egy jótékonysági bikaviadalon is részt vett, persze engedély nélkül.
„Nem lehetett azt mondani neki, hogy ne tegyen meg valamit, mert nem figyelt oda – mondta róla a Real Madrid korábbi balhátvédje, Antonio Camacho. – Elhozta a felvételt egy idegenbe tartó buszútra, miközben ott ült az edző, a sportigazgató és még sokan mások. Betette a kazettát, és hozzátette: »Azt akarom, hogy büntessetek meg!«.”
Juanito, a Real Madrid legendája
Így is lett. És kezdett betelni vele a pohár, úgyhogy amikor a stoplija találkozott Lothar Matthäus orcájával, Leo Beenhakker úgy érezte, eleget látott. „Ezen a szinten tiszta fejre volna szükség – mondta neki a holland szakember. – Matthäus nem valami kedves figura, de hideg fejjel kell gondolkodnod, és uralkodnod kell magadon, miként a profik.”
Juanito két évvel később, 1989-ben már a Málagában kezdett, és megnyerte csapatával a másodosztályt. 1991-ben a Merida edzőjeként kezdett el dolgozni.
1992. április 2-án halt meg 37 éves korában. Az anyósülésen aludt, amikor a Merida erőnléti edzője megpróbált kikerülni egy teherautót, amelyről farönkök hullottak az útra, és eközben összeütközött egy másik teherautóval. Juanito többé már nem ébredt fel, azonnal meghalt, a spanyol futball gyászba borult, még Barcelonában is. „Egy korszak meghatározó játékosa volt” – mondta róla a Barcelona vezetőedzője, Johan Cruyff. A Real Madrid egykori hátvéde, Rafael Gordillo a mai napig a nyakában hordja képét egy zárható medálban.
Az ultra sur tagjai minden hazai mérkőzés hetedik percében megemlékeznek szeretett hetes számú játékosukról. „Illa, illa, Juanito maravilla” – éneklik. Magyarul ezt jelenti: Hej, hej, Juanito a csoda.
„Ilyenkor visszacsöppenünk a már letűnt hősi időkbe – mondja Valdano. – Mindig libabőrös leszek tőle.”
Ez az emlék hosszabban tart, mint az az öt másodperc téboly Münchenben. Tényleg ő volt a csoda.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. februári lapszámában.)
