Szöveg L. Pap István
„Lóri! Meddig villog még?!” – ha Puskás szájából elhangzott a legendás kérdés, sok sót már nem evett meg az ellenfél csatára, Lóránt Gyula tudta a dolgát. Mániákus sportember volt, aki a magánéletben kizárólag az önmaga által felállított mércére volt tekintettel, ám labdarúgóként korát messze megelőzve testesítette meg a ma ismert profizmust. Alkoholról, cigarettáról, ellinkeskedett edzésekről szó sem lehetett, támadóból képezte át magát középső védőnek, nem nőtt többé fű ott, ahová lépett, nem véletlen, hogy kulcsjátékosa lett az ’50-es évek minimum öt világklasszist felvonultató magyar válogatottjának.
Sváb családba született, még Lipovicsként, 1923-ban Kőszegen, de a különböző ifiválogatottakban mutatott meggyőző futballja miatt igazolta a visszacsatolt területekről a magyar bajnokságba bekapcsolódó, első nekifutásra ezüstérmes Nagyváradi AC. Lóránt éppen az NB II-es Szombathelyi FC-ben játszott, amikor 1943-ban megállt a házuk előtt egy nagy fekete autó, és Rónay Ferenc edző, valamint dr. Krüger Károly szakosztályvezető már vitte is a húszéves fiút Váradra.
A család levegőért kapkodott, de aztán valamennyien követték Gyulát a Pece-parti Párizsba. Lóránt itt először is jobbösszekötőként tagja volt 1944-ben az első vidéki bajnokcsapatnak, pedig nehezen lendült bele, a Bodolával, Tóth III-mal, Ónodyval, Perényivel, a kor ismert klasszisaival felálló (tavaly 100 éves) NAC-ban csak 1943 végére lett bérelt helye. Aztán 1944 júniusában a BSZKRT elleni 9:2-es bajnokavatón öt gólt vágott jobbszélsőként, ami két apróságot sejtet: ennyit tudott a játékról az az ember, aki később az Aranycsapat smirglije lett centerhalfként, illetve hogy amíg Európa szerencsétlenebb fele lángokban állt, nálunk futballbajnokikon dobálták a levegőbe a kalapjukat az emberek. Már aki nem harcolt a Donnál, persze…
Közben a front viharsebesen közeledett, a következő idényből már csak négy fordulót engedett a világégés, Lóránt több váradi társával egyetemben az úgynevezett hadibajnokságban, a Nemzeti Vasasban folytatta. A forgatókönyvet továbbra is az élet írta, nem volt maradása, ment Kőszegre, a front elől Ausztriába, majd amerikai fogságból haza, ismét az időközben újra Romániához csatolt Nagyváradra. Itt megnősült, bár a Lóránt család konzekvensen élettársként, barátnőként jegyzi az első férjét a háborúban elvesztő Ibolyát, akinek innentől kislányát, Évát is ő nevelte. (Később, 1956 őszén közös gyermekük is született, Eszter.)
Várad után az aradi ITA következett, ahol a klubtulajdonos textilgyáros báró csak hüledezett Lóránt és a vele együtt Aradra igazoló Tóth Mátyás anyagi igényeit hallva. De miután azok hetykénközölték vele, hogy jobb, ha ideadja a pénzét, mert az oroszok úgyis elveszik majd, végül beadta a derekát. Két román bajnoki cím került a zsákba, sőt Lóránt meg nem erősített források szerint egy ízben a román válogatottban is pályára lépett, de viharos időket írtunk, úgyhogy e témában csupán a homályos emlékezetre támaszkodhatunk.
A felső sor bal szélén a NAC szőke sziklája, az első vidéki bajnokcsapat oszlopa
Egy biztos, 1947 őszén az Újpest járt Aradon, és a csapatot szállító vonattal Lóránt is távozott Romániából, egyenesen a magyar fővárosba. Nyilván maga sem tudta, mit akar, hiszen egyszer még visszatért Aradra, ahol azonban a textilgyárban éppen munkáslázadás tört ki, az egyik vezetőt meggyilkolták, és Lóránt úgy vélte, mindenütt jó, de a legjobb a Vasasban, Budapest relatív biztonságában lesz.
Másfél évig tartott az idillnek csak nagy jóindulattal nevezhető állapot, 1948 őszén Lóránt (éppen Románia ellen, idegenben) a válogatottban is bemutatkozott. Mígnem az időközben illegálisan Olaszországba távozó Kubala és Marik példáján fellelkesülve egy többségében válogatottakból (Lóránt, Mészáros „Dodó” József, Egresi „Csöpi” Béla, Kéri Károly) álló társaság úgy döntött: a szabad világot választja, és a Hungaria néven Dél-Európában szervezendő csapatban folytatja pályafutását. Az út végül meghiúsult, az egyikük nője lebuktatta az egész brigádot. Lóránt szimata jó volt, érezte, hogy baj van, a család Soltvadkert melletti, pirtósi szőlőjében bujkált, itt tartóztatták le, innen vitték be. Irány a szegedi Csillag, a Fő utcai katonai börtön, majd a budaörsi internáló tábor, az Andrássy út 60. (itt kiverték az egyik fogát, amit haláláig a vitrinjében tartott), végül kapott másfél évet Kistarcsán. (Fény az éjszakában: a tarcsai táborvezető fia kapus volt, ennek köszönhetően sikerült összeácsolni egy futballkaput, legalább edzhetett a száműzött centerhalf.)
Mein Kaiser! Elmesélem, milyen a világklasszis centerhalf
Szabadulásának csak a dátuma biztos, 1949. május 17-én, kéthavi őrület után Lóránt ismét kezdhetett mindent elölről. Egyes források szerint a Vasas nagyhatalmú vezetőit, például a szakszervezetis Gáspár Sándort sikerült mozgósítani a hátvéd érdekében, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány úgy emlékezett, ő volt az, aki az akkor belügyminiszter Kádárnál harcolt Lórántért, mert kellett neki egy középső védő, de Puskás szerepéről is suttognak. Mindenesetre 1949 októberében Bécsben Ausztria ellen, Rudas és Balogh között már újra ott állt kősziklaként a hátvédsor tengelyében, ez volt a harmadik meccse címeres mezben, további 34 követte, az utolsó 1955 májusában, Dániában.
Lóránt nem lett volna Lóránt, ha egyszerűen csordogált volna tovább az élete, 1950 tavaszán megint kegyvesztett lett, kikerült a Vasasból, így a válogatottból, el is tiltották, de ennek sem a családi emlékezetben, sem a korabeli sajtóban, sem a róla szóló életrajzi könyvben (Somos–Peterdi: Lóri – Lóránt Gyula életregénye, 1986) nincs pontos nyoma. Mindenesetre egy évig távol a pályáktól, a Kismotor- és Gépgyár anyagbeszerzőjeként, majd a Zsiradékforgalmi Vállalat ellenőreként élte számkivetetten az életét.
A német nemzet bombázóját, Gerd Müllert is meg akarta tanítani futballozni
Ki tudja, mi történik, ha Patyi Mihály, az Európa legerősebbjévé felerősített Bp. Honvéd védője nem lesz tüdőbajos, és nem kopik ki a csapatból. Kellett egy középhátvéd, Puskás Lórántot forszírozta, Farkas Mihály honvédelmi miniszternek pedig szent volt Öcsi szava, így az eltiltást sztornózták, és mert Lóránt kondicionálisan formába hozta magát, 1951-ben bemutatkozhatott a kispesti katonai szupercsapatban. 1952 tavaszán újra elfoglalhatta a helyét Grosics előtt, Buzánszky balján a nemzeti tizenegyben is, és három évig kirobbanthatatlan is lett a világ legjobb válogatottjából.
A folytatás része az egyetemes futballtörténelemnek: olimpiai bajnoki cím Helsinkiben, az Európa-bajnokság elődjének tekintett Európa-kupa elhódítása az olaszok elleni 3:0-val Rómában, angolverés ott és itt, hosszú veretlenségi széria, zárásként pedig a berni 2:3 a nyugatnémetek ellen. Az Aranycsapat ez idő alatt egyetlen vereséget szenvedett, 1952. május 27-én Moszkvában 2:1-re a szovjetektől – de ezen a meccsen Kispéter Mihály játszott, Lórántot sem ekkor, sem előtte és utána, az 1952-es és az 1954-es döntetlennél nem engedték pályára lépni a nagy testvér ellen, bizonyára jó okuk volt rá, jobb a békesség. Nem is nyertünk soha, csak ’56 zivataros őszén, Czibor góljával, Lóránt Gyula viszont ekkor már nem volt válogatott.
(Lóránt köztudottan nem ápolt túl rózsás viszonyt a diktatúrát elhozó szovjetekkel, egy Vasas–Torpedo Moszkva meccsen csúnyán felrúgott egy oroszt, majd lenézett a földön fekvő ellenfélre, és csak ennyit mondott neki: „Ezt a faterért…” Édesapja, Lóránt-Lipovics Károly ugyanis a háború végén a harcokban eltűnt, ma sem tudni, hol van eltemetve. És mondani sem kell, melyik oldalon állt.)
Mellettem az utódom:
a Frankfurtnál és a Bayernnél Csernai Pál volt a segítője
Az Aranycsapat persze legenda lett, legenda ma is, fényes sikerekkel, zseniális valódi és kitalált sztorikkal, évtizedeken át csak suttogva emlegetett „disszidens” sztárokkal, világklasszisokkal és vízhordókkal, imádattal az egyik, gyűlölettel a másik oldalon. Lóránt Gyulával a védelem közepén. Puskás az életrajzi könyv szerint utálta, közeli barátai szerint nemhogy szerette, de többször a szobatársa is volt. Lóránt magányos figura volt, még a közös csempészésekből is a maga módján vette ki a részét, de itt előjött belőle a sváb alaposság. Amíg a többiek ruhának való anyagot, nejlonharisnyát és kozmetikai cikkeket hurcoltak be mázsaszámra a határon, addig Gyula minden feltűnést kerülve aranyárban szállította a svájci óraalkatrészeket kis neszesszerjében egy Váci utcai maszeknek. A sokszorosát kereste vele, mint a többiek.
Az olimpiai aranyat, a 6:3-at és a 7:1-et természetesnek vette, nem érezte úgy, hogy dicsekednie kellene velük, az elbukott világbajnoki döntőt pedig egyszerűen ráhúzta a partjelzőre, aki 2:3-nál lest jelzett Puskás egyenlítő góljánál. Úgy vélte, ha megadja, két nap múlva újrajátszás, és megint 8 lett volna a vége, mint a csoportmeccsen. A negyeddöntő brazilveréséből tanári futballal vette ki a részét, míg a 4:2-t követő öltözőfolyosói verekedésnél a pályán kérlelhetetlen hátvéd állítólag elbújt egy pad alá, igaz, ő később úgy emlékezett, hogy a stoplisával korrektül odavert az egyik renitens brazil fejére.
A válogatottban 1955 májusa után Várhidi Pál és Kárpáti Béla vette át a helyét, a Honvédban még egy évet játszott, de az ’56 őszi, elhíresült nyugat-európai, majd dél-amerikai túrán nem vett részt, ekkor már a Spartacus játékos-edzője volt. A forradalom idején egyetlen számottevő Lóránt-sztoriról szól a fáma, október végén bement az MLSZ-be, és a funkcionáriusoktól egyesével megkérdezte, mit keresnek ott, ám miután novemberben megérkezett a szovjet hadsereg, jobbnak látta visszahúzódni. Közben szervezte a civil életét is, a MŰTEX vezetőjeként tett szert mellékesre. (A cég valóságos bűnbarlang volt, az alkalmazottak korrupciója miatt az egyébként tiszti állományban tartott Lórántot 1958-ban a Katonai Bíróság 20 ezer forintra vagy másfél év börtönre ítélte – részletfizetési kedvezménnyel végül legalább a sittet megúszta…) Poharazót nyitott előbb Vácon, majd az akkori Sallai Imre (1945 előtt és 1990 óta Tátra) utcában, a kosaras Simontól Bozsik Cucuig idejárt a fél város. A borozónak aztán az tett be, hogy 1962 nyarán kinevezték a Honvéd edzőjének, ekkor le kellett adnia a bérleményt.
Mint a galambok: Puskással a velencei Szent Márk téren
Kispesten nagy tervekkel állt munkába, a Váci Vasas edzőjeként belekóstolt a kispad világába, 1961-ben nem kis nehézségek árán megszerezte a TF edzői papírját is, az egyetlen problémát, mint általában, itt is nyughatatlan, makacs természete jelentette. Puskásék emigrálása után a nehézbombázó Tichy Lajos volt a csapat sztárja, Lóránt nehezményezte, hogy az egykori játékostárs az üdvözlésnél előbb nyújtja a kezét („Majd ha én nyújtom. Én vagyok az edző…”), és innentől Tichy egyetlen percet sem játszott.
Mondani sem kell, hogy bár a csapat az őszt a tabella élén zárta, Lóránt húzta a rövidebbet. Felhívta egy tábornok, mondván: „Lóránt! Mi nagyon meg vagyunk magával elégedve, de Tichynek játszania kell!” Lóránt válasza sem késett: „Tábornok elvtárs! Én is meg vagyok magukkal elégedve, de Tichy nem fog játszani…” Így lett Bányai Nándor az edző.
Lórántnak elege lett, már megint. Nem mellékesen ekkorra már beleszeretett a nála húsz évvel fiatalabb Zsófiába, akit a későbbiekben feleségül is vett, és elhatározták, hogy itt hagyják az országot. 1963 decemberére együtt álltak a csillagok, mindkettejüknek lett útlevelük (ebben, nem kis veszélyt magára vállalva, a volt MTK-s Kovács Imre segédkezett), és karácsony után, egy nap különbséggel mindketten megérkeztek Bécsbe. (Ibolya és magyarországi gyerekei követték volna, de minden kiutazási kérelmüket elutasították – rejtély, mi lett volna, ha sikerül Lóránt után utazniuk.)
Hosszú, nyomorúságos hónapok után végül az amatőrligás SV Rheydt csapatához került kétévre, ahonnan már a Kaiserslauternhez szerződtette a régi barát, a világbajnok Fritz Walter.
Az egykori Vasasból, ha más nem is, Illovszky Rudolf barátsága megmaradt
Az életéből hátralévő 18 évben mindössze kétszer lépte át a magyar határt, egyszer oda, egyszer vissza. A ’70-es években hazajött Kőszegre, de mert már Németországban született, éppen rubeolás kislányának nem talált időben orvost, azonnal vissza is ment Ausztriába, és soha többé nem jött…
Addigra túl volt NSZK-beli edzői korszakának nem egy dicső és dicstelen állomásán. A képlet általában a következő volt: megérkezett a rettegve tisztelt magyar, és miközben szétszivarozta az öltözőt és összeveszett mindenkivel, sohasem hallott, magas fizetéseket harcolt ki önmagának és labdarúgóinak, akiket a végkimerülésig hajtott, és tehetségtelennek talált. Volt, ahol az eredmények őt igazolták, volt, ahol nem, de két évnél tovább sehol sem bírták, az önmagát nem profinak, hanem szilaj magyar parasztnak hirdető Lóránt Gyulát.
Kaiserslauternben Otto Rehhagellel balhézott össze, edzette a korszak (ne feledjük az NSZK 1972-ben Európa-, 1974-ben világbajnokságot nyert) egyik vezető futballnemzetének legjobbjait, a frankfurti Jürgen Grabowski imádta, a kölni Wolfgang Overath nyugtatót szedett miatta, a bayernesek eleinte kedvelték, de Paul Breitnerrel az élen később elhidegültek tőle. A klubvezetőket az anyjukba küldözgette, de addigra már akkora lelépési díjat épített be a szerződéseibe, hogy csak nagy nehezen merték kirúgni, a meccseket pedig német–magyar konyhanyelven végigüvöltötte, szinte lángolt alatta a kispad.
A csapatait 120 percre készítette fel, a fiúk térden jártak, Lóránt pedig szivarral a szájában szidta őket. Elterjesztette a 4–2–4et, vagyis a területvédelmet (amit aztán későbbi segítője, Csernai Pál fejlesztett tökélyre Pal-System néven a Bayernnél), rendkívüli figyelemmel kísérte a játékosok technikai-taktikai képzését. Inkább az ösztöneire, a magyar futballkultúrából hozott elemekre épített, mint a hírneves kölni futballfőiskolán szerzett diplomájára, amit az edzőlegenda, Hennes Weisweiler hathatós segítségével kaphatott meg nagy nehezen a német nyelvvel speciális viszonyt ápoló magyar.
Ólomkoporsóban, számkivetetten – úton Görögországból az NSZK-ba
Aki 1975-től egy évet már lehúzott Szalonikiben (görög bajnok lett), Gelsenkirchenből 1980-ban ismét a görög kikötővárosba költözött, és a PAOK edzője lett. 1981. május 31-én, az Olympiakosz elleni bajnoki 76. percében lefordult a kispadról. Szívroham. Nem is egy, nem tudtak segíteni rajta, ott végezte, ahol titokban talán minden edző szeretné. „Katona módra, a csatatéren halt meg” – mondta könnyek között a rivális Pireusz edzője, a lengyelekkel vb-bronzig jutó Kazimierz Górski. Ólomkoporsóban szállították haza – Nyugat-Németországba, Endingenbe. Magyarországon már-már elhallgatták a halálát, itthoni eltemetéséről egy évtizeden át szó sem lehetett.
Aztán a rendszerváltozással amnesztiában részesült, posztumusz századosi rangra emelték. Kőszeg városa is igyekezett egyik leghíresebb szülöttjének méltó emléket állítani a sporttelep nevének felvételével (1996), a szülőházán felavatott emléktáblával (1997), a díszpolgári cím adományozásával (1998) és egy utca elnevezésével (2004).
És most végleg hazatér. Lejárt a harmincéves, endingeni sírbérlet, felesége szándékára ezúttal idehaza is volt fogadókészség, és május 13-án 10 órától a kőszegi Jézus Szíve-templomban felravatalozzák Lóránt Gyulát, a XX. századi magyar labdarúgás egyik legnagyobb vándorát.
Ha már az élete oly zaklatott volt, legalább nyugodjon békében.
IGAZOLVÁNY
Született 1923. február 6., Kőszeg
Elhunyt 1981. május 31., Szaloniki
Posztja középhátvéd, jobbösszekötő
Klubjai játékosként 1939–41 Kőszegi SE, 1942–43 Szombathelyi FC, 1943–44 Nagyváradi AC, 1944 Nemzeti Vasas, 1945–46 Nagyváradi Szabadság AK (romániai), 1946–47 IT Arad (romániai), 1947–50 Bp. Vasas, 1951–56 Bp. Honvéd, 1956 Bp. Spartacus, 1956–57 Váci Vasas
Edzőként 1962–63 Bp. Honvéd, 1963 Oroszlány, 1963 Debreceni VSC, 1964–65 SV Rheydt (NSZK-beli), 1965–67 1. FC Kaiserslautern (NSZK-beli), 1967–68 MSV Duisburg (NSZK-beli), 1969–71 1. FC Kaiserslautern, 1971–72 1. FC Köln (NSZK-beli), 1972 Kickers Offenbach (NSZK-beli), 1974 Freiburg FC (NSZK-beli), 1974–76 PAOK Szaloniki (görög), 1976–77 Eintracht Frankfurt (NSZK-beli), 1977–79 Bayern München (NSZK-beli), 1979 Schalke 04 (NSZK-beli), 1980–81 PAOK Szaloniki
Válogatottság (1948–55) 37/0
Sikerei játékosként: vb-ezüstérmes (1954), olimpiai bajnok (1952), Európa-kupa-győztes (1953), 4x magyar bajnok (1944, 1952, 1954, 1955), román bajnok (1947)
Edzőként: görög bajnok (1976)
Kitüntetése: Kőszeg város díszpolgára (1998)
Lórántiádák
„Rákosi elvtárs, itt egyeseknek sportkocsijuk van. Ha én is kaphatok egy ilyet, megígérem, hogy megnyerjük az olimpiát” – az idegesen telefonáló Rákosi Mátyásnak, a jugoszlávok elleni döntő félidejében.
„Mottónk a következő: dolgozunk, nevetünk, izzadunk, és végre futballozunk” – Münchenbe érkezésekor a világbajnok Gerd Müllernek.
„Sepp, csodálom a bátorságodat! Ezzel a ronda, vékony lábaddal rövidnadrágban játszol…” – Sepp Maiernek, a Bayern klasszis kapusának.
„A labda gömbölyű. Ha szögletes lenne, akkor dobókocka lenne” – Bayern-edzőként, a futball esetlegességéről.
„Ezzel az emberrel több gondom volt, mint az egész csapattal és a teljes sportsajtóval. Mintha áttévedt volna a sztráda túlsó oldalára” – a renitens Paul Breitnerről, egy másik világbajnokról.
„Egyik Bundesliga-meccs sem orosz választás, ahol csak nyerni lehet” – arra a kérdésre, hogy meddig tarthat a Frankfurt rekord hosszúságú, végül 22 meccses veretlensége.
„Helmut Schmidt? Miért nem lett labdarúgóedző?” – az újságírói felvetésre, hogy többet keres, mint a nyugatnémet kancellár.
„Nem én kaptam meg újra a Bundesligát, hanem a Bundesliga kapott meg engem” – aznap, amikor a Schalke edzője lett.
„Most Lorantidisz a nevem. Reggelizés közben az Olümposzra nézek, és Zeusszal beszélgetek” – megérkezve új munkahelyére, Szalonikibe.
Salamoni döntés
Amikor 1980-ban Lóránt Gyula másodszor is Szalonikibe szerződött, a PAOK vezetőinek ösztönzésére középhátvédet keresett a csapatába. A három lehetséges jelöltből kettő magyar volt: az 1978-as vb-résztvevő honvédos Kocsis István (fiatalon hunyt el, 44 évesen, 1994-ben) és a Diósgyőr oszlopa, az 1979-es év magyarországi labdarúgója, a 3-szoros válogatott Salamon József. (A harmadik a Dinamo Kijev szovjet válogatott, KEK-győztes klasszisa, Anatolij Konykov…) A választás a kackiás bajuszú diósgyőri fiúra esett.
„Édesapám diósgyőri színekben játszott Gyula bácsi ellen, így tudta, hogy ki vagyok, amikor a PAOK szerződtetett. Rettenetesen kemény edző volt, rengeteget dolgoztunk a keze alatt. Diósgyőrben Szabó Géza sem volt semmi, de Gyula bácsi egy fokkal még rajta is túltett. Magabiztos ember volt, nem tűrt ellentmondást, és ez a makacsság nem mindenkinek esett jól. A halála előtt is egész héten fájlalta a gyomrát, de egy tojásrántottára fogta, richtig nem ment volna el orvoshoz. Aztán a Pireusz elleni meccsen a pályáról csak annyit láttam, hogy a kispad mellett fekszik, a hasán térdelnek, mesterséges légzéssel és szívmasszázzsal próbálkoznak, sajnos hiába. Folyamatosan azt éreztem rajta, hogy úgy véli, kevésbé becsülik meg, mint amennyire megérdemelné, mint amennyi szeretetet és elismerést az egykori Aranycsapat többi játékosa kap.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. júniusi számában.)
