Szöveg Ághassi Attila Fotó FFT-archív
Elmentek a Katolicka portánál, és a kis utcák valamelyike a Grckoskolska, magyarul: görög iskola. Valaki csak tud segíteni” – adta telefonban az irányt Tőke János, a vajdasági Magyar Szó rovatvezetője. Ha már a GPS kudarcot vallott, és a Magyar Színházhoz vitt, a hagyományos módszerrel kellett megkeresnünk a címet. Újvidéken vagyunk, Árok Ferencet keressük. Nem találtuk meg könnyen a belvárosi lakást. Újvidéken magyarul csak nagy szerencsével boldogulhatunk, mert a 230 ezres városnak már csak hét százaléka magyar. Hol van az már, amikor az „Újvidéken hagytam én a szívem, elrabolta tőlem egy lány” című lagzis sláger szólt a Liman kerületben, vagy a várban. Most az Exit fesztiválról szól a nyár, és egy teljesen másfajta zenéről.
A Vajdaságban körülbelül 280 ezer magyar él jelenleg. Debrecen és Eger együtt, ha a lélekszámot vesszük. Ebből a közösségből – csak a sportot tekintve – számos nemzetközi klasszis emelkedett ki még az utóbbi évtizedekben is. Elsőként Szeles Mónika, akinek ismertsége Puskáshoz fogható a világban, és aki úgy tett állampolgársági vizsgát nemrég Budapesten, hogy senki sem tudott róla. Ebből a közösségből jött a világ legerősebb embere, Katona Ervin, aki az idén is meg akarja védeni tavaly szerzett címét. Az a liga, amelyben ő versenyez, komolyabb, mint ahol az anyaországban sokkal ismertebb Fekete László eddig bármit is elért. Horváth István kétszeres világbajnok birkózó is itt született, valamint Kubát János, asztalitenisz-edző, aki görög szövetségi kapitányként Puskás közeli barátja volt Athénban. Kubát a szerb Puskással, Bobekkel is baráti viszonyban volt, de mégsem ezzel vonult be a történelembe, hanem azzal, hogy ötmillió dollárt szerzett Bobby Fischer 1992-es visszatérését finanszírozandó, és a pénzt egy táskában át is vitte Magyarországra, amikor a délszláv háború miatt már embargó sújtotta Jugoszláviát, amely a nem hivatalos világbajnoki döntő helyszíne lett Fischer és Borisz Szpasszkij között. És persze itt, a Délvidéken született, és nyugdíjasként ide tért haza a futballedző Árok Ferenc.
A róla írt ausztrál könyvben az van: sohase becsüljék le őt, mert ő sohasem becsüli le a futballt. Árok Ferenc Ausztrália lovagja, papírja van róla, a futballért kapta a legmagasabb rangú állami kitüntetését.
A Kanárikkal a csúcson
Árok nem futott be jelentős futballkarriert, a Jedinstvóban játszott, és egy sokadosztályú zombori meccsen kezdte utasítgatni a társait. Akkor még nem voltak edzői papírjai, de tudták a többiek, hogy tanul. Az utasítgatás olyan jól sikerült, hogy tíz helyett csak kettőt kaptak. A Jedinstvo beolvadt az FK Novi Sadba, amelynek a kispadját 29 évesen megkapta. 1961-ben feljutott a jugoszláv élvonalba a kis csapattal, amelyik még a városban is csak a második számú lehetett a Vojvodina mögött. Egészen 1963-ig dolgozott itt, amikor a Kanárik a 8. helyen végeztek a tizennégy tagú ligában, míg a Vojvodina a 12. lett. Együttesével legyőzte a Crvena zvezdát és a Partizant is.
A szívemre teszem a kezem, sokáig nem tudtam, ki Árok Ferenc.
Azóta visszatértek Újvidékre
A nevét senki sem akarta itthon tudatosítani, és ugyan írtam egy könyvet a nem magyar színekben bajnok olimpikonokról, de az ő életének nem volt szakirodalma, pedig volt olimpián is, nem is akármilyen eredményekkel. Készült ugyan róla egy portréfilm, de a Google például még csak véletlenül sem ad ki az elmúlt tíz évből olyan magyarországi cikket, amelyikben akár csak említik a nevét, megjelenik valamelyik nagy győzelme, kisebb sikere. (A Vajdaság nyilván más, Újvidéken, Kanizsán lokális hős.) És hős Ausztráliában is, ott szinte mindenki ismeri a nevét: az államelnök mögött egy közvélemény-kutatásban a második volt az ismertségi rangsorban. Teljesen természetes tehát, hogy Magyarországon nem ismerjük, senki sem vette rá a fáradságot, hogy bemutassa, mit ért el, és hogyan érte el.
A belterjes magyar edzői gárdának talán még csípné is a szemét, ha kérlelhetetlenül kritizálna, ha szakkommentálna esetleg egy meccset. Mert biztos vagyok benne, hogy kritizálna. Részint, túl van már azon a koron, hogy bárkitől is tartania kelljen, másodsorban ő a nyolcvanas évek végéig lépést tartott a világfutballal, felfedezte, hogy a kondícióval mennyi mindent el lehet érni. Nálunk ez sokáig szitokszó volt (most is az, miután egy időben meg éppen az erőnlét szerepét értékelték túl), pedig a hetvenes évekbeli könyvekben olvashatjuk, voltak olyan hazai élvonalbeli futballisták, akik az edzés végére nem tudták a leszúrt karókat futva kikerülni, nemhogy még labdát vezetve.
Árok egy modellre – amit túl egyszerű lenne obsession-szisztémának hívni – tette fel az életét, de innen folytassa ő: „Nem álmodtok a Wembleyről? Ezt kérdeztem a játékosaimtól. Nem szeretnétek tizenketten lenni a pályán? Nem értették, csak csodálkozva bámultak rám. Elmondtam, ha rengeteget futnak, akkor mintha tizenketten lennének a pályán, olyan lesz az érzetük. Amitől csak megnő az erejük, az önbizalmuk, a hitük. Az első sprinteket még bírni fogja az ellenfél. De mi lesz a nyolcvanadik után? Mi lesz a nyolcvanadik percben? Akkor ti lesztek a jobbak, mert keményebbek lesztek. Akkor meglesz a fölényetek. Mintha még egy emberrel több lenne a pályán. És akkor csak elmentek a másik mellett, esetleg vissza is kérdezhettek: mi van, nem bírjátok, pedig még nincs vége, még nincs hármas sípszó.”
Lovag is,meg nem is
„A nagyanyámé volt az első ház a töltés mellett, tehát én majdnem házigazda voltam, amikor ott futballoztunk a töltésoldalban” – vallott az 1932. január 20-án született Árok a magyarkanizsai kezdetekről.
„Nem igaz, hogy sir vagyok, ezt csak kitalálta valaki. Aztán elterjedt. Állami kitüntetést kaptam, ami már nem egyenlő a sir-ré ütéssel, mert az már nem létezik Ausztráliában. A köztársaság megszüntette, mert az a királysághoz tartozott. Nem az angol királynő adja már át ezt, hanem a helytartója, az ausztrál tengeri flotta legmagasabb beosztású tisztje. 1990-ben kaptam meg ezt az elismerést. Pénz nem jár vele, de meglehetősen nagy kitüntetés, pláne egy idegennek. Mindenhol úgy köszöntek, hogy Frank mate, vagyis haver, ami annak a jele, hogy befogadtak.”
A szavak akkor nyertek tartalmat, akkor lett egy csapásra maximálisan hiteles és elfogadott Árok, amikor Ausztrália három meccsen két pontot szerzett Angliától 1983-ban, és mindezt 1–2-es gólkülönbséggel érte el. Könnyű kiszámolni: két döntetlen (0–0, 1–1) mellett egyszer kikaptak 1–0-ra. A három évvel korábbi 15–1-hez képest nem rossz eredmény.
„Akkor már fanatikusan hittek nekem a játékosaim, átharapták volna a vasat is, mert érezték, jó irányba megyünk. Legyőztük a későbbi BEK-győztes Juventust is például. Jaj, istenem, hogy mondják magyarul: obsession. Nem elhivatottság. Annál erősebb, sokkal komolyabb. Megszállottság! Na, ez az. Azt kértem. Embertelen, mennyit hajtottam őket, így visszagondolva az is meglepő, hogy kibírták, végigcsinálták, amit kértem tőlük. Százszor száz sprint, egy zokszó nem volt, mindenki futott. Ha hatszor ezerötszázat vezényeltem, összeszorított fogakkal, újabb zokszó nélkül nekimentek. A lengyel származású Kosmina volt az egyik legmegszállottabb játékosom. Ő tényleg nem ismert lehetetlent, mindent megtett a győzelemért. Semmi sem érdekelte jobban a győzelemnél, az anyján is átgázolt volna, hogy nyerjen. Ő volt a csapatkapitányom. Ő volt a vezérbika. Ha a pályán volt, alig veszítettünk meccset.” (John Kosmina ma az Adelaide United edzője, játékosként 60 válogatott meccsén 25 gólt szerzett, és az Arsenal kerettagságáig vitte – a szerk.) 1985-ben mégis veszítettek, a skótok legyőzték Ausztráliát az interkontinentális selejtezőn, az 1986-os vb-re nem juthattak ki.
„Most már biztos vagyok benne, hogy a második bekapott gólunk les volt. Az első egy szabadrúgás volt. Kettő nulla lett, kiestünk, mert odahaza nulla nulla volt. Sir Alex Ferguson volt az ellenfelem. Aki akkor még természetesen nem volt sir, és aki akkor még nem volt a Manchester Unitednél, hanem az Aberdeen edzője volt. Pár hónappal korábban vette át a válogatottat, miután elődje, Jock Stein meghalt a kispadon. Ferguson felforgatta a teljes csapatot, akiket ismert, azokat betette, és ez a baráti közösség megnyerte a meccset. A vébén nem vitték sokra, egy ponttal kiestek.”
Az 1988-as olimpián viszont sikerült Ároknak a maximális áttörés. Ausztrál csodának nevezték, amit végrehajtott, teljesen esélytelen válogatottjáról beszélt mindenki, olyan feltűnést keltve, mint a jamaicai bobosok ugyanabban az évben. Nem elhanyagolható különbség, a bobosok éppen csak célba értek, tanúsítva, mennyire fontos még a részvétel is. Ároknak is ilyen szerepet szántak, de ő bebizonyította: akkor igazi a részvétel, ha sikerélménnyel is párosul.
Rögeszmésen dolgozott. Saját költségén utazott el Svájcba megnézni az ott edzőtáborozó jugoszlávokat. Ivica Oszim volt az edző, aki a Zseljeznicsartól került a csapat élére, és aki a kis szarajevói csapatot az UEFA-kupa elődöntőjébe juttatta, ahol aztán elvérzett a Videotonnal szemben 1985-ben.
„Találkoztam pár jugoszláv újságíróval, akik kikerekedő szemekkel néztek rám, mit keresek én ott. Persze, nem bújhattak ki a bőrükből, megkérdezték, mennyi lesz a meccs. Mondtam nekik, hogy megruházunk titeket. Ekkor már ki is röhögtek. Kikkel? Hogyan? Egy nullára nyerni fogunk, mondtam. Egész biztosan hibbantnak néztek. Árok, mi az aranyért megyünk, nálunk ott lesz Pikszi Sztojkovics, neked meg még csak egy ismert játékosod sincs. Ez volt a válasz. Az én válaszom pedig az egy nulla volt, de már Dél-Koreában, az olimpián.”
A liverpooliak titkát is kutatta
„Vujadin Boskovval egyszer, még pályafutásunk közepén meglátogattuk a Liverpoolt. Bill Shankly etalon volt mindkettőnknek, ahogy felépítette a klubot, ahogy összeválogatta a játékosokat, nem ragozom. Nagyon kíváncsiak voltunk, hogyan edzenek. Hát olyat még nem láttunk. A fiatalok nekimentek a nagy ászoknak, nem kímélt ott senki senkit. A legnagyobb meglepetésünkre egymás közt döntötték el, ki kivel akar egy csapatban lenni. Shankly nem szólt bele. Mindegyik játékos fogott egy labdát a hóna alá, nem passzoltak azok egymásnak kettőt sem, a falnak rúgták, a kerítésnek, és a visszapattanót átvették. Így mentek körbe-körbe, majd egy órán át. Nem futottak labda nélkül egy métert sem. Sokkal többre számítottunk, arra, hogy megfejtjük a titkot, de ezért szép a futball, hogy az egyszerűsége a nagyszerűségét adja. Az étkezésről már nem is beszélek. Hatalmas steakeket raktak a tányérokra, még nagyobb adag krumplival, pedig azt hittük, hogy e tekintetben is tanulunk valamit.”
Huszonegy edzésen készültek a jugoszlávok ellen, modellezte, a pálya melyik részén fogja átvenni a labdát Dragan Sztojkovics, többször felhívta a figyelmet: nem rúghat bele senki, ez nem rögbi, nem footie. Tizennégy edzésen nem tudták megvalósítani a játékosai, amit kért. Az utolsó hét tréningen viszont már igen.
A Crvena zvezda sztárját, akit akkor a sajtó már összeboronált a Real Madriddal, kikapcsolták a játékból. Gólt is kellett viszont lőni, erre is kitalált egy sémát: a bal oldali védőt gondolta a leggyengébbnek, és mivel neki a jobbszélsője gyors volt, erre szervezte a támadásokat. Ez a terv is bejött, Farina elfutott, és gól lett. (Frank Farina, 67-szeres válogatott, későbbi ausztrál szövetségi kapitány). A labdarúgótorna első fordulójában megszületett a szenzáció: a nagyon erős csapattal érkező Jugoszlávia becsődölt. Később tovább sem jutott a csoportból, mert Ausztrália elcsípte a brazilok mögötti második helyet Nigéria legyőzésével (1–0).
A torna előtti fogadáson azt sugallták neki, milyen szép lenne, ha az övék lenne a fair play-díj. Lehetőleg ne szabálytalankodjanak sokat, ne kapjanak pirosat, Ausztrália már azzal elérte a maximumot, hogy kijutott.
„Szimpatikus vesztes legyek én? Nem fog menni. Seggbe fogunk rúgni mindenkit” – így válaszolt a FIFA vezéreinek, és a fair play-díjat végül az NSZK nyerte.
A szintén az olimpiai aranyért érkező, végül a döntőben 11-esekkel alulmaradó brazilok elleni vereség papírforma volt (0–3), rájuk alkalmazható stratégiát nem tudott szabni, olyan játékosai nem voltak, akik Romáriót vagy Bebetót fel tudták volna tartóztatni akár csak egy félidőn át. Jött a szovjetek elleni meccs a negyeddöntőben.
„Megnéztem a ruszkikat nyolcvanhatban a mexikói világbajnokságon. Nem hittem a szememnek, amikor másfél órával a meccs előtt kimentek edzeni, és nagyon keményen hajtottak, ütköztek, futottak. Azt hittem, ezek a tartalékok, mert az lehetetlen, hogy abban a borzasztó hőségben ezt még fokozni tudják. Fokozták. Az irapuatói eredményt ismerjük. A belgák ellen ugyan kiestek, de nagyon erős csapatuk volt. Ellenünk, az ausztrálok ellen ugyanezt megcsinálták az olimpián. Keményen edzettek, és a meccsen még keményebbek voltak. Az én csapatom kirobbanóan jó erőben volt, hiszen a győzelmeink nem voltak véletlenek. De a szovjetek átszaladtak rajtunk. Dinamikában, erőben is jobbak voltak, bele sem merek gondolni, mennyit és hogyan edzhettek, ha az enyéim egyszerűen lepattantak róluk. Mi ugyanúgy outsidernek számítottunk, nem az elődöntő lehetőségétől ijedtünk meg. Maximum a tempótól ijedhettünk meg, mert azt nem bírtuk.” És 3–0-val a későbbi olimpiai bajnok szovjetek mentek tovább.
Jól cserélt Titónál is: aranyozott bicskát kapott
A mexikói olimpiai játékok utáni belgrádi fogadás alkalmával történt. A Beli Dvorban halk zene szólt, a mintegy ötven újságíró kihúzta magát, és várta a hoppmestert, hogy jelentse a fogadás kezdetét. Ezután döbbenetes dolog következett. Színre lépett Árok Ferenc, markában a mexikói olimpia kulcstartójával odalépett az elnökhöz, és a következő szavakkal nyújtotta feléje: „Cserélünk, elnök elvtárs?” Titót nem lepte meg az ajánlat, letette a pezsgős poharat, és a zsebéből elővett egy aranyozott bicskát. Ezt nyújtotta át: „Megfelel? Mozse li?” (Részlet a Magyar Szó 2011. karácsonyi számából)
Árok hajszálnyit sem változtatott a természetén, nem azonosult Ausztráliával, ezért lett sikeres. A jelleméről nagyon árulkodó a következő történet, amit az FK Novi Sad edzőjeként élt át. A kisebbik újvidéki csapattal feljutott, akkor ismerhették meg a nevét Jugoszláviában.
„Arapovics, a segédedző rám csúszott, kiment a térdem. Gondolom, nyeregben érezhette magát, holnap nem megyek edzésre, majd ő megtartja, a meccsen is ő ül a padon, a győzelem az ő dicsősége lesz. A helyzetet azonban nem mérte fel jól, mert fabotokkal kimerevítettem a lábam, fogtam egy harmadikat mankónak, és másnap ott voltam az edzésen. Arapovics hazament, mert látta, engem agyonütni sem lehet, olyan nincs, hogy hiányozzak az edzésről. Az életemet az edzés, majd a felkészülés határozta meg.”
Puskással néha összefutottak Ausztráliában
Nem hiányzott a legutóbbi, 2010-es világbajnokságról sem.
„Ültem a lakásomban, amikor megcsörrent a telefon, Ausztráliából kerestek. A férfi elkezdte mondogatni, mennyire hálás nekem, satöbbi, satöbbi. Kérdezte, emlékszem rá? Mondtam neki, hogy az unokáim nevét is összekeverem, jóember, egy több mint harmincéves történet már nincs előttem. Kiderült, hogy Ausztráliában felvettem őt, amikor stoppolt, és annyi időm volt, hogy ugyan nem esett útba, de elvittem, ahová ment. Ez a fickó két éve, nyáron az ausztrál szurkolókat utaztatta a vébére. Azt mondta, természetesen engem ingyen kivisz, csak a csoportnak tartsak pár előadást. Mivel az ausztrálok összekerültek a szerbekkel, elvállaltam. Ott voltam mindhárom meccsen, talán meg is jósoltam, hogy a szerbek nem jutnak tovább, hogy az ausztrálok ilyen gyenge védelemmel beleszaladnak egy vereségbe. A mostaniak közül már csak Schwarzert ismerem, ő 17 évesen volt a játékosom. (Mark Schwarzer, a Fulham ausztrál válogatott kapusa – a szerk.) Azt hiszem, tetszett a turistacsoportnak, amiket mondtam, és eközben még a Magyar Szó is jól járt, mert kintről cikkeket írhattam a rovatomba, a Karosszékbe.”
„Az unokáim nevét is összekeverem, jóember!”
Az elmúlt 25 évben három magyar származású edző vitte kapitányként valamire külföldön. Árok ausztrál, Bölöni László román, László Csaba ugandai, most litván kapitány (cikkünk megjelenése óta Dárdai Pál is a Herthánál – a szerk.). Semmi közük nincs a magyar futballiskolához, a mentalitáshoz. Más tőről fakad a műveltségük, nyelvismeretük, alázatuk.
Itt a válasz, miért kellettek ők, és miért nem kellettek mások. „A jugoszláv futballiskola a magyar és a holland keveréke. Pálfai János ragyogó szakkönyveket írt, azokat egyenesben fordíttattam le. Egy kicsit ludas vagyok abban, hogy a jugoszláv iskola megteremtődött a hatvanas években, és most már hét országban használják fel a tanításait.”
Kilenc éve tért vissza Újvidékre, azóta is ott él, a belvárosban, közvetlenül a lánya mellett. Meccsre már nem jár, mert szerb feleségét gondozza nap mint nap. Egyszer még Nemanja Vidicsnek is levelet írt, amikor meghallotta, mennyit keres a Manchester Unitedben. A védő azonban nem válaszolt, nem támogatta az újvidéki futballistagyerekeket. Árok Ferenccel ellentétben, aki cikkeiért, megjelenéseiért kapott tiszteletdíjat egy alapítványnak adja, és ennek köszönhetően egy-egy tehetséges fiatal ezereurós ösztöndíjat kap.
A magyar szálak
„Puskás Melbourne-ben volt, én többnyire Sydneyben, nem találkoztunk sokszor, de közönségtalálkozókon összefutottunk, Dettre András volt a moderátor, aki engem az országba csábított. Egy öregfiúkmeccsen voltunk, az összes hozzátartozó megjelent, Öcsire pedig alig volt valaki kíváncsi, mindenki a rokont akarta nézni. Aztán a labda Puskáshoz került, és hirtelen felvette a kezébe. Elnémult a zsivaj, a tömeg hirtelen rá és a mozdulat szokatlanságára figyelt. Mire Puskás: »Na, végre megkaptam a tököt, most már legalább rám is figyeltek.«” „Egyszer voltam Magyarországon, Agárdon, az ottani akadémián. Az anyagi feltételekig el sem jutottunk, miután szóvá tettem, miért edzenek kalitkában a gyerekek. Kis területen huszonketten voltak, nem is értettem, az mire jó. Utána nem beszéltünk.” Árok alapította az első futballakadémiát Ausztráliában, ezért is lehetett rálátása, mit és hogyan kell tenni.
„Nincs sok élményem Mezeyről. Ő Topolyán született, én Kanizsán, tíz év van köztünk. Volt egyszer Ausztráliában a vendégem, az ebédhez kapott ajándékok nagyon érdekelték. A feleségem a zafírját is odaadta neki, mert Mezey kísérő nélkül érkezett, így nem kapott az egyik dúsgazdag bányatulajdonos ajándékából. Mexikóban találkoztunk ismét, engem az oroszok érdekeltek nagyon a magyarok mellett. Átnézett rajtam, fel sem tűnt neki, hogy néhány évvel korábban minden kívánságát lestem, éppen csak nőt nem szereztem neki.” A ’74-es vb-re jutott ki először Ausztrália, a csapat tagja volt akkor Abonyi Attila is, aki tízévesen hagyta el Magyarországot, és 35 góljával jelenleg is harmadik az ország örök góllövőlistáján.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. júniusi számában.)
