„Ez így nem megy, ide lángszóró kell!”

 

 

Szöveg Paul Simpson Fordítás Kovács Gergely

A cikk 2013. februárjában jelent meg!

 

Hatvanhat nap alatt sikerült lezavarni az FA-kupa harmadik körét 1962–63-ban. A káoszt és reménytelenséget, ami az 1740-es év óta leghidegebb télen jellemezte az angol futballt, jól tükrözi a Sheffield United Bolton elleni, eredetileg 1963. január 5-re tervezett meccsének programfüzetébe benyomott pecsét: „Az időjárási viszonyoknak köszönhetően a mérkőzést 1963. február 20-án rendezik, kezdés: 19.15. (Egy órával a kezdés előtt még így gondoltuk!) Végre! 1963. március 6., kezdés: 19.15.”

És tényleg, ez a diadalittas „Végre!” felkiáltás jelzi a kupatörténet legtöbbet halasztott fordulójának a végét. A harmadik körben mindent összeadva 261-szer halasztották el a meccsek kezdetét (csak a Lincoln City–Coventry mérkőzést 15-ször, mert az óriási hókupacok, a csikorgó szél, a fagyos köd, a három hónapon át megmaradó jég és a mínusz 20.6 fokig süllyedő hőmérő mellett a futballról szó sem lehetett). A forduló, ami január 5-én vette kezdetét három lejátszott mérkőzéssel, március 11-én ért véget a Middlesbrough és a Blackburn Rovers 3:1-re végződő meccsével.
Az angol szövetség annyira megijedt a lehetséges anyagi következményektől – a Blackpool például nem játszott hazai meccset december 15. és március 2. között –, hogy kamatmentes kölcsönt ígért a kluboknak. De a helyzet nem csak a klubokra nézve vált veszélyessé. Mivel nem játszottak mérkőzéseket, a fogadóirodák is az összeomlástól kezdtek rettegni, ezért talál­kozókra gyűltek össze. Ezeken kisorsolták, melyik csapat nyert (volna) meg egy adott meccset, vagy játszott volna döntetlent (nem az eredményt állapították meg).

 

Az első összejövetelt 1963. január 26-án tartották a London Connaught Roomban Lord Barbazon elnökletével. Barbazon főnemes volt, és igen jól értett a repülőgépekhez és a golfhoz is. Mellette visszavonult játékosok ültek még a bizottságban, például Ted Drake, Tom Finney, Tommy Lawton és George Young, egy nyugalmazott játékvezető, Arthur Ellis, továbbá egy tory parlamenti képviselő, Gerald Nabarro, aki híresebb volt pödört bajszáról, és NAB1 névre szóló rendszámtáblájáról, mint arról, hogy konyítana a futballhoz. Miután megállapították az első eredményeket – 23 hazai, nyolc idegenbeli győzelem, hét döntetlen –, egy ittas újságíró elkezdett üvöltözni Nabarróval: „Hogy a f***ba mondhatják azt, hogy a Port Vale megverné a Northamptont? Maguk nem ismerik a futballt!” Nabarro nyugodtan szólt hozzá: „Uram, maga részeg, de ha józan lenne, akkor is ugyanazt válaszolnám: No comment. És ezt nyugodtan leírhatja.”
Mire az angol szövetség kitalált valami látszatmegoldást a helyzetre, már biztos volt, hogy a május 4-re tervezett döntőt három héttel el kell halasztani.

„Semmit sem ért, mert ahogy a jég elolvadt, rögtön újrafagyott”
Az időjárás 1962 decemberében kezdett el megváltozni. A sűrű köd miatt 18 bajnoki mérkőzést kellett törölni, nyolcat pedig december 22-re halasztottak. Négy nappal később Anglia nagyobbik részét 30 centiméter vastagságú hó borította. A hóesés nem állt el, a fagy nem enyhült, a Temze úgy fagyott be, hogy raliversenyt tartottak a jegén. 1963 januárja Nagy-Britannia leghidegebb teleként vonult be a történelembe.
Anglia nagy része hó alatt pihent, az alapvető élelmiszerek ára 30 százalékkel emelkedett, számos helyen elfagytak a vízvezetékek. Az angol futball nem volt felkészülve ilyen hirtelen és drasztikus katasztrófára. Alig néhány stadionban – köztük a liverpooli Goodison Parkban – volt talajfűtés, és az FA utasította a pályájukon villanyvilágítását használó klubokat: meccseiket nappal játsszák, hogy az esetleges áramszünet ne okozzon fennakadást.
Január 5-én mindössze három mérkőzést rendeztek meg az FA-kupa harmadik fordulójából: északnyugaton a Preston saját otthonában 4:1-re kapott ki a Sunderlandtől, a Tranmere Rovers 2:2-es döntetlent játszott a Chelsea-vel, délnyugaton a West Bromwich Albion 5:1-re verte meg a Plymouth-t.

 

A többi 29 mérkőzést elhalasztották. Csak a Sunderland és a West Brom jutott tovább a negyedik fordulóba. A várakozó 60 klub olyan helyzetbe került, amit a The Times így jellemzett: „a kupa történetének legvalószínűtlenebb eseménye”.
Hogy miképpen rendezhették volna meg a harmadik fordulót, azt Jimmy Armfield és Tony Walters mutatták meg a Daily Mirror fotósainak, amikor korcsolyáztak egyet a Blackpool pályáján, a Bloomfield Roadon.
Amikor a kétségbeesett egyesületek felismerték, hogy ez az állapot akár hosszabb ideig is eltarthat, és számításba vették, mekkora bevételkiesést jelent számukra a zárt stadion, minden szóba jöhető lehetőséget felmértek, hogy csökkentsék veszteségeiket.
Próbálkoztak dán hókotrókkal, hőlégfúvókkal, lángszórókkal és jégoldóval is. Január 22-én, ahogy a Norwich City szóvivője fogalmazott, „utolsó, elkeseredett kísérletet tettek”, és lángszórókkal mentek végig a pályán, de „semmit sem ért, mert ahogy a jég elolvadt, rögtön újrafagyott”.
Hiába takarították el a havat, a talaj egy méter mélyen fagyott át. A Wrexham 80 tonna homokkal szóratta le a Racecourse Groundot, és ennek meg is lett a jutalma: le tudta játszani meccsét Bill Shankly Liverpoolja ellen, igaz, 3:0-ra kikapott.

 

„Tudnának vajon a játékosok a tükörjégen valami olyasmit játszani, ami nem a futball paródiája?”
Ha valakinek, akkor a Leicester Citynek a javára vált ez a helyzet. 1962 nyarán a csapat pálya­mestere, Bill Taylor újrafüvesítette a Filbert Street gyepét, ehhez műtrágyát és gyomirtót is használt, ezek termeltek annyi hőt, hogy a pálya ellenálljon a fagynak. A csapat kapusa, Gordon Banks így emlékszik vissza könyvében: „A pályamester még azzal is rásegített, hogy olajoshordókat rakott a gyepre, ezekben koksz égett. Ezáltal megugrott a hőmérséklet, és nem fagyott a pályán. Péntek éjjel őrszem ült mellette, hogy ne történjék semmi váratlan. A hordók délelőtt tizenegyig maradtak a gyepen. Délben érkezett a játékvezető, ellenőrizte a pályát, és engedélyezte a játékot.” Miután csupán három nap csúszással 3:1-re verték a Grimsby Townt, arra is készen álltak, hogy lejátsszák a negyedik forduló mérkőzését az Ipswich Town ellen. Számos csapat tíz hetet is kihagyott, a City csak ötöt. Mielőtt a harmadik kör is véget ért volna, a Leicester City kipipálta az Ipswich Townt is, 3:1-re nyert, és máris a 16 között találta magát.

Matt Gillies irányítása alatt a Leicester City rövidpasszos futballt játszott, ennek eleme volt, hogy a bal oldali csatár, Davie Gibson és a szívós balszélső, Mike Stringfellow helyet cserélt, és passzokkal tömték a tizenhatoson belül a középcsatárt, Ken Keyworth-t, aki előretolt közép­pályásként szaladt fel. Mögöttük gyakran futott be az üres területre Frank McLintock, amit a visszalépő jobb oldali csatár, Graham Cross szabadított fel. A rövid passzos játék és a posztok ilyetén felcserélése a kommentátorokat is megosztotta, egyesek nagyon ötletesnek tartották, mások szerint túlzottan védekezővé tette játékukat. A taktika viszont annyira bejött, hogy kilenc mérkőzést nyertek vele sorozatban. El is nevezték a csapatot „Jégkirályoknak”.
De Banks memoárja arra is kitér, hogy azért a dolgok nem úgy mentek, ahogy normális esetben: „Három órára a talaj nagy része újra megfagyott, különösen a kétszintes lelátó árnyékában”. Tudván ezt, Banks a bal lábára hagyományos bőrstoplis cipőt húzott, a jobbra viszont olyat, amin a stoplik gumiból voltak, és jobban alkalmazkodtak a kemény talajhoz. A két pár cipő másik két példányát is magával vitte, és annak megfelelően cserélte, hogy melyik irányba támad a csapata. A bőrstoplikat le is reszelte, hogy jobban tapadjanak. (Szerencséjére ekkor még nem ellenőrizték a játékosok cipőinek talpát.) „Ügyeltem arra, hogy ne legyenek balesetveszélyesek” – állítja, bár manapság az efféle eljárás tilos.
Mivel a lakásában nem ment a fűtés, több meleg ételt evett, emiatt viszont felszedett néhány fölösleges kilót. Ez McLintockkal is így történt, ő így emlékszik vissza: „Rohadt egy tél volt, túl kellett élni. Nem számított, mennyi szenet pakolunk a kályhába, és milyen mennyiségben döntjük magunkba a forró levest. Hetekig éltünk úgy, hogy nem tudtunk átmelegedni.”

 

 

Bármilyen abszurdan is hangzik az, hogy Banks lereszelte a stoplijait, a hosszúra nyúlt „hadiállapot” indokolttá tette az efféle óvintézkedéseket. A harmadik fordulót összefoglaló filmhíradó a Spurs és a Burnley összecsapásával indul – a mérkőzést január 16-án játszották le a hóborította White Hart Lane-en, és délután negyed háromkor kezdték, mert attól tartottak, hogy az áramszünet miatt nem fognak működni a reflektorok, a kijelzők –, és a hangosbemondó hallható az első képsorokon, amint felteszi a kérdést a stadionban összegyűlteknek: „Tudnának vajon a játékosok a tükörjégen valami olyasmit játszani, ami nem a futball paródiája?”.
A válasz egyértelmű nem. A Spurs kiütötte a Burnleyt az 1962-es FA-kupa-döntőben, és arról álmodozott, hogy egymást követő harmadik alkalommal léphet újra pályára a Wembleyben, de a játékosok elvesztették a lélekjelenlétüket, Terry Dyson dühösen kivágta a labdát, és verekedés tört ki. A Burnley 3:0-ra nyerte meg a meccset, aminek egyik legemlékezetesebb pillanata az volt, hogy a győztes csapat szélsőjének, John Conellynek terpeszbe csúszott szét a két lába, és ahogy a hangosbemondó megjegyezte „azt a benyomást keltette, mint amikor egy repülőgép a hasára száll le”.

 

„A klubok türelemmel és jó humorral reagáltak”
A Stoke Leeds United elleni mérkőzését 12-szer halasztották el. A Leeds csapatkapitánya, Bobby Collins elmondta, hogy a csapat ezekben az időkben is hetente ötször edzett egy iskola tükörsima jegén. „Dolgozunk, becsülettel felkészülünk, aztán meg jön a csalódás.” Don Revie csapata ebben az időben még az akkori másodosztályban szerepelt, és nem engedhette meg magának, hogy elutazzon, és lejátsszon néhány felkészülési találkozót. „Az edzések során – mondja Collins – annyi energia gyülemlett fel a játékosokban, hogy mindannyian meccsért imádkoztunk.”
A klubigazgatók úgyszintén. Harry Reynolds, Manny Cussins és Albert Morris személyes garanciát vállalt arra, hogy kijárják bankjuknál a hitelkeret bővítését. Tanulhattak volna a Halifax Towntól, ahol a gyepen műjégpályát létesítettek, és megnyitották a nyilvánosság előtt.
Az imák végül március 6-án találtak meghallgatásra, amikor két hónap késéssel végre az Elland Roadon találkozott egymással a Leeds és a Stoke City. A pályát száz égő hordóval olvasztották fel, így tízcentis sárban játszottak a csapatok. A Stoke leginkább arra koncentrált, hogy feljusson az első osztályba, ezért nem küldte pályára Stanley Matthewst, és ki is kapott 3:1-re.

 

Voltak olyan csapatok, amelyek megengedhették maguknak, hogy külföldre utazzanak. A Chelsea menedzsere, Tommy Doherty, hogy biztosítsa reklámértékű csapata erőnlétét, barátságos találkozót szervezett Málta ellen. A kékek nyertek is, de az eufória hamar dühbe váltott, amikor kiderült, hogy a brit repülőterek lezárása miatt nem tudnak hazautazni. A Coventry City, a Manchester United és a Wolves biztosra ment, és a lényegesen melegebb Írországban talált magának ellenfelet. Hogy továbbra is lehessen fogadni, az FA megengedte, hogy a klubok semleges pályán is lejátszhassák mérkőzéseiket. A Coventry menedzsere, Jimmy Hill fel is ajánlotta a Lincoln Citynek, hogy a harmadik kör visszavágóját rendezzék Dublinban. A Lincolnnak lehet, hogy érdemes lett volna élni az ajánlattal, mert végül 5:1-es vereséget szenvedett otthonában a március 6-i mérkőzésen. A Lincoln nem volt a helyzet magaslatán: középcsatára, Brian Punter rossz ütemben passzolt, és ebből
Jimmy Whitehouse már a 15. másodpercben megszerezte a vezetést.
Öt nappal később a Middlesbrough 3:1-re verte meg a Blackburnt az Ayersome Parkban, és ezzel a harmadik kör véget ért. A káosz azonban nem. A negyedik forduló sorsolásakor hihetetlen elméleti viták voltak. Az ötödiké még ennél is abszurdabb helyzetet teremtett: 48 csapat volt versenyben 16 helyért. A labdarúgó-szövetség úgy látta jónak megszüntetni a szürreális helyzetet, hogy elhalasztotta a sorsolást.
Amire ugyanis Alan Peacock továbblőtte a Middlesbrough-t a negyedik körbe, nyolc csapat – a Chelsea, az Everton, a Leicester, a Liverpool, a Leyton Orient, a West Ham, a Southampton és a Sunderland – már az ötödikben járt. Ezért aztán addig nem sorsoltak, amíg nem derült ki, melyik nyolc együttes csatlakozik hozzájuk, és helyre nem állt a rend. Ekkor ugyan már nagyon csúszott a sorozat, de legalább mind a 16 együttes azonos szintről küzdhetett tovább.
Minden halasztás, lángszóró, forró leves ellenére az elődöntők meglepően már nem meglepő képlet szerint alakultak. A Southampton 1:0-ra kikapott a Manchester Unitedtól, a Leicester pedig épphogy csak átlépett a Liverpoolon (1:0). Ez leginkább annak köszönhető, hogy a csapat kapusa olyan formában védett, hogy a meccs után a „Banks of England” becenevet kapta.

A május 25-i döntőn egy picivel esélyesebbnek tartották a Leicester Cityt. Úgy tűnt, hogy abban az idényben duplázni fog, ám végül a bajnokságban egymást követő négy vereséget szenvedett közvetlenül a döntő előtt. A Matt Busby dirigálta Manchester United csak vajúdott a bajnokságban a nagy olvadás óta, végül három pontra a kieső helytől végzett. A Jégkirályok mégsem hozták az akkoriban tőlük várt formát, és 3­:1-re kikaptak a döntőben, Denis Law egy, David Herd két gólt szerzett. A másik oldalon Keyworth szépített.
Gilliesnek és a Leicesternek ez nem jött jól. Az esély, hogy naggyá váljanak, elolvadt a hóval együtt, és a menedzser unortodox taktikája sem izgatta már különösebben a szakmát, bár érdekes, hogy az elődöntőben Bill Shankly is azt kérte a liverpooli Gordon Milnétől és Tommy Smith-től, hogy cseréljenek helyet, úgy, ahogy a leicesteri Cross és McLintock is tette.
A végül szerencsésen lejátszott döntő megnyugvást hozott a labdarúgó-szövetségben is. Sir Stuart Mallinson elnök azt írta a nagy fagy időszakáról az idényről készült évkönyvben, hogy újfent bebizonyosodott: a britek képesek rezzenéstelen arccal és velük született találékonysággal alkalmazkodni a nem várt helyzetekhez, és megállapította, hogy a klubok is türelemmel és jó humorral reagáltak.

Busbynak nagyon sokat számított ez a győzelem ahhoz, hogy elinduljon diadalmenete, és újra a legnagyobbak közt tartsák számon. A müncheni katasztrófa óta ez a győzelem volt az első kézzelfogható eredmény a klubnál. Valószínűleg benne is felharsant, amit pecséttel nyomtak be a Sheffield United programfüzetébe: „Végre!”.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. februári számában.)