Ismerd meg a keletnémet futball titkos történetét

Szöveg Uli Hesse Fordítás Kovács Gergely

„Ez teljes baromság – mondja Hans-Jürgen Kreische. – Bárki is állítja, fogalma sincs, hogy miről beszél. Az igazság az, hogy sokkal jobbak voltunk, mint amennyire tartottak bennünket.”

Kreische most 69 esztendős, és a ’70-es években ő volt az NDK legnagyobb nevű játékosa. Posztját tekintve játékmesterként funkcionáló középpályás volt, és nem kevés gólt pakolt be az ellenfél kapujába. A berlini fal leomlása után rövid ideig edzette a Dynamo Dresdent, majd azzal tett szert hírnévre, hogy rendkívül jó szemmel fedezte fel a tehetségeket.

Igaz, a FourFourTwo nem azért kereste meg, hogy a frissen feljutó német csapat sikerét fejtegesse olvasóinknak. Azt akartuk inkább, hogy mesélje el a keletnémet futball egyik legbizarrabb történetét, azt, amikor egy nyugatnémet kormánytag öt üveg whiskyben fogadott egy keletnémet játékossal abban, hogy a nyugatiak nem nyerik meg a világbajnokságot.

Mielőtt azonban erre terelnénk a beszélgetést, még megtárgyalunk egy összeesküvés-elméletet, amely erősen tartja magát. Ugyanis a nyugatnémetek – a rossz nyelvek szerint – szándékosan kaptak ki a keleti testvérüktől, hogy így könnyebb folytatás várjon rájuk. Ettől az elmélettől lett annyira ideges Kreische, mert eszerint a keletiek csak statiszták lettek volna a nyugatiak forgatókönyvében.

„Az igaz, hogy mindenki a vereségünkre fogadott, és nem csak Nyugat-Németországban – folytatja Kreische beszámolóját az NDK legendás, 1–0-s győzelméről a nyugatiak felett, holott náluk nem kisebb nevek játszottak, mint Franz Beckenbauer, Sepp Maier és Gerd Müller. – Még a velünk utazó vezetőink is a vereségünkre tettek. De talán pont ezért készültünk rá a mérkőzésre. A nyugatiak játékát a vasfüggönyön túli keletiek is istenítették. Nálunk, Drezdában nem lehetett fogni a nyugati televíziókat, de Berlinben, Jénában és Magdeburgban mindenki a Bundesligát nézte. Senki sem tudta, hogy egy kicsit mi is konyítunk a futballhoz, pedig nem is egyszer bizonyítottuk ezt az európai csatamezőn.

Tényleg bizonyították. Abban az idényben, amely az 1974-es világbajnokságot előzte meg, a Dynamo Dresden kiütötte a Juventust a BEK-ből, és majdnem elbánt a későbbi győztes Bayern Münchennel is. Az UEFA-kupában a Lokomotive Leipzig megverte a Torinót, a Fortuna Düsseldorfot és az Ipswichet, mielőtt az elődöntőben megállította a Tottenham. Öt héttel az előtt pedig, hogy Frankfurtban kezdetét vette volna a világbajnokság, a Magdeburg megverte a Milant, és ezzel megnyerte a KEK-et.

Mivel ez az egyetlen olyan trófea, amelyet keletnémet csapat nyert, általában az a nézet terjedt el, hogy az ország játékosai nem túl tehetségesek. Pedig ez téves értelmezés. A klubok teljesítettek alul, mivel egy olyan országban kellett boldogulniuk, ahol a futball marginális sportágnak számított. „Ez volt a legnagyobb probléma – mondja Kreische. – Keleten nem tartották akkora becsben a labdarúgást, mint a nyugati szomszédnál.” Persze nem az átlagemberekre gondol, hanem a nagyhatalmú funkcionáriusok alkotta pártra. Senki sem bírt nagyobb hatalommal Manfred Ewaldnál, az NDK sportminiszterénél, aki a legendás és olajozott doppinggépezetet is megálmodta. „Ewald vadászta a sikert, az érmeket, ezért a labdarúgást a perifériára tolta – mondja Kreische, és a hangjából még mindig keserűség sugárzik, amikor azokat az időket emlegeti. – Túl sok olyan sportág akadt, amelyik érmek ígéretével kecsegtetett a nagy világversenyeken. Ewald csak ránézett a futballra, és rögtön azt kérdezte: miért nem világklasszisok ezek a srácok, mint a kézi- vagy röplabdázók. Végül azt kérte, hogy eddzünk úgy, ahogy a röpisek.”

Nemcsak a tárgyi lehetőségeket vonták meg a labdarúgástól: a legalkalmasabb sportolókat más sportágakhoz irányították, és a gyerekeket már úgy mérték fel az óvodában, hogy egy adott sporthoz vezessen az útjuk. Michael Ballack például gyorskorcsolyára lett kijelölve, csak annyira szeretett focizni, hogy a szülei inkább hagyták, hogy csinálja, amihez kedve van.

A beavatkozás fentről egyidős volt az országgal. A második világháborút követően a keleti és nyugati országrészben is felszámolták a sportklubokat, mert a szövetségesek úgy látták, hogy ezek mindenféle antidemokratikus eszme bölcsői lehetnek. Ám amíg a nyugati kluboknak hamarosan megengedték, hogy újjáalakuljanak, a keletiek helyére a Betriebssportgemeinschaftok kerültek: olyan sportszövetségek, amelyek (a magyar példához hasonlóan) szorosan kapcsolódtak egy-egy szakmához, a Lokomotive például a vasutasokhoz, a Dynamo a rendőrséghez.

Kevesen ismerik jobban a rendszer visszásságait, mint Hans-Jürgen Kreische. Édesapja, Hans Kreische az SC Dresden játékosa volt a második világháború előtt és alatt. Csapattársa volt Helmut Schön, aki 1964 és 1978 között a nyugatnémet válogatott szövetségi kapitánya volt. 1945-ben a büszke klub korábbi tagjai SG Dresden-Friedrichstadt néven kezdték újra. Nagyon népszerűek voltak, az átlag nézőszám háromszorosát vonzották, és kiválóan is játszottak, az első NDK-s bajnokság utolsó meccsnapjára a Zwickauval fej fej mellett fordultak rá az élen.

De mivel nyíltan vállalták a korábbi tradíció továbbvitelét, az államhatalom burzsoának minősítette a klubot. Emiatt nem is olyan soká botrányos események történtek a klub körül. Az első idény utolsó meccsnapjára 60 ezren látogattak ki, hogy szemtanúi legyenek, ahogy a drezdai csapat elbánik a Zwickauval, és megünnepeljék a bajnoki címet. Ám jött a sokk, mert az ellenfél 5:1-re győzött. A lefújás után a szurkolók fellázadtak, mert úgy érezték, hogy meglopták őket. Bár sosem sikerült bizonyítani, de állítólag csalt a játékvezető.

„Bundameccs volt – állítja Kreische. – Ekkor jött rá Helmut Schön és az apám, hogy az NDK-ban nem terem nekik babér. Másokkal egyetemben a nyugati országrészbe távoztak.”

Schön 1966-ban és 1974-ben is vb-döntőbe vezényelte az NSZK válogatottját. Kreischék viszont honvágyat éreztek, és 1954-ben hazatértek. A berlini fal csak hét évvel később vágta el egymástól véglegesen a két országrészt.

Hans-Jürgen Kreische még jobb lett, mint az apja. 1965-ben átléphette a rendkívül szigorúan őrzött határt, hogy az UEFA ifitornáján szerepeljen az NDK U18-as csapatával. Az esemény is bebizonyította, hogy az NDK számos kiváló tehetséggel büszkélkedett: a 16 milliós ország csapata emelhette a magasba a kupát, miután a döntőben 3:2-re legyőzte az angol válogatottat.

A klubfutball viszont hanyatlásnak indult. Ennek egyik oka az volt, hogy a színvonal emelésére tett hibás lépések inkább a visszájukra sültek el, és káoszt okoztak. Nemcsak egyes játékosoknak mondták azt, hogy váltsanak klubot, olykor teljes csapatokat is más helyre irányítottak. 1953-ban a Vorwärts Leipzig két évvel korábban alapított honvédségi együttesét egy az egyben helyezték Berlinbe, és Vorwärts Berlin néven működött tovább. De csak 1971-ig, ekkor mindenkit az Odera menti Frankfurtba vezényeltek.

Ez az agyatlanság a leglátványosabban az 1963–64-es idényben ütött vissza. Két klubot olvasztottak össze SC Leipzig néven. A Chemie legjobbjai alkották az új csapat gerincét. Ezt követően viszont az történt, ami csak a hollywoodi filmekben fordulhat elő: az új szuperklub a harmadik helyen végzett, míg a Chemie második vonalbeli, futottak még játékosai elhozták a bajnoki címet.

Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy a Chemie beleköpött a levesbe. Nagyjából tíz évvel később felkérték Günter Schumann lipcsei szobrászt, hogy faragjon fából hatalmas szobrokat, és fesse őket kék-sárgára a város akkor épp kiemelt klubja, a Lokomotive tiszteletére. Azonban a rendkívül csökönyös művész a Chemie zöld-fehér mezébe „öltöztette” a szobrokat. A szobrok ma az Alfred Kunze Sportparkban állnak, amely a Chemie 1964-es csapatának vezetőedzőjéről kapta a nevét. A csapat szurkolói állítják, hogy a szobrok az ő klubjuk bajnok játékosait ábrázolják. Még azzal sem lehet őket eltántorítani ettől a hitüktől, hogy a szobrok hajviselete jellegzetesen ’70-es évekbeli.

Egy évvel azt követően, hogy a Chemie minden várakozás ellenére bajnok lett, a vezetőség tett még egy elkeseredett kísérletet, hogy megteremtse a kapitalista klubok méltó riválisait. A kormány úgy döntött, hogy a sikeresebb futballcsapatokat leválasztja az anyaklubokról, és az új szervezetek csak a labdarúgásra fókuszálnak majd.

Rostockban az Empor Rostockot választották le a több sportágat is felölelő anyaklubról, így lett az önálló csapat. Egy bizottság kikérte a rostockiak véleményét arról, hogy hogyan is nevezzék az új klubot. A beérkező 126 javaslatból a legtöbb a Hansát javasolta. Hasonlóképpen alakultak a történések Karl-Marx-Stadtban (ma Chemnitz), Magdeburgban, Halléban, Cottbusban és Erfurtban, ezért van az, hogy a legtöbb egykori NDK-s klub az idén ünnepli az 50. születésnapját.

Ez egyben Kreische Dynamo Dresdenjének a végét is jelentette. Voltak tervek, hogy megalapítják a Dresden FC-t. 1965 novemberére ki is jelölték az új klub jövőbeli elnökét, a helyetteseit és a titkárt is. Már csak annyi hiányzott, hogy Erich Mielke, a nagy befolyású politikus, egyben a titkosrendőrség, a Stasi vezetője megadja a jelet. De nem adta meg. Ahogy szokta, piros tollával ráírta: érvénytelen, és ezzel eldöntötte, hogy a drezdai csapat a Dynamo marad. A Dynamo Dresden ugyanis hasznos volt neki. Kiemelten odafigyelt az ékkőnek számító Dynamo Berlinre, és a drezdai együttes alkalmas volt arra, hogy „táplálja” a fővárosi klubot.

Mondanunk sem kell, a játékosok rettegtek attól, hogy megmondják nekik, hova kell igazolniuk. A kiváló kapust, Jürgen Croyt, aki a szerénykedő Zwickau csapatában védett, és háromszor választották meg az Év játékosának, rendszeresen felszólították, hogy lépjen tovább, de rendre sikerült meggyőznie a szövetség vezetőit, hogy egy ilyen védekező jellegű együttesben pont rá van szükség.

El kellett telnie néhány esztendőnek, mire mindenki rájött, hogy a kommunista párt másképp is ellenőrzi a mindennapjaikat. Az NDK minden egyes lakója pontosan tudta, hogy a Stasi mindenhol ott van, mindenütt vannak besúgói. Ennek ellenére csak a fal leomlása és az újraegyesítés után lehetett betekinteni azokba az aktákba, amelyek felfedték, kinek ki volt a besúgója. „A Dynamo a rendőrség csapata volt, így bennünket különösen is kontroll alatt tartottak – mondja Kreisch. – Elég rémisztő volt végigolvasni az aktákat.” Ezekből megtudta, hogy számos csapattársa – akikre korábban barátként tekintett – jelentett róla, bármit, amit kiejtett a száján, lejegyezték, a cselekedeteit szemmel tartották.

Ezen a ponton jutunk vissza az öt üveg whisky történetéhez. Két nappal a két csapat összecsapását követően az 1974-es világbajnoki csoport­körben az NDK-válogatott repülőgéppel utazott Düsseldorf mellé, és Kreische egy 42 éves hamburgi futballszurkoló mellett kapott helyet. A fickó azt bizonygatta neki, hogy a nyugatnémet együttes kataszt­rofálisan játszik, és biztosan nem nyeri meg a vb-t. „Fogalmam sem volt, ki lehetett, nem mondta meg a nevét – idézi fel Kreische. – Kicsit elbeszélgettünk, és azt mondtam neki, hogy a hazai pálya végül segíteni fog Nyugat-Németország válogatottján, és világbajnokok lesznek. Erre az idegen azt válaszolta, hogy küld neki öt üveg Black&White skót whiskyt, ha így lesz. Két hét múlva beteljesült a jóslat.”

Ekkor kezdődtek a problémák Kreische számára, a fickó ugyanis Hans Apel, a nyugatnémet pénzügyminiszter volt, aki tartotta magát a szavához. „Épp az új idényre készültünk a Dynamóval, amikor behívattak az elnök irodájába. Ott állt egy doboz az asztalán, és arról faggatott, hogy mi az. Nem tudtam válaszolni, mert fogalmam sem volt. Ezután átnyújtották a levelet. Földbe gyökerezett a lábam.” Szép levél volt, de mivel az osztályellenség egyik kormányának valamely politikusa írta, sok jó nem származhatott belőle. Apel csak olajat öntött a tűzre azzal, hogy így zárta sorait: „Remélem, egyszer találkozunk még”.

Két évvel később a keletnémet válogatott története legnagyobb sikerét aratta, amikor az 1976-os montreali olimpia döntőjében 3–1-re legyőzte Lengyelország csapatát. A mérkőzésről azonban látványosan hiányzott a válogatott egyik prominens labdarúgója, Hans-Jürgen Kreische, aki akkorra már négyszeres NDK-s aranycipős volt. „Egyszerűen nem értettem, miért nem hívtak a válogatottba akkor – mondja. – Nem kevesebb mint hat csapattársam utazott el Kanadába azon a nyáron. Soha senki nem próbálta megmagyarázni, így ment ez akkoriban. De biztosan tudom, hogy az Apel-ügynek köze volt hozzá.”

Talán attól félhettek a pártfunkcionáriusok, hogy Kreische arra használja ki a kanadai kiruccanást, hogy disszidáljon. A ’70-es évekig nem sokan próbálkoztak ilyesmivel, de aztán emelkedett a számuk. 1976 novemberében két tehetséges fiatal, Norbert Nachtweih és Jürgen Pahl használt ki egy isztambuli U21-es tornát, hogy megszökjön az NDK-ból. 1979 márciusában a Dynamo Berlin 22 éves középpályása, Lutz Eigendorf távozott egy Kaiserslauternben rendezett barátságos találkozót követően, ezzel az NDK történetének egyik leghomályosabb és legtragikusabb futballsztorijának megágyazva.

Mielke szinte belebetegedett, hogy a Dynamo egyik játékosa elárulta a hazáját. Bosszúra szomjazott. Először is titkosügynökök hadát mozgósította, hogy Eigendorf felesége ne követhesse urát. Megparancsolta nekik, hogy kínozzák Gabriele Eigendorfot, és tegyenek meg mindent, hogy elidegenítsék a férjétől. Az ügynökök mind fedőnév alatt dolgoztak, Romeóknak hívták őket, és az egyikük olyan jól végezte a dolgát, hogy Gabriele elvált, és hozzáment az ügynökhöz. Ezt követően 50 ügynököt vetett be nyugaton, hogy kövessék Eigendorf minden egyes mozdulatát. Éveken át szorgalmasan küldték haza a jelentéseiket.

1983 márciusában Eigendorf – aki akkorra már az Eintracht Braunschweig labdarúgója volt – autóbalesetben életét vesztette. A hivatalos indoklás szerint ittasan vezetett, és egy nagyobb kanyarban elvesztette az uralmát a jármű felett, de a gyanú mindörökre megmaradt, Eigendorf ugyanis nem ivott. A német újraegyesítés lázában az ő aktáit is megnyitották, és bár soha senkit nem vádoltak meg hivatalosan a halálával összefüggésben, kétségen kívül áll, hogy halála mögött a keletnémet titkosrendőrséget kell keresni.

„Nem hiszem, hogy rólam bárki is komolyan elhitte volna, hogy disszidálnék – mondja Kreische. – Igen, voltak persze kísérletek rendszeresen, de azok, akik már családban éltek, nem foglalkoztak többet ezzel, mint egy kósza gondolatnál. Aki lelépett, azt automatikusan eltiltották egy évre, ami hosszú időnek számít egy futballista életében. Ha mindent egybevetünk, nem is volt annyira rossz életünk.” Ez az élet a labdarúgásról szólt. Kreische 1978-ban fejezte be aktív pályafutását, majd megszerezte az edzői képesítést, és Dynamo Dresden ifiedzője lett. Talán az is ott lebegett a szeme sarkában, hogy egyszer a felnőttek trénere lehet.

A nyolcvanas évek azonban évek nem kedveztek a keletnémet labdarúgásnak. Ewald és a népköztársaság többi prominens pártfunkcionáriusa a maradék érdeklődését is elveszítette a nép legnépszerűbb sportja iránt, és ez Mielke víziójának kedvezett. A ’70-es évek végéig a Dresden és a Magdeburg uralta a bajnokságot, de eljött az idő, hogy Mielke szuperterve, a Dynamo Berlin vegye át a hatalmat. Így is lett, a csapat tíz bajnoki címet nyert sorozatban. A szurkolók, de maguk a játékosok is érzékelték, hogy fura dolgok történnek. Az a szóbeszéd járta, hogy nem lehet megverni a Berlint, mert a játékvezetők mellettük állnak. A Lokomotive Leipzig játékosa, Uwe Bredow így emlékezett vissza egyszer: „Bármikor is játszottunk ellenük, biztosak lehettünk benne, hogy a játékvezető ad nekik egy tizenegyest”. Mielke csapata lett az NDK leggyűlöltebb alakulata, a mérkőzéseiket rendszeresen zűrzavar, feszültség és erőszak kísérte.

Ilyen körülmények között utazott a Dynamo Berlin a Lokomotive Leipzig otthonába 1986 márciusában, hogy lejátssza az azóta hírhedtté vált mérkőzést. A házigazdák hamar vezetést szereztek Olaf Marschall révén (ő később még majdnem 200 Bundesliga-meccset játszott a Dresden és a Kaiserslautern futballistájaként). A meccs utolsó pillanataiban az egyik lipcsei játékos erősen vitatható piros lapot kapott. A játékvezető öt percet hosszabbított, és ebben az időben kiosztott a Berlinnek egy tizenegyest; az esetnél annyira kilógott a lóláb, hogy még a minden egyes szavára kínosan ügyelő televíziós kommentátor is azt mondta: az „eset ellentmondásos”. A lelátókon lázadoztak a nézők.

A lipcsei csapat egyik vezetője is igencsak maró nyilatkozatot tett a mérkőzés után, és akkora volta felháborodás, hogy a játékvezetőt végül eltiltották. Ám a történet 14 évvel később újabb fordulatot vett. Nem sokkal azt követően, hogy a Dynamo kiesett az össznémet bajnokság negyedik osztályába, előkerült egy videofelvétel, amely teljesen más szögből rögzítette a jelenetet. Erről kétséget kizáróan kiderül, hogy a Lokomotive védője tényleg lökte a Dynamo csatárát, a mozdulatot a másik szögből szinte lehetetlen kiszúrni. A játékvezetői döntés, amelyet a teljes keletnémet társadalom felhördülve fogadott, jogos volt.

Azon egyáltalán nem érdemes csodálkoznunk, hogy az újraegyesítés megkezdésétől kezdve a Dynamo Berlin folyamatos hanyatlásnak indult. Ezen az sem segített, hogy a Stasi egykori klubja Berlin FC-re változtatta a nevét, a múltat így sem tudták végleg eltörölni.

A külföldi megfigyelők érdeklődéssel nézték végig a többi NDK-s klub látványos hanyatlását is. 1991-ben, néhány hónappal azt követően, hogy a Kelet hivatalosan is a Nyugathoz csatlakozott, két egykori keletnémet klub indulhatott az élvonalban, további hat a másodosztályban. Ám, amikor a fal leomlásának 25. évfordulóját ünnepelték 2014 novemberében, már nem volt egykori NDK-s csapat a Bundesligában, a másodosztályban pedig egyedül az Union Berlin képviselte az egykori kommunista régiót.

A klubok problémái már az egyesítés előtt elkezdődtek. Hat nappal a fal ledőlése után az NDK válogatottja mérkőzést játszott, és a stadionban több mint száz nyugati megfigyelő nézte a meccset, a Bayer Leverkusen képviselője például fotós mellénnyel álcázva magát a keletnémet kispadon kapott helyet, és a szerződésekről tárgyalt a játékosokkal a találkozó közben. Ebből sejthetjük is, hogyan marták szét a keletnémet csapatokat, ahol a játékosok ráadásul nem ismerték a kapitalista működés játékszabályait.

A nem megfelelő ügykezelés is gyorsította a folyamatokat. Eduard Geyer, aki akkoriban a Dynamo Dresden és a keletnémet válogatott vezetőedzője, illetve szövetségi kapitánya volt (később pedig 1991–92-ben egy idényt a Siófok élén töltött), így idézte fel azokat az időket: „Senkit sem hibáztathattunk, csak magunkat. Ötödrangú edzőket és üzleti szemléletű menedzsereket szerződtettünk, mert azt gondoltuk, hogy a nyugatiak lesznek a megmentőink. Ehelyett azonban a mélyvízbe vetettek bennünket.”

Voltak egyéb területek is, ahol a klubok nem uralták a helyzetet. Például a gazdálkodásban. Harminc nagyobb német vállalat jegyzi magát a frankfurti tőzsdén, és ezek közül egy sem érkezett keletről. Mi több, a 13 ezer legnagyobb német vállalatból csak 1400 székhelye található az egykori keleti régióban. Így talán már érthető, hogy miért 30 százalékkal alacsonyabb az életszínvonal a keleti tartományokban a nyugatiakénál. Ez azt is jelenti, hogy nincs elég szponzor, ami nemcsak a futballnak, de egyéb sportágaknak is nagyon fáj.

Muszáj megemlítenünk a demográfiai kérdéseket is. 1989 és 2012 között 1.85 millió keletnémet hagyta el az otthonát, a legtöbbjük fiatal, aki szeretett volna munkához jutni, vagy megalapozni a jövőjét. Ezek többsége beolvadt a nagyobb nyugati városokba, elhagyta az akcentusát, amely alapján ki lehetett szűrni, hogy „Ossie”-król, azaz keletnémetekről van szó.

Ám a dolgok lassan változnak, és ez a futballpályákon is érzékelhető. Ezalatt nem csak az RB Leipzig sikerét értjük. Az osztrák energia­ital-gyártó által szponzorált csapat még ma is megosztja a közvéleményt. Egyesek úgy látják, hogy friss fuvallat érkezett velük a német futballba, mások szerint ez egy gyökerek nélküli műanyag alakulat. Amikor az RB Leipzig a Dynamo Dresdennel találkozott a német kupában, a pályán egy bika levágott feje landolt.

Jobb példa a változásra maga a drezdai focicsapat. Márciusban jelentették be, hogy végre megszabadultak minden adósságuktól. Ez először történt meg az elmúlt 25 évben. Két hónappal később feljutottak a másodosztályba, akárcsak a régi rivális Aue. A harmadosztályban még érdekesebb a helyzet, ahol a Magdeburg és a Halle állja a sarat, és anyagilag teljes biztonságban érezhetik magukat, erejük teljében vannak.

Ennek az egyik oka az lehet, hogy a keleti rész feljövőben van, és kezdi visszanyerni a büszkeségét. Egy nemrégiben készült felmérés rámutatott: az elvándorlás 2012 környékén megállt, és az egyesülés után először többen költöznek oda, mint ahányan el onnan.

Hans-Jürgen Kreische is hazatalált. Két évvel ezelőtt játékos-megfigyelő lett a Dynamo Dresdennél, és mint sokan mások, ő maga is optimista.

„Ha sikerül jó két-három évre megvetnünk a lábunkat a másodosztályban, elkezdhetünk feljebb pillantgatni – mondta az egyik újságnak. – Mert végső soron a csúcs a célunk.”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. februári lapszámában.)