Az igazi menekülés a győzelembe

 

„A brit kitartás és sportszellem elképesztő története egy német fogolytáborból.” Nem, ez a mondat nem a híres Menekülés a győzelembe című film moziplakátjáról származik, hanem egy százéves újság címoldaláról, amely egy elképesztő börtönszökésről emlékezett meg. 1914-et írunk, kitört az első világháború, Nagy-Britannia néhány leghíresebb futballistája pedig egyik napról a másikra a brutális Ruhleben internálótáborban találta magát, Berlin külvárosában. Szögesdróttal és fegyveres őrökkel körbevéve, barakkokban lakva, szerény koszton tartva, messze családjuktól és a szabadság reményétől, csupán attól várhattak megváltást, amihez a legjobban értettek: a futballtól.

A rabok között volt Steve Bloomer angol csatár, akit generációja legjobb játékosának tartottak. Bloomer Németországban dolgozott a háború idején. A Derby County legendája mindössze néhány hete volt első klubja, a Berlin’s Britannia (ma Berliner SV 92) edzője, amikor a németek kiadták a parancsot: minden brit férfinak el kell hagynia az országot, vagy börtönbe kerül. A határokat azonban gyorsabban lezárták, mint ahogy Bloomer kijuthatott volna az országból, kollégái pedig – akiket később szarháziaknak nevezett – feladták őt. Letartóztatták, és a német fővárostól hat mérföldre fekvő Ruhlebenbe került.

 

 

Ruhleben korábban lóversenypálya volt, így az istállókat – amelyeket még mindig szalma és lócitrom borított – alakították át barakkokká. Bloomer az első néhány száz rab között volt, de nemsokára 4500 férfit zsúfoltak 11 pici barakkba. Az állapotok szörnyűek voltak. A rabokat lóboxokba és szénapadlásokra helyezték el, ezek olyan zsúfoltak voltak, hogy a karjukat sem tudták a fejük fölé emelni. Ugyanabban a piszkos ruhákban maradtak, amiben érkeztek, a hideg betontól pedig mindössze némi szalma és vászonzsák választotta el őket. Az eső és a hó a tető résein keresztül folyamatosan hullott rájuk.
Minden barakk előtt egy hideg vizes csap állt, az étel pedig szegényes volt. A rabok reggel kávét kaptak, ebédre levest, vacsorára pedig teát. Néhány naponta egy szelet kenyeret, és ritkán egy darab kolbászt. Gyakori volt az ételmérgezés, a nátha, a kanyaró és más betegségek pedig sűrűn végigsöpörtek a táboron. A tábor 200 őre brutálisan bánt a rabokkal, még a moslékos vödrök tartalmát is megetették velük.

 

„Ha nem tettünk volna valamit, hogy megtörjük a borzalmak monotóniáját, amin az emberek nap mint nap keresztülmentek, rettenetes dolgok történtek volna.”
Bloomer hamarosan rájött, hogy a táborban több exfutballista is volt. A legtöbbjük, akárcsak Bloomer, korábban német csapatoknál edzősödött, amikor letartóztatták őket. Köztük volt Fred Pentland, az angol válogatott és a Blackburn Rovers játékosa, aki a Middlesborough-ban együtt játszott Bloomerrel. Ott volt a korábbi skót válogatott John Cameron is, a híres csatár, aki az Evertonban focizott, majd játékos-edzőként a Tottenhamet is irányította. Mindhárman felismerték, hogy a futball még ilyen körülmények között is képes javítani a morált.
„Meg voltam győződve róla, hogy ha nem teszünk valamit, amivel megtörjük a monotonitást, és amivel elvonjuk az emberek figyelmét a borzalmakról, amelyeken keresztülmennek, akkor súlyos gondok lesznek – emlékezett vissza az akkor 40 éves Bloomer. – A futballal kapcsolatos tapasztalataim azt súgták, hogy ha ez nem rázza fel az embereket, akkor semmi.”
A játékosok kezdetben rongyokból össze­varrt labdákkal fociztak a tábor teaháza mellett, egy kicsi pályán. A csapatokat angol klubok után nevezték el. Bloomer a „Tottenham Hotspur” labdarúgója volt, akárcsak az angol születésű német válogatott, Edwin Dutton. A Ruhleben Spurs 9:2-re megverte az „Oldham Athleticet” a rögtönzött kupadöntőn. A meccset hatalmas tömeg kísérte figyelemmel, akiket kézzel írt szórólapok figyelmeztettek: „Kérünk, (a saját érdekedben) csendben szurkolj.”

 

A tábor parancsnoka Schwerin grófja, egy öreg arisztokrata volt, akit még a rabok is inkompetensnek találtak. Helyettese, aki a napi teendőket felügyelte, Von Taube báró rosszindulatú, állandóan szivart rágó alak volt, aki a legkisebb provokációtól is dühkitörést kapott. Egy alkalommal meghallotta, amint az egyik rab „rohadt németekként” utalt fogva tartóira. Éktelen haragra gerjedt, és az egész tábort végigjárta azt üvöltve, hogy „Majd én megmutatom nektek, rohadt angolok!”. Egy héttel a kupadöntő után Von Taube betiltotta a futballt.
Eközben a rabok szervezkedni kezdtek, hogy javítsanak állapotukon. Volt közöttük susztertől kezdve orvoson át kárpitosig és tanárig minden szakmából. A kerítéseken belül pedig lassan felépítették saját mini társadalmunkat, amely a körülményekhez képest igyekezett kielégíteni minden igényüket. Azt is megtanulták, hogyan lehet egyezkedni Von Taubéval, a tárgyaló szerepét pedig a németül jól beszélő Joseph Powell töltötte be, akit a tábor lakói demokratikus úton választottak elnökükké. Powell a háború előtt filmekkel kereskedett Berlinben.

 

Ahogy nőtt a rabok száma, úgy emelkedett az úgynevezett szögesdrót szindrómában szenvedők száma is, ez a bezártság miatt kialakuló idegösszeomlásos állapot. „A sport volt az orvosság erre a betegségre – írta Powell. – Vagy legalábbis az egyik orvosság, az egyik leghatékonyabb.” Addig-addig győzködte Von Taubét, amíg az végül feloldotta a futballtilalmat.
A rabok később újabb sikernek örülhettek, ami egy gumiból készült futball-labda képében érkezett. „A tábor felbolydult, mindenki elégedett volt, úgy vélték, sorsuk jobbra fordult – írta Henry Mahoney rab. – Az a labda lelket öntött belénk, olyan hatással volt ránk, mint aranyásóra az aranyrög. Az öröm, amit a futball-labda nyújtott, felfoghatatlan volt.”
Ugyanakkor a játékosok továbbra is a teaház melletti, szűkös területen voltak kénytelenek focizni. Gyakran hosszan, sóvárogva nézték a szögesdrót kerítés mögött elterülő lóversenypályát, annak három hatalmas tribünjével és zöldellő mezejével, amelyen jó néhány futballpálya elfért volna. Von Stauben azonban nem engedte őket oda.
1915 márciusában aztán a tábort meglátogatta Von Kessel tábornok, aki II. Vilmos német császár jobbkeze volt. Powell is találkozhatott Von Kessellel, aki megkérdezte a rabot, hogy van-e valami kívánsága. Powell azonnal a versenypályára mutatott: „Mindennél jobban szeretnénk azon a területen futballozni”.

 

„Rendben, legyen” – válaszolt Von Kessel, Von Taube legnagyobb bosszúságára.
Powell a rabok által szervezett koncerten jelentette be a hírt, amelyet társai kitörő örömmel fogadtak. De ezzel még nem hárult el az összes akadály. A versenypálya borzalmas állapotban volt. A lelátók düledeztek, a fű pedig majd egy méter magas volt. A munkálatokat Fred Pentland, a német olimpiai válogatott egykori edzője vezette. A területet rendbe hozták, a füvet levágták, ragasztószalaggal és mésszel pedig két szabványos futballpályát jelöltek ki. A rabok deszkákból kapukat eszkábáltak, Edwin Dutton pedig – akinek Berlinben sportboltja volt – külön engedéllyel valódi labdákat és mezeket rendelhetett.

 

„Mindenkit elkapott a futball-láz. Az emberek úgy ujjongtak, mintha a brit csapatok átkeltek volna a Rajnán”
1915. március 22-én a rabok megalakították a Ruhleben-futballszövetséget. Az elnök Powell lett, Fred Pentlandot választották helyettesének, és John Cameront titkárnak. Az első mérkőzést március 26-án játszották. A „grandiózus nyitómeccsen” Steve Bloomer 11-e játszott a Többiekkel. Bloomer, Pentland, Cameron és Dutton révén az alapítók illusztris támadósorral léptek pályára. Az angol válogatott Sam Wolstenholme és korábbi evertonos csapattársa, John Brearley játszott a középpályán, és Powell állt a kapuba.

 

A kezdőrúgásra, baráti jobbot nyújtva, Von Taubét kérték fel, aki teljes díszegyenruhájában, szájából kilógó szivarral el is végezte azt. A meccset csaknem az összes rab figyelemmel kísérte, örömünnepük közepette pedig Bloomer csapata 4:2-es győzelmet aratott. A meccs felemelő élmény volt mindenki számára, John Cameron „ritka és frissítő gyümölcsként” utalt rá. A morál javult, a rabok pedig új elfoglaltságot találtak maguknak. Hamar eldöntetett, hogy még több meccset kell rendezni.
Más jó hírek is érkeztek. A britek sikeres tárgyalásainak köszönhetően a rabok segélyt kaphattak, ennek összege heti négy márka volt. A tábor körülményein elborzadó amerikai nagykövet látogatása után pedig Schwerin grófja és Von Taube báró kénytelen volt javítani a rabok életszínvonalán. Habár az étel minősége sokat nem változott, a fejadagot növelték. A rabok számára anyagot és eszközöket biztosítottak ahhoz, hogy maguknak ágyakat, asztalokat, székeket készítsenek, és kipofozzák barakkjaikat. Segélyükből pedig minden szükségeset megvehettek, akár luxuscikkeket is.

A táborlakók így fokozatosan elkezdték javítani életkörülményeiket a Ruhleben kerítésein belül. Könyvtárat, postát, kórházat hoztak létre, boltokat nyitottak, szabóságot, zöldségest, trafikot és egyebeket. Színházat szerveztek, és olyan darabokat adtak elő, mint a Fütyi, a kapus című futballkomédia. Saját nyomdagépüket használva újságot is kiadtak, amely nehéz helyzetüket humorral próbálta oldani. Ráadásul pedig futballbajnokságot szerveztek.
A két osztályos sorozatban 14 csapat indult, mindegyiknek saját meze és címere volt, amelyeket a rabok szurkolói díjakból fizettek. Újabb egykori futballisták léptek elő, többek között Walter Campbell, az Everton egykori játékosa, Percy Hartley a Preston North Endtől és a Rangers tartalékja, Alex Bodin. A játékosok többsége ugyanakkor amatőr volt, sokuk pedig sohasem futballozott korábban. Steve Bloomer Egyes Barakk nevű csapatában volt például néhány zsoké, három komolyzenész, két haditengerészeti mérnök, egy nyelvtanár és egy diák is.
Bloomer és a többi exprofi ezért edzéseket szervezett, bár ez nem ment minden gond nélkül. „Visszaemlékeztek futballista napjaikra és sikereikre, majd eltökélték, megmutatják a Többieknek, mire is képesek – írta Henry Mahoney. – Elfeledkeztek azonban arról, hogy a sok semmittevéstől ők is berozsdásodtak, illetve azt sem vették figyelembe, hogy a tábori koszt nem volt éppen tápláló.”

 

Ennek ellenére az edzések és az otthonról kapott csomagok rejtette finom falatok lassan gatyába rázták a csapatokat. „A futball-láz mindenkit hatalmába kerített – emlékezett vissza Mahoney. – Az idény közepére már olyan éles meccseket játszottak a barakkok lakói, amelyekért kilométereket is megérte volna utazni. A szurkolók is kitettek magukért, csaknem olyan elánnal buzdították csapataikat, mint ahogyan azok a pályán küzdöttek.”
„Amikor négyezer torok egyszerre tört ki üdvrivalgásban, az ember azt hihette, hogy a brit csapatok átkeltek a Rajnán. Pedig csak egy internálótábor rabjai fociztak.”
Powell arra is emlékezett, hogyan nézték a meccseket egyre nagyobb érdeklődéssel a német őrök. Még Von Taube is gyakran belefeledkezett a látványba. „Lenyűgözte, ahogy a két szurkolótábor énekelt, és üdvözölte egymást a meccsek végén” – mondta Powell.
Egy másik tábori tisztet, Von Mützenbechert, aki a tábori kiadványok cenzúrázásáért felelt, szintén lenyűgöztek a futballmeccsek. Az egyik izgalmas meccs után ezt mondta Powellnek: „Amikor elnézem, ahogy futballoznak, rögtön világossá válik számomra, miért is nem tudtunk megtörni magukat.”
Az első osztályt az Egyes Barakk vezette, minden meccset megnyert, és az egész szezonban csupán két gólt kapott, köszönhetően Bloomernek. „Steve meccsenként két-három gólt lő, és még csak meg sem erőlteti magát” – írta egy rab levelében a családjának.

 

Egy másik rab szerint: „Bloomer manapság már nem fut sokat, de szerzett néhány szép fejesgólt, és jó edzője csapatának.”
Rendeztek egy kupasorozatot is, amelyet a John Brearley vezette Négyes Barakk nyert. Sőt volt egy nemzetközi meccs is, amelyet Anglia játszott a többi nemzetből alakított csapattal. A nézők az utóbbi meccset úgy jellemezték, mint ami „emlékeztetett az otthoni remek futballra”.

Az első idény végén John Cameron írt egy levelet az angol futballszövetség titkárának, amelyben egy tucat futball-labdát kért. „Örömmel mondhatom, hogy ma már sokkal jobban megy a sorunk, mint fogságunk első napjaiban – írta Cameron. – Túl vagyunk egy villámgyors, hathetes idényen, ez idő alatt – a barátságos meccseket is beleszámítva – több mint háromszáz mérkőzést játszottunk. Ez a rövidke idény előre nem látott mértékben növelte a játékosok morálját és fizikai állapotát. A foci előtt elegünk volt mindenből, még egymásból is. Nincs még egy olyan játék a világon, amellyel ugyanezt a hatást el tudtuk volna érni.”
A raboknak immár volt céljuk. De még mindig rabok voltak.

 

A körülmények olyan sokat javultak, hogy az otthoniak szinte már nehezteltek a rabokra idilli életük miatt
Geoffrey Pyke, a Daily Chronicle haditudósítója rettenetesen szenvedett a táborban, és majdnem belehalt egy kétoldali tüdőgyulladásba. Végül felépült, és hazajutott, hogy „végre úgy futballozhasson, hogy nem állnak fegyveres őrök a partvonalon”. Bár korábban volt néhány elkeseredett kísérlet, senki sem tudott megszökni a Ruhlebenből, és visszajutni Nagy-Britanniába. Végül Pyke és barátja, Teddy Falk, kihasználva a futball-láz okozta zűrzavart, sikeresen becsempészett a táborba egy katonai térképet. „Tudtam, hogy börtönbe és magánzárkába kerülhetek a háború végéig – írta. – De nem érdekelt, űzött előre a szabadságvágy, áhítoztam a friss, szabad levegőre.”
Pyke tervének középpontjában a futballeszközök tárolására szolgáló fészer állt. Észrevette, hogy késő délután a nap olyan szögben tűz oda, hogy lehetetlen átlátni a fészer ablakán. Így 1915. június 9-én, míg a tábor a futballal volt elfoglalva, Pyke és Falk beosont a fészerbe, és elrejtőzött az ott tárolt kapuhálók alatt. Sötétedés után előjöttek, és némi erőfeszítés árán átmásztak a szögesdrótkerítésen. Két órán át hason kúsztak előre, majd egy csatornát követve egy villamosmegállóba jutottak, ahonnan Berlinbe utaztak.
A városban aztán megreggeliztek, és felszerelést vásároltak, majd átsétáltak a Potsdamer Platzon, ahol az egyik kávéházból egy ismerős alak sétált ki. Von Taube volt az. Csodával határos módon elsétált mellettük. „Ez az évszázad vicce – mondta Pyke Falknak. – Egyikünket sem ismerte fel.” Von Taube befordult egy mellékutcába, és soha többet nem látták. Pyke és Falk vonattal indult el a semleges Hollandiába, és gyalog lépték át a holland határt. Innen hajóval jutottak el Angliába. Szabadok voltak.

 

A táborban közben Von Taube tudomást szerzett a szökésről, és éktelen haragra gerjedt. Első gondolata az volt, hogy betiltja a futballt. „Von Taube a fejünk felett lebegtette azt, hogy ha még egy ember megszökik, vagy ez és ez a dolog, ami nem tetszett neki, megtörténik, akkor bezáratja a sportpályát” – emlékezett vissza Powell.
A háború tovább folyt, és úgy tűnt, sohasem lesz vége. A rabok pedig tovább fociztak, és mindenre fel voltak készülve, amit csak Ruhleben tartogatott a számukra. Egy bibliai özönvíz elárasztotta a pályát, amelyet később sáskajárás tett tönkre. Utána egy spandaui fegyvergyárban történt robbanás után srapnel, üvegszilánk és egyéb törmelék borította be a tábort és a pályákat is. Mindezek ellenére a meccsek folytatódtak a páratlan és folyamatosan fejlődő közösségben.

A körülmények olyan mértékben javultak, hogy néhányan irigykedve nézték otthonról az idilli táboréletet. Amikor azonban egy amerikai látogató leesett állal sétált körbe, és csodálta a tábor magas színvonalát, Schwerin grófja őszintén válaszolt: „Nem gondolhatja, hogy a körülmények mindig ilyenek voltak – mondta. – Amikor az emberek először idekerültek, ez a hely még disznók tartására sem volt alkalmas. Mindet, amit itt most megcsodált, a rabok saját kezükkel hoztak létre.”
1918 májusában, három és fél évvel érkezése után Steve Bloomer elhagyta Ruhlebent. Az angol futballszövetség és néhány európai kollégájának segítségével Bloomer engedélyt kapott, hogy Hollandiába menjen, és ott a Blauw-Wit Amsterdam játékos-edzője legyen. Még hat hónapba került, míg végre hazajuthatott Derbybe a családjához és feleségéhez.
A háború végül 1918. november 11-én, négy évvel a Ruhleben-tábor megnyitása után véget ért. A tábor őrei elégették egyenruháikat, és elvegyültek a rabok között. Powell megszervezte a rabok hazatérését. Amikor a rabok végül hazaindultak, az őrök egy papírfecnit kaptak: „Béke és engesztelés, megbocsátás és feledés”. November végére a tábor üresen állt.
„Ruhlebenben mindannyian testvérek voltunk, és a semmiből építettük fel az életünket – írta Bloomer. – Voltak borzalmas időszakok. Minden kétséget kizáróan a fiúk férfiakká lettek Ruhlebenben. De sokkal szívesebben emlékezünk a szép időkre, amikor kimentünk focizni. Ekkor a férfiakból újra fiúk lettek.” A futball mentette meg őket, mondta: „Én és sokan mások nem éltük volna túl a futball nélkül”.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. szeptemberi számában.)