Halhatatlan amatőrök: futball az olimpiákon

 

 

Szöveg L. Pap István

 

A NOB és a FIFA immár évszázados szembenállásának története egyben az olimpiai futball története is. Amennyivel hamarabb eszmélt Pierre de Coubertin és baráti köre (1894, a 13 alapító között a monarchia képviseletében ott találjuk a francia báró magyar barátját, Kemény Ferencet), annyival korábban vált eseménnyé a labdarúgás az olimpiákon, mint hogy önálló világbajnoksága legyen. Az 1904-ben Párizsban életre hívott FIFA éppen a játékok futballtornájának hatalmas sikere miatt döntött úgy, hogy saját kézben tartaná a sportág legjobbjainak (olimpiai mintára) négyévenkénti vetélkedését – de csak 1928-ban Amszterdamban. (Hol másutt? Itt rendezték az az évi nyári olimpiát.)

A francia Jules Rimet, akinek a nevét az 1970-es vb-ig viselte az aranyérmest megillető trófea, 1920-ban lett FIFA-elnök, és az 1924-es párizsi ötkarikás játékok labdarúgótornájának mindent elsöprő népszerűsége (60 ezren látták az Uruguay–Svájc finálét) láttán döntött úgy: kell egy… saját torna. Az olimpiákon ekkor már több-kevesebb sikerrel inkább élt, mintsem virult a labdarúgás, 1900-ban például a párizsi premieren három csapat vett részt. Nagy-Britannia (pontosabban az Upton Park FC) győzött, Franciaország (egy szövetségi vegyes csapattal) lett a második, míg a bronz az angol Eric Thorntonnal kiegészülő belgáké lett. Minden kezdet nehéz.
Négy év múlva St. Louisban a három résztvevő Galt FC, Christian Brothers College, St. Rose Parish School sorrendben állhatott fel a dobogóra, ami kanadai, amerikai és ismét csak amerikai érmet jelentett.

 

 

Amikor még rájuk figyelt a világ
Valódi válogatottak először a következő tornán indultak, az I. világégés előtti hőskorban a brit szövetség (FA) vette kézbe a lebonyolítást, 1908-ban és 1912-ben Londonból szervezték a futballtornát, igen, nemcsak a londonit, a stockholmit is, ez utóbbit a svéd szövetséggel vállvetve. Ezen a két olimpián született meg a felülmúlhatatlan gólcsúcs, 1908-ban a dán Sofus Nielsen, 1912-ben a német Gottfried Fuchs szerzett egy mérkőzésen tíz-tíz gólt… Mindkétszer a briteké lett az arany, Berry, Brebner és Woodward révén az olimpiai futball első kétszeres bajnokai is közülük kerültek ki – azóta egy évszázad alatt összesen tízen követték őket, köztük Novák Dezső. A stockholmi játékokon 11 gólig jutó csatár, Harold Walden később rendkívül népszerű musicalszínészként alapozta meg a jövőjét, az ő nevéhez fűződik a bon mot: „Kétszer negyvenöt perc hóban-sárban, közte tíz perc szünet, és ha nem rúgsz gólt, kifütyül a közönség. A színpadon? Tíz perc egy műsorszám, utána két óra szünet, a végén megtapsolnak, és minden hétvégén kifizetnek.” Szegény, ha tudná, Messiéknek milyen jól megy a soruk…

Kitört és véget ért az I. világháború, és amint elhallgattak a fegyverek, 1920-ban Antwerpenben újjáéledtek a játékok is. Belgium házigazdaként nyert, de nem volt egyszerű dolga. A 15:1-es gólaránnyal döntőbe jutó kétéves Csehszlovákia megijedt attól, hogy a rendőrség csak kordonokkal tudja távol tartani a pályától a kezdés előtt két órával a stadiont már megtöltő 40 ezres tömeget, és nem akart játszani. A meccs kijelölt játékvezetőjét, az angol Lewist ráadásul korábban Prágában a szurkolók alaposan megverték, így nem volt alaptalan a csehszlovákok félelme – Lewis elegánsan állt bosszút, amikor 0:2-nél még az első félidőben kiállította közülük Steinert, levonultak, a NOB pedig diszkvalifikálta őket.
Párizsban jöttek az uruk! A húszas-harmincas évek fordulójának világverő alakulata mind 1924-ben, mind négy évre rá Amszterdamban besöpörte az aranyat. Az első sima volt, igaz, az elődöntőbeli vereséget a hollandok kicsit nehezen emésztették meg, az uruguayiak, biztos, ami biztos, le is cseréltették a fináléra kijelölt holland játékvezetőt egy franciára. A Svájc elleni döntő már sima volt (3:0), leszámítva, hogy csak 60 ezren fértek be, ötezren kint rekedtek, és a tumultusban több sérültet kórházba kellett szállítani. 1928-ban Uruguay ismételt, ekkorra azonban sötét fellegek kezdtek gyülekezni az olimpiai futball feje felett, az amszterdami FIFA-ülés ugyanis eldöntötte, hogy mostantól négyévente konkurencia nő ki a földből: a világbajnokság. Természetes, hogy a századelő három brit duplázóját nyolc uruguayi követte: Andrade, Arispe, Céa, Mazali, Nasazzi, Petrone, H. Scarone és Urdinarán – közülük hatan, és további hét játékos tagja volt az 1930-as első világbajnoki aranyérmes keretnek, azóta 82 esztendő telt el, de mindmáig ők a labdarúgás történetének egyedüli olimpiai és világbajnokai!

 

A NOB és a FIFA kapcsolatában az első apró szakadás 1932-re jutott: Los Angelesben törölték a programból a futballt. Igaz, 1936-ra visszakerült, ami a rendező németek érdekérvényesítő erejének (Berlin minden idők legnagyobb olimpiájának megrendezésére törekedett – teljes sikerrel) és a Benito Mussolini vezette olaszok nagyravágyásának természetes elegyéből következik. A berlini az elképesztő botrányok tornája volt. Az olaszok lefogták a bírót, és nem engedték, hogy kiállítsa Piccinit az amerikaiak ellen – Piccini maradhatott, Olaszország megnyerte a meccset, később 85 ezer néző előtt az aranyat is. Peruban még nagyobb balhé tört ki, amikor az Ausztria elleni negyeddöntő második hosszabbításában a megvadult dél-amerikai szurkolók a pályára berohanva megtámadták az osztrák játékosokat, a káoszban Peru 4:2-re nyert, és nagyon csodálkozott, amikor a kizárólag európaiakból álló fegyelmi testület zárt kapus újrajátszást rendelt el. Peru (nem csupán a labdarúgók, hanem a teljes olimpiai csapat) visszalépett, és követték őket a szomszédos kolumbiaiak is. Limában kövekkel dobálták meg a német (!) konzulátust, eleinte Benavides elnök is az elégedetlenek oldalára állt, ám amikor Berlinből figyelmeztették, hogy nem német, hanem nemzetközi testület ítélkezett a peruiak ellen, a diplomáciai bonyodalmaktól való félelmében gyorsan visszakozott, és a helyi kommunistákra fogta az egészet.

 

A háború után meghalt Jules Rimet, aki mindig is amatörizmus híve volt, és egyfajta ókori eszmény jegyében tekintett a sportra. Vele legalább nem volt kibékíthetetlen a FIFA és az olimpizmus kapcsolata. Az utódjaival már igen.
De előbb még 1946-ban a négy brit szövetség látványosan megjelent a világfutballban. 1947 tavaszán a glasgow-i Hampden Park 135 ezer nézője előtt Nagy-Britannia–Rest of the World XI 6:1, a britek leoktatták a „világ többi részét” – a meccsbevételt, 35 ezer fontot a FIFA kapta az újjáépüléshez. Márpedig a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség erősödése mindent tett az olimpiai futballnak, csak jót nem.

 

Kommunista hatalomátvétel
A háború utáni első olimpián még a svédek nyertek, soraikban a legendás Liedholm, G. Nordahl, Gren trióval – egészen a keleti blokk összeomlásáig, azaz 1992-ig, Barcelonáig ez az utolsó, nem szocialista ország által megnyert olimpiai aranyérem. (Természetesen az 1984-est leszámítva, azt bojkottálták Moszkva és csatlósai, így mi, magyarok is.)
Helsinkiben bezzeg ott voltunk, Puskásék végiggázoltak a mezőnyön, és megnyerték azt, ami miatt hatvan évvel később is Aranycsapatnak hívja őket a világ. Az első olimpiájukon részt vevő szovjetek ugyanitt 1:5-ről még kiegyenlítettek a láncos kutya, Tito jugoszlávjai ellen a nyolcaddöntőben, de a megismételt meccset 1:0-s vezetésről elbukták – az otthon megmagyarázhatatlan kudarcról egy évig, Sztálin haláláig nem mert beszámolni a szovjet sajtó…
Melbourne-be mindössze 11 csapat ment el, öten is visszaléptek, de a mieink például nem a levert forradalom miatt, hanem (az Európa-bajnoki címvédő férfi kosarasokkal egyetemben) szigorú gazdasági okokból. Rajtunk kívül Törökország, Dél-Vietnam, Kína és Egyiptom is távolmaradt (Magyarország a hivatalos jegyzőkönyv szerint mérkőzés nélkül veszített az első fordulóban a méregerős India ellen), a rendező ausztrálok pedig olyan komolyan vették az olimpiai amatörizmus merev szabályait, hogy játékosaikat négy hónapra egy alapítványba tömörítették, ahol nem kaphattak fizetést. Az olimpiát a Szovjetunió nyerte meg, a feszült világpolitikai helyzetben a csapatból egyedül az ukrán Vadim Timoscsenko nem volt orosz.

Az olimpiai futballtorna jelentéktelenné válásának az időszaka következett. A szocialista országok és a harmadik világ mérkőzései nem mozgatták meg a világ fantáziáját, amin a FIFA nyilván csak mosolygott, a NOB pedig a profizmusra allergiás Avery Brundage irányítása alatt képtelen volt mit kezdeni a helyzettel, álszent módon óvta az amatőr sportot. Botrányból több jutott a hatvanas-hetvenes évekre, mint valódi sportteljesítményből, Peruban a rendőrséggel való összecsapásokban 328-an haltak meg egy Argentína elleni selejtező után, Észak-Korea Tokióba nem volt hajlandó elmenni, az Inter nagy Sandro Mazzolája elment volna, de hiába bizonygatta, hogy ő bizony amatőr, ennek némileg ellentmondott, hogy pár hónappal korábban két gólt lőtt a Realnak a BEK-döntőben. A marokkóiak 1968-ban Izrael ellen irtóztak a pályára lépéstől, kizárták őket, a helyére lépő ghánaiak viszont olyan nehezen viselték az 5:3-as vereséget, hogy az olimpiai faluban összeverekedtek legyőzőikkel. Mellesleg a mi bolgárok elleni, 1968-as finálénkra is jutott négy kiállítás, azaz az olimpiai futballtorna ekkorra amolyan kötelező bohózattá silányult. (Nem kisebbítve a brit és uruguayi duplázókhoz Mexikóvárosban csatlakozó Novák Dezső érdemeit – a Ferencváros védője Rómából egy bronzot is fel tud mutatni, ő minden idők legeredményesebb futballolimpikonja!)
A következő három futballolimpia legalább békében lezajlott, leszámítva, hogy mindhárom döntőjét ömlő esőben rendezték, hogy 1976-ban a két évvel korábban vb-bronzérmes lengyeleknél kilógott a profizmus lólába, és hogy a moszkvai játékok mezőnyéből az amerikai bojkottot követően hirtelen heten is visszaléptek.

 

Visszaszivárognak a profik
Los Angelesben, 1984-ben ismét megjelentek a hivatásuk szerint a labdarúgásból élők, azaz a profik! Igaz, hogy csak azok, akik nem vettek részt korábban vb-n vagy annak a selejtezőin, de végre ott voltak. A francia–brazil finálét több mint százezren látták, úgy tűnt, talán sikerül életet lehelni a fél évszázada döglődő projektbe. Ennek bizonyítékaként Szöulban már olyanoknak tapsolhattunk, mint Romário, Klinsmann vagy Mihajlicsenko, no meg az olaszokat 4–0-ra megverő zambiai válogatott, amelynek egy része öt évvel később Gabonban lezuhant a repülőgépével, és szörnyethalt.
Barcelonában már Jordanestül, Magicestül varázsolt a kosaras Dream Team, 1992-ben a futballban is lebontották a profizmus sorompóját, de most már a FIFA nem engedte a konkurenciát: csak 23 éven aluliak vehettek részt a játékokon. A Kubala László által dirigált spanyolok Josep Guardiolával a soraikban tartották otthon az aranyat, bár amikor János Károly király családjával késve megérkezett a Camp Nouba, rémülten konstatálhatta, hogy a lengyelek vezetnek… De a végén már ő örülhetett.

 

Atlantában három túlkoros is játszhatott a csapatokban, de ezzel a lehetőséggel például a franciák, a spanyolok és a magyarok sem éltek (Telek András és Lipcsei Péter részvételéről is cikkeztek, de végül azok szerepeltek, akik kiharcolták a részvételt), nem úgy a brazilok, akik tele voltak 1994-es világbajnokkal, mégsem lépett senki a régi uruguayiak nyomdokaiba, Nigéria nyerte meg az olimpiát. Pedig Kanuékat alig engedték elindulni, amikor ugyanis a dél-afrikai elnök, Nelson Mandela rendszerkritikája miatt a nigériai diktátor, Sani Abacha visszaléptette a Szuper Sasokat az Afrikai Nemzetek Kupájától, a FIFA megorrolt, és kizárást helyezett kilátásba. Végül rajthoz állhattak, és meg sem álltak az aranyig a széthúzó, alig edző, ám kétségtelenül tehetséges nigériai fiúk, akiknek edzőjük, a holland Jon Bonfrere csak annyit mondott a brazilok ellen végül hosszabbításban megnyert finálé előtt: „Most másfél órára felejtsétek már el a temérdek problémátokat. Majd a meccs után gyárthattok újabbakat.” És Nigéria a Ferencvárosnak is adott egy aranyérmest: Babatunde Fatusi neve ma is ott virít az Üllői úti stadion márványtábláján.

 

Sydneyben Kamerun futott be (a mezőnyben későbbi brazil, olasz és spanyol világbajnokból volt vagy tíz, Ronaldinhótól Pirlón át Xaviig…), lett is odahaza határtalan boldogság. Paul Biya államelnököt hajnali 5-kor ébresztették a hírrel, hogy népe az utcán ünnepel, amire gyorsan nemzeti ünneppé nyilvánította szeptember 30-át, okosan meglovagolva Eto’óék népszerűségét. A legutóbbi két olimpia Argentínáé (a pekingi finálé pedig Kassai Viktoré) volt, az ötkarikás labdarúgás népszerűsége szépen lassan kezd a sportágat megillető helyre visszakerülni. Ehhez persze nem ártott egy argentin–brazil meccs Messivel, Agüeróval, Ronaldinhóval és Patóval, erre azért már odafigyelt a világ, Javier Mascherano ráadásul tizenharmadikként lett duplázó. De triplázni, legalábbis Londonban, nem fog, mert Argentína nem jutott ki a 2012-es játékokra.
Az olimpiai futballtornára eső figyelmet ugyanakkor jól szemlélteti, hogy Britannia éppen azon vitatkozik, az angol ikon, David Beckham miért szorult ki a brit keretből. És ezt leginkább egy walesi, Ryan Giggs teszi szóvá.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. augusztusi számában.)