Gallia hódolata a Caesarnak – Az egyetlen magyar Aranylabda krónikája

 

 

Szöveg Bodnár Zalán Fotó Kristóf Lajos, MTI, Takács József és a család archívuma

 

A futballban nem a méret a lényeg. És itt most nem arra gondolunk, hogy a 2010-es évek elején a világot uraló Barcelonát „lilliputiaknak” csúfolják, vagy hogy az angol FourFourTwo magazin 2011. évi Top100-as listáján a tíz legjobb labdarúgó közül öt 170 centiméternél alacsonyabb. Hanem a díjak: mert lehet akármilyen nagy és impozáns a Libertadores-kupa, a klubvilágbajnoki trófea, a BL- és El-serleg, nincs olyan futballista, aki mindezeket ne cserélné el két kisebb, ám mindennél értékesebb díjra, a mindössze 36 centiméter magas világbajnoki trófeára és a csupán tenyérnyi Aranylabdára.

Az előbbit egyetlen magyar játékos sem tudta még megszerezni, az utóbbit is csak egy. Az Európa (de mondhatjuk, hogy abban az évben a világ) legjobb játékosának járó díjat 1967-ben a Ferencváros középcsatárának, Albert Flóriánnak ítélte oda európai tudósítóinak szavazatai alapján a párizsi szaklap, a France Football, amely 1956 óta jutalmazza ily módon évente több földrész – 2010 óta pedig a FIFA-val összeolvadva, úgynevezett FIFA-Aranylabdával a világ – legjobbját. Albert előtt olyan játékosok kapták meg az európai Aranylabdát, mint Stanley Matthews (1956), Alfredo Di Stéfano (1957, 1959), Raymond Kopa (1958), Luis Suárez (1960), Omar Sivori (1961), Josep Masopust (1962), Lev Jasin (1963), Denis Law (1964), Eusébio (1965) és Bobby Charlton (1966). Noha akkoriban még csaknem minden évben kapott szavazatot magyar játékos (lásd keretes írásunkat), elnyernie még Puskás Ferencnek sem sikerült a nagybecsű díjat. (1956-ban negyedik, 1959-ben hetedik, 1960-ban második, 1961-ben ötödik, 1965-ben pedig 13. lett a pontversenyben – igaz, 1956 és 1958 között nem futballozhatott eltiltás miatt.)

 

Ami azt illeti, Albertnél sem volt előzmények nélküli 1967-es megkoronázása. Már első válogatott évében, 1959-ben kapott egy szavazatot, amellyel holtversenyben a 20. helyezett lett, majd 1962-től minden évben szerepelt a neve a rangos listán. 1962-ben már két pontot kapott, 1963-ban a lista 13. helyén végzett három ponttal, 1964-ben pedig 16. lett két pontjával. Az 1965-ös VVK-győzelem hozta meg az áttörést, abban az évben már csak Eusébio, Giacinto Facchetti, Luis Suárez, Paul Van Himst és Bobby Charlton előzte meg (14 ponttal lett hatodik), az 1966-os világbajnokság évében pedig újabb lépést tett előre, ötödik helyezett lett 23 pontjával. Noha ebben az évben nem fért be az öt közé, máig tartja magát a nézet, miszerint 1967-ben lényegében a ’66-os teljesítményéért kapta meg az elismerést. Az angliai világbajnokságon parádésan játszott, különösen a torna legemlékezetesebb mérkőzésén, a Brazília ellen 3:1-re megnyert találkozón. A világbajnokságokon akkor már 12 éve veretlen dél-amerikaiak ellen úgy játszott, „mintha kaszával járt volna közöttük, amerre járt, dőltek jobbra-balra”. Ennek köszönhető brazíliai meghívása is 1967 elején, amikor a Flamengo kérésére három hetet tölthetett Brazíliában, pusztán azért, mert a focibolond brazilok egyszerűen látni akarták, ki az a magyar, aki bolondot csinált belőlük Liverpoolban. Nem csoda, hogy reflektorfénybe került, és 1967-ben már minden mozdulatát lesték, akiknek erre a kor technikai viszonyai között lehetőségük volt. Flóri pedig abban az évben minden sorozatban otthagyta a lábnyomát: bajnok lett a Ferencvárossal (ekkor lett harmadszor aranyérmes), 27 meccsen 28 gólt szerzett a bajnokságban, 11 gólt az UEFA-kupa elődjének számító Vásárvárosok Kupájában, az Év játékosának választották Magyarországon, a válogatottal az NDK elleni lipcsei Eb-selejtező kivételével minden meccsét megnyerte abban az évben, és ennek köszönhetően Magyarország vezette az év végén az országok közötti európai rangsort.

 

Mindezek ellenére Albertet meglepte a France Football év végi szavazása. „Amikor 1959-ben bekerültem a válogatottba, a France Football versenyében az európai ranglistán a nyugatnémet Seeler társaságában a 20–22. helyre tettek. 1966-ban ötödik lettem. 1967-re sejtettem, hogy előbbre kerülök a ranglistán, gondoltam, ott leszek az első három között, hiszen nagyon jó évem volt, de el sem tudtam képzelni, hogy olyan játékosokat megelőzök, mint Bobby Charlton, Beckenbauer, Eusébio, Gerd Müller, Best, Mazzola, Pirri vagy ­Johnstone és Gemmell. Félelmetes névsor. Rendben van, hogy némelyikük előtt végzek, de hogy mindannyiuknál több szavazatot kapok, az már a mesék birodalmába tartozott számomra” – mondta utóbb. Persze az már bizakodásra adhatott okot, hogy néhány héttel a szavazás előtt a Labdarúgás című szaklap megszólaltatta a France Football egyik neves szerkesztőjét, Jean-Philippe Réthackert, aki még arra is vállalkozott – ez ma már elképzelhetetlen lenne –, hogy megtippelje a befutót. Réthacker Albertet tette az első helyre, megelőzve a Celtickel májusban a Herrera-féle Internazionale ellen BEK-et nyert Jimmy Johnstone-t és a szovjet Anatolij Bisovecet. Mindezt indokolta is: „Albert az ebben az esztendőben a ritkán alulmaradó magyar válogatottnak igazi »patronja« és a bajnok Ferencvárosnak az éltetője volt. Minthogy Albert Flórián – számunkra úgy tűnik – elérte érettségének és tehetségének teljességét, a rangsorolásban számára adjuk az első helyet, gondolva arra is, hogy 1968-ban – a Bajnokcsapatok Európa-kupájában és a válogatottak Európa-bajnokságában – megerősítheti nagy nemzetközi értékét”. (Ez utóbbiakra aztán nem kerülhetett sor, mert a nemzetközi kupákban a csehszlovákok melletti szolidaritás jegyében nem indultak a magyar klubcsapatok, az Eb-re pedig nem jutott ki váloga­tottunk.)

Mindettől függetlenül Réthacker jól tippelt, hiszen az európai tudósítók is Albertet találták a legjobbnak. 1967 karácsonyán, épp szenteste csörgött a telefon az Albert-lakásban. „A feleségem vette fel a telefont – mesélte később Albert. – Boskovics Jenő, az MTI újságírója volt a vonal túlsó végén. Azt kérdezte: »Európa legjobb futballistájának a feleségével beszélek?«. Mire szegény Irénke tényleg kiejtette a kezéből a telefonkagylót. Aztán persze átvettem tőle, s némileg magam is hitetlenkedve hallgattam Jenő barátomat, és csak akkor fogtam fel a dolgot, amikor Jenő a részletes listát, az elért szavazatok számát is olvasta. A szavazást valahogy nem előzte meg igazi várakozás itthon, nem tárgyaltak arról a szurkolók, még a »jól értesültek« sem, hogy vajon melyik magyar játékos lesz ott az élmezőnyben. Aztán mégis ott lettem, nem is egyedül, hiszen Farkas Jancsi is bekerült a tízbe. Csodálatos érzés volt! Mint ahogy az egész 1967-es év: kezdve a brazíliai vendégszerepléstől, FTC-bajnokság, Flórika születése és ugye a szuper karácsonyi ajándék, az Aranylabda!”

Utcahosszal nyert: 68 pontot gyűjtött, mögötte a második helyen Bobby Charltonnak 40 pontja volt. Majd következett Johnstone 39-cel, Beckenbauer 37-tel, az ötödik pedig Eusébio lett 26-tal. De persze nem Magyarországon lennénk, ha ezt a fölényes győzelmet, ezt a megkérdőjelezhetetlen diadalt ne árnyékolta volna be egy-két dolog. Itt van mindjárt egy jó kis összeesküvés-elmélet, amely Bartus László Varga Zoli disszidál című könyvében jelent meg: „Amikor a válogatott Európa-bajnoki selejtezőn 3:0-ra kikapott a Luzsnyiki-stadionban, Varga Zoltán Moszkvából hazafelé megkérdezte Hoffer József újságírót (egykor volt szövetségi kapitányt): hogyan létezik, hogy Albert 1967-ben Aranylabdát kaphatott. Megdöbbenésemre Hoffer József azt mondta, hogy »Zoli, akkor az egész keleti blokkban nem volt olyan labdarúgó, akit meg lehetett volna szavazni. Ezért a szocialista országok úgy döntöttek, hogy mindenki Albertre szavaz, a kapitalistákkal szemben«. Így lett Albert Flórián Európa legjobb labdarúgója, amire ma is büszke Magyarország. Hoffer József elmondta, hogy abban az évben Albert nem érdemelt Aranylabdát: nem a sportbeli teljesítménye alapján kapta, hanem azért, mert a béketáborban nem volt más. Ez a KGST aranylabdája.”

Pedig ennek cáfolatához elég lett volna előkeresni a szavazatok listáját, hiszen nem titkos. Flórit nyolc ország szavazója tette az első helyre, négy a másodikra, három a harmadikra. Ahol első lett: Bulgária, Hollandia, Luxemburg, Magyarország, NDK, NSZK, Portugália, Svédország – ebből hazánkkal együtt csak hárman tartoztak a keleti blokkba. Miközben a lengyeleknél második lett, a szovjeteknél, a csehszlovákoknál és a románoknál harmadik, a jugoszlávoknál az ötödik helyre került. Nem a legjobban szervezett összeesküvés…

A másik, ennél talán némileg kínosabb epizód az „ünnepélyes” átadáshoz kapcsolódik. Akkoriban még nem az volt a szokás, mint manapság, hogy a három jelölt csokornyakkendőben szorong az eredményhirdetést várva egy gálaműsorban, hanem a France Football főszerkesztője vitte el mindig személyesen egy fotós társaságában az Aranylabdát a győztesnek, aki maga választhatta ki a helyet és az időpontot. Ez többnyire a következő év első fontosabb meccse, általában az első válogatott találkozó volt. Csakhogy a magyar válogatott 1968-ban első hazai mérkőzését csak május 4-én játszotta, de mivel ez egy igen rangos összecsapás volt (Magyarország–Szovjetunió Eb-selejtező, ha úgy tetszik: Eb-negyeddöntő), és pont Flórián napja, így Alberték ezt az időpontok választották. Ám Flóri megsérült a meccs előtt, és nem játszhatott. „Futballista-pályafutásom egyik legfájóbb pontja ez – mesélte utóbb. – A francia újságnál az volt a bevett szokás, hogy a győztest kérik meg, válassza ki az átadás időpontját és helyszínét. Mi a szovjetek ellen játszottunk 1968. május 4-én a Népstadionban, és mindannyian úgy gondoltuk – nem csupán a hazai futballvezérek, még a politikusok is –, hogy ott láthatja a legtöbb ember az átadási ceremóniát. Csak hát az égiek másként rendelkeztek, mert apró baleset történt, megsérültem néhány nappal a találkozó előtt, és amikor a France Football főszerkesztője és fotóriportere megérkeztek, már nem is voltam a csapattal. Lukács Laci bácsi (a Népszabadság akkori sportrovatvezetője, az Aranylabda-szavazás magyar képviselője – a szerk.) jött el értem, mondván: a franciák ott várnak a Sport Szállóban. Alig ültünk le beszélgetni, amikor Sós Károly szövetségi kapitány a szobájából a telefonhoz hívta Laci bácsit, és embertelenül leszidta, engem pedig hazazavart. Abban maradtunk, hogy másnap délelőtt feljönnek az Árpád fejedelem úti lakásomba, hogy átvehessem végre a díjat. Végül is ott csinálták meg a riportot, a fotókat. Az akkori vezetők egész egyszerűen megtiltották, hogy a Népstadionban vegyem át az Aranylabdát. A mérkőzés utáni banketten aztán már részt vehettem a Gundelben, így a Népstadion hetvenezres közönsége helyett a Gundel étterem hetven vendége előtt adta át Max Urbini főszerkesztő az Aranylabdát. Mindenesetre az Aranylabda addigi történetében ez volt az egyetlen olyan átadás, amely nem stadionban, nem nézők előtt történt. Volt utána nagy mulatás, de akkor már bizony egy kicsit keserű volt a kisfröccs…”

 

Lukács László így emlékezett vissza 1991-ben a számára is kínos történetre: „Kerestem Albertet a Sport Szállóban (ott várta a szovjetek elleni mérkőzést a válogatott – a szerk.), és akkor tudtam meg, hogy kisebb sérüléssel bajlódik, vasárnap nem játszhat, már haza is ment. De hát mégiscsak szükség van rá! Kocsival azonnal elmentem az akkori Árpád fejedelem úti lakásába. Otthon is találtam, elmondtam, hogy Max Urbini főszerkesztő és a fotós a szállóban várják. Azonnal, készségesen visszajött a Sportba, ahol a rövid megbeszélésre leültünk. Alig néhány perc telt el, és név szerint szólítottak a telefonhoz. Szobájából az akkori szövetségi kapitány (a néhány hete elhunyt jó barátom), Sós Károly hívott, és alaposan megszidott, hogy Alberttel a szállóba jöttem (valaki azonnal jelentette neki), és rögtön menjen haza. Így röviden abban állapodtunk meg a vendégekkel, hogy másnap, szombat délelőtt Flóri lakásán találkozunk. Ott meg is történt a hosszú, kimerítő interjúvolás, később a fotózás, amikor közben tudomásomra jutott – és ezt közvetítsem a francia kollégáknak –, hogy az Aranylabdát a Népstadionban nem lehet átadni (úgy, ahogy az a legtermészetesebb volt eddig és a mai napig is a világ legnagyobb arénáiban), hanem legfeljebb a mérkőzés utáni vacsorán, amely a Gundelben volt. Hiába volt minden érvelés, szinte könyörgés – az illetékesek hajthatatlanok voltak.”

 

Persze ettől még nem csökkent a becses kincs értéke. „Eleinte mindennap ránéztem. Úgy voltam vele, mint a kislányommal közvetlenül a születése után. A gyereknél azt figyeltem, szuszog-e még, a labdánál meg azt, hogy megvan-e még. Megvolt. Egyszer a Fradiban volt valami kiállítás, odaadtam néhány hétre, de nem aludtam nyugodtan. Bárhogy is kérték, hogy vigyem magammal szurkolói ankétokra, találkozókra, nem vittem. Legfeljebb néha-néha fényképezésekre. És azóta is sokszor idézik tőlem, amit igazából csak egyszer mondtam egy újságírónak: ezt a labdát egyetlen védő sem tudta még soha elvenni tőlem. Hát akkor más se vegye el. Ez nagyon jó labda, hűséges és tisztelettudó, ez még sohasem pattant el tőlem. Ahányszor csak ránézek, szinte az egész pályafutásom végigfut előttem. S látom magam, ahogy négy-öt évesen a hercegszántói réten futballozni kezdtem.”

 

Az Aranylabda ennek ellenére külön életet él. Egyszer például a gondos óvás ellenére is lába kélt, ellopták egy kiállításról. A Császár már-már végleg elveszettnek hitte, amikor váratlanul egy műkincskereskedő jelentkezett nála, s közölte, hogy valaki megpróbálta neki eladni a páratlan trófeát. De becsületes ember volt, és segítségével visszajutott jogos tulajdonosához a labda. Amely 1987-ben társat is kapott: a ’67-es átadás 20. évfordulóján az adidas Budapest Kft. díszvacsorát rendezett a Taverna Szálló különtermében, Endre Harmath ügyvezető igazgató pedig egy arannyal befuttatott adidas emblémát nyújtott át Albertnek. 1989 karácsonyán pedig Párizsban volt jelenése a Császárnak, ahová 12 korábbi aranylabdást hívtak meg: Albert mellett ott volt Lev Jasin, Eusébio, Denis Law, Josef Masopust, Igor Belanov, Kevin Keegan, Marco van Basten, Michel Platini, Gianni Rivera, Franz Beckenbauer és Alfredo Di Stéfano.

 

2011 tavaszán pedig ismét régi fényében csillogott a 44 év alatt kissé megkopott Aranylabda. Ifjabb Albert Flórián édesapja közelgő 70. születésnapja alkalmából „renováltatta” a családi kincset. „Hogy a labdától aztán jobb ember lettem-e, vagy ellenkezőleg, rosszabb, nem tudom. Ezt talán csak mások ítélhetik meg igazán. Azt viszont igen sokan mondják, valósággal a szememre vetik, hogy nem profitáltam igazán a labda imázsából. Nem éltem vele. Nézzem csak meg Beckenbauert vagy éppen Platinit, mire vitték, mondják. Én meg azóta is csak ülök a labdámmal az Üllői úton, és várom, mikor jön ismét szebb világ a Fradira. Lehettem volna sokak szerint szövetségi kapitány, a Ferencváros ügyvezető elnöke vagy éppen MLSZ-vezér is. Valóban lehettem volna, csak mindenki elfelejti, egyik tisztségre sem kértek fel. Magamtól meg mégsem jelentkezhettem, hogy kérem, itt vagyok az Aranylabdámmal, tessék engem megválasztani. Azt viszont nyugodt szívvel állíthatom, hogy nem éltem vissza a labdámmal. Nem bújtam mögé, nem hivatkoztam rá, csak akkor vettem elő, ha kérték. Lehet, hogy rosszul tettem, mert a Fradi érdekében talán tényleg elő kellett volna szednem néhanap. De úgy látszik, nekem már csak ilyen az alkatom” – vallott az Aranylabdához fűződő viszonyáról Albert az Életem a Fradi című önéletrajzi könyvében.

 

Így aztán nem meglepő, hogy amikor néhány éve Hegyi Iván megkérdezte tőle, elcserélné-e az Aranylabdát egy vb-döntőért, így válaszolt: „Nem, mert lehet, hogy az utóbbit elveszítjük”. Sajnos ez akadémikus kérdés, Albert Flórián most már, ha akarná sem tudná elcserélni az Aranylabdáját semmire. Az övé marad mindörökre.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. januári számában.)