Amikor a futball hazatért: a ’96-os Eb

 

A kora hajnali órákban, 1996. június 27-én a Wembley környéke úgy nézett ki, mint egy kataklizma utáni tájkép. Az utcákon halomban a szemét, a reflektorokat lekapcsolták, Angliára sötétség borult. Csak a szívfájdalom maradt. Egy csapat fiatal verődik össze egy közeli bárban, egyszerűen csak nem akarnak lefeküdni. Még mindig nem hiszik el, hogy vége, hogy fel kell ébredni az álomból. Az elődöntőben Németország kiütötte Angliát – már megint Németország, és megint úgy, ahogy szokta: tizenegyesekkel.

„Miután elbuktuk otthon az elődöntőt, senki sem akart hazamenni a meccs után – mondja az FFT-nek Teddy Sheringham. – Mindenki ott akart még maradni a csapattársakkal, beszélgetni még egy kicsit, sörözgetni, együtt viselni a vereség terhét.”
De másnap már nem volt kegyelem. A sajtó és a közvélemény nekiesett a csapatnak, és mindenkiről leszedték a keresztvizet. Túlfizetett sztárocskák, bohócok, részeges semmirekellők lettek az addigi hősökből. Másfél évtized múltán azonban változnak a dolgok: ma már mindenki úgy tekint azokra a srácokra, mint az angol futball utolsó nagy hőseire. Az Eb-t elbukták, de megnyerték maguknak a nemzetet. Nézzük, hogyan csinálták…

Az új főnök
„Terry Venables úgy kezelt minket, mint önálló, szabad férfiakat” – Steve McManaman

Az 1994-es vb-re Graham Taylorral nem jutott ki a válogatott, és Anglia új emberért kiáltott. Terry Venablest szívesen fogadták, világlátott ember volt, volt stílusa és sármja, őt sokan képesnek tartották rá, hogy új színt visz az angol futball életébe. Első meccsén 1994 márciusában 1–0-ra legyőzte az Európa-bajnoki címvédő dánokat, a másodikon pedig 5–0-val intézte el Anglia Görögországot. De ez utóbbi meccsre csupán 23 ezer néző ment ki a Wembley-be, és ez jól mutatta, hogy a nemzet még nem bocsátott meg… Venablesnek új és fiatal csapatot kellett építenie, de közben nem
hibázhatott. „Számunkra nem voltak barátságos meccsek – magyarázza Alan Shearer. – Minden meccsen az életünkért játszottunk, tudtuk, hogy sok játékost kipróbál a mester, és aki csak egyszer nem teszi oda magát, az azt kockáztatja, hogy nem lesz ott az Eb-keretben.” Venables ekkor építette be az együttesbe Gareth Southgate-et védekező középpályásként, valamint Robbie Fowlert, Sol Campbellt és a legjobb húzásaként Gary Neville-t.

 

A torna nyitányakor Anglia a 14. helyen állt az európai ranglistán, és volt gondja bőven: Graeme Le Saux eltörte a lábát, így fontos láncszem esett ki a bal oldalról, és sem McManaman, sem Darren Anderton számára nem az volt a megfelelő poszt. A szövetségi kapitány által kedvelt „karácsonyfa- alakzatot” nem lehetett alkalmazni, és közben a brit sajtó elkezdte terjeszteni, hogy klikkek vannak a csapaton belül. „Én például játszottam korábban Terry alatt a Spursban, erre az újságok úgy hívtak, hogy a Terry fiúk egyike, aki csak emiatt van a válogatottban, és hogy a többiek utálnak emiatt. Egyik sem volt igaz” – tudjuk meg Sheringhamtől.

Nem Sheringham volt az egyetlen, akit kikezdtek. Shearer, az után, hogy 1994 szeptemberében betalált az Egyesült Államok ellen, nem szerzett újabb gólt a válogatottban. „Kevesen bíztak bennem. Megkérdőjelezték, hogy képes vagyok-e egyenletes teljesítményt nyújtani – mondja Shearer. – A Blackburnben mutatott játékom tartotta bennem a lelket, és Terry Venables. Egy hónappal a torna előtt félrehívott: »Kezdő leszel, te leszel a középcsatár!«. Wow, ez hatalmas lökést adott.”
„Nem volt kétséges, hogy játszani fog – említi az FFT-nek Venables. – Született gólvágó, az ilyeneket nem lehet kihagyni a csapatból.”

A kritikák ellenére Venables mindvégig makacs maradt. „A barátságos meccseken nem ment jól a játék – emlékszik vissza Brian Woolnough újságíró. – Terry nagyon sok bírálatot kapott, tőlem és az újságomtól is, de hajthatatlan volt. »A felelősség az enyém« – hajtogatta mindig. Elmondta vagy ötvenszer.” Venables talán úgy látta a csapatot, ahogy senki más. „Szerencsére tele voltunk igazi vezéregyéniségekkel. Ott volt nekünk David Seaman, Tony Adams, Paul Ince, Gazza, a fiatalok közül pedig Gary Neville.”

A fogorvosi szék
„Az egyetlen, amit nyerhetünk, az a Legrosszabb Szurkolótábor trófeája a sok részegeskedő miatt” – The Sun

Csaknem PR-katasztrófával indult a torna, mert előtte Hongkongban játszott felkészülési meccset a válogatott. A történet azzal kezdődött, hogy egy nyilvános bárban Paul Gascoigne és Fowler birkózni kezdtek, az ingek is szakadtak, majd Gascoigne a bárszéket fogorvosi széknek használva hátradőlt, Fowler pedig beleöntött egy fél palack tequilát a tátott szájába. Másnap az angol újságok címoldalát ez a kép uralta. Gazza persze nyugodt maradt: „Én csak bevettem
egy fájdalomcsillapítót – meséli az FFT-nek. – Csak hülyéskedtünk. Az ilyenek kellenek, összetartják a csapatot.”
„Miért, nem néztem ki jól azokon a képeken? – kérdi Steve McManaman. – Az a szomorú, hogy olyankor készültek ezek a fotók, amikor még nem is voltam részeg. Meglepődtünk, hogy másnap viszontláttuk magunkat a címlapokon. Teljesen
ellenünk volt a sajtó.”

 

A hazaút sem volt szebb. Fowler írta önéletrajzi könyvében: „Miközben Gazza aludt a repülőn, valaki adott neki egy irtózatos pofont, azt hiszem, Shearer. Felkelt, és mint a bika, járt fel-le, kereste, hogy ki tehette ezt vele. Odajött hozzám
és Maccához is, beállt a tévé elé, dühöngött, köpködött, majd Les Ferdinandnak esett neki. Nem árultuk el, ki volt, ezért mindenkinek be kellett fizetnie ötszáz fontot, drága pofon volt.”

A szkeptikusoknak sem kellett több: „Az volt az általános közhangulat, hogy mit képzelnek magukról ezek a túlfizetett és elkényeztetett sztárocskák – így Woolnough. – A Sun és a Mirror legszebb napjait élte, kéjesen teregette ki a szennyest, rengeteg újságot eladtak.” A Háromoroszlánosok imázsa talán sohasem volt még olyan mélyen, Venables azonban kézbe
vette a kezdeményezést. Néhány lapot „lehazaárulózott”, és rossznak nevezte az angol szurkolókat.

„Terry ezt az egészet a javunkra fordította – emlékszik vissza Shearer. – Azt mondta nekünk: az egész világ ellenünk van. De ha harcot akarnak, hát legyen harc.”

ANGLIA 1
SVÁJC 1
1996. június 8., Wembley

Venables hagyományos 4–4–2-es rendszerben küldte pályára a csapatot. „Terry úgy vélte, ez az a meccs, amelyen semmiképpen sem szabad kikapni” – mondja McManaman. Nagyon idegesen kezdett Anglia, de Shearer 23. percben szerzett gólja feltüzelte a harci szellemet. „Az ilyen pillanatokban jut az ember eszébe, hogy van Isten – említi nevetve
Shearer. – Ösztönösen úgy éreztem, hogy az ég felé kell mutatnom. Bizonyítottam, hogy fontos meccsen is be tudok találni. Ez a gól megadta az alaphangot a tornára.” De ügyes csapat volt a svájci, köszönhetően a nem sokkal a torna előtt menesztett Roy Hodgson kapitánynak, aki most épp az angol válogatott élére került, és a második félidőben már sokat szenvedtek a szigetországiak. „A második félidő nagyon kemény volt – magyarázza Sheringham. – Nem tudtuk azt játszani, amit szerettünk volna, nem sikerült a levegőben járatni a labdát.” Kubilay Türkyilmaz kései büntetőjével egyenlítettek
a svájciak, és az utolsó tíz percben még védekezőbbé vált Venables válogatottja, átállt a 4–5–1-re, nehogy vereség legyen a vége. A csapat megkönnyebbülve fogadta az egy pontot, a sajtó nem annyira. Az együttes és a nemzet közötti feszültség nem enyhült.

ANGLIA 2
SKÓCIA 0
1996. június 15., Wembley

A skótok a hollandok elleni gól nélküli döntetlen után érkeztek a Wembleybe, jó hangulatban. „A skótok gyűlölnek minket – mondja Sheringham. – És az olyanok, mint Gary McAllister vagy Colin Hendry, a pályán sem felejtették el ezt éreztetni
velünk.” Anglia 3–5–2-es felállásban kezdett, Southgate volt a középső középpályás, de agond a bal oldalon volt. Még az első félidőben megsérült Stuart Pearce, a helyére Jamie Redknapp állt be, neki pedig eltört a bokája a 85. percben. „Ahogy lebicegtem, a kispadnál ott várt Stuart Pearce, úgy megölelt, mint egy medve, majdnem megfulladtam. Ebben a mozzanatban minden benne volt, immár igazi csapat voltunk” – emlékszik Redknapp. Shearer góljával az 53. percben Anglia vezetést szerzett, aztán David Seaman hárította McAllister tizenegyesét, a 79. percben pedig Gascoigne megszerezte a torna egyik legemlékezetesebb találatát, sarokkal tette maga elé a labdát, majd kapásból lőtt a kapuba, aztán jöhetett az ikonikus gólöröm: Gazza hanyatt vágta magát, mint abban a bárban Hongkongban, a többiek pedig locsolták a torkába
a vizet, mint anno a tequilát. „Mondtama fiúknak előtte, ha gólt lövök, jöhet a fogorvosi székes gólöröm – mondja Gazza. – Istenem, de csodálatos érzés volt, minden kritikusunk befoghatta. Borzasztóan örültem annak a gólnak.”

 

„Terrynek lett igaza, hogy hitt Gazzában – így Sheringham. – Az a meccs, az a gól és az az ünneplés tökéletes volt. Sok stiklink volt, de a fogorvosi székes gólöröm feloldotta a gátlásokat, akkor lettünk csapat. Ez tipikusan angol, kifigurázzuk
saját magunkat.” A Háromoroszlánosokat egy csapásra megkedvelte saját közönsége, a szakértők pedig döbbenten fedezték fel, mennyire rugalmas taktikailag a válogatott. „Egy jó A-terv sohasem elég egy nagy tornára, kell egy jó B- és C-terv is” – mondta Venables. Gazza pedig ismét a nemzet hőse lett, mint hat évvel korábban, amikor az olaszországi vb-n mindenkit elbűvölt. A Daily Mirror, amely a hongkongi eset után nem győzött élcelődni vele, a skót meccs után ezzel a címlappal jelent meg: „Mr. Paul Gascoigne: Bocsánat!”, és azt írták: „Gazza már nem egy kövér, részeges hülye…, hanem valójában
egy futballzseni.”

ANGLIA 4
HOLLANDIA 1
1996. június 18., Wembley

„Wow” – ájuldozik McManaman annak a mérkőzésnek a puszta említésétől is. Shearer ennél is tovább megy: „Az volt a legjobb meccs, a legszebb játék, és a legjobb hangulat, a legerősebb ellenfél ellen. Mindez együttesen kellett, hogy
győzhessünk.” Ilyen csapatról álmodott Venables. Klasszikus, letisztult 4–4–2. Az első gól büntetőből esett, a Paul Ince elleni szabálytalanság után. „Rugalmasak voltunk taktikailag – folytatja McManaman. – Mindenki tudta, mikor kell kisegítenie a társát, azonnal posztokat váltottunk, az ellenfél teljesen összezavarodott.”

 

„Totális futball? Nem álltunk messze tőle – így Venables. – Uraltuk a meccset, és minden játékosom nagyon sokat mozgott, mindenhol feltűntek. Épp ezt kértem tőlük.” Shearer büntetője után Sheringham szerezte a második gólt egy szöglet utáni fejesből, majd jött az a gól, amitől az ország eldobta magát! Gazza ésMcManaman kényszerítőzött, Gazza a visszakapott labdával betört a tizenhatoson belülre, visszatette lövésre Sheringhamnek, aki viszont lövés helyett még tovább tolta a teljesen üresen álló Shearernek a labdát, ő pedig bebombázta a rövid felső sarokba.
„A tömeg üvöltött: Lőj! – emlékszik Sheringham. – Gondoltam is rá. Jól jött lövésre a labda, de hirtelen észrevettem, hogy Alan ott lóbálja a karját teljesen üresen, úgyhogy belsővel elé toltam. Tökéletes gól volt.” Ez volt a tökéletes felállás is, együtt játszott Gascoigne, McManaman, Anderton, Shearer és Sheringham is, mégsem zavarták egymást. Ragyogó támadó formáció volt, remekül mozogtak együtt a játékosok. A negyedik gól is – noha kipattanó után esett – igazi csapatmunka volt, bizonyítván, hogy minden játékos tökéletesen figyel és helyezkedik. Gazza passzolt Andertonhoz, ő lőtt, Van der Sar védett, a kipattanóra viszont a szemfüles Sheringham ért oda a leghamarabb, és belőtte a negyedik gólt. „Még az is jól jött, hogy négy nulla után kaptunk egy gólt, mert azzal estek ki a skótok – mondja nevetve Sheringham. – Egyszerűen tökéletes este
volt.„ A drukkerhad pedig lassan kezdte elhinni azt, amit lát. – Már valóban futballoztunk – mondja David Baddiel, aki könyvet írt nemrégiben erről az angol válogatottról és az Eb-ről. – Ez nem arról szólt, hogy bátran hajtottunk, megtettünk mindent, és győztünk, hanem igazi futballt láthattunk. Az angol válogatottat sosem láttam szebben játszani.” A többi negyeddöntős csapat elkezdett félni Angliától.

 

ANGLIA 0
SPANYOLORSZÁG 0
11-esekkel 4–2
1996. június 22., Wembley

„A hollandok elleni győzelem másnapján elmentünk sétálni egy közeli faluba – tekint vissza Shearer. – Döbbenetes volt, mindenfelől megrohantak minket az emberek, meg voltak bolondulva értünk. Az ország elkezdett minket imádni.” Spanyolország azonban félelmetes ellenfél volt. Az ország azonban már ekkor egy emberként állt a válogatott mögött. Szent György-kereszt volt mindenhol. „Mintha a csapat adta volna vissza az országnak az identitását” – így Baddiel. Ezen a meccsen nem esett gól, és a tizenegyesek döntöttek. A Real Madrid ikonja, Fernando Hierro lőtte az elsőt, és kihagyta, a felső lécen csattant. Ekkor jött Stuart Pearce. A Wembleyben megfagyott a levegő. Mindenki jól emlékezett, mi volt hat évvel korábban Torinóban: a vb-elődöntőben Pearce hibázott az NSZK ellen, és Anglia kiesett. Vajon tudja feledtetni? „Stuart már a meccs előtt jelezte, hogy ha tizenegyesek döntenek, ő rúg elsőként – emlékszik Sheringham. – Mindannyian féltünk kicsit, mikor odasétált, de bumm! Bevágta. És aztán az a gólöröm! Hat év minden felgyülemlett agressziója kitört
belőle. Hihetetlen volt!” Aztán a negyedik körben David Seaman kivédte Miguel Ángel Nadal lövését, és Anglia máris a
négy között volt.

ANGLIA 1
NÉMETORSZÁG 1
11-esekkel 5–6
1996. június 26., Wembley

 

„Achtung, ezek sosem adják fel!” – harsogta figyelmeztetésül a meccs napján a Daily Mirror. A szurkolók is készültek, elővették a papák, nagyapák világháborús sisakjait, emlékeztetve mindenkit a németek legyőzésének fontosságára. „Mi nem foglalkoztunk a múlttal, mi a jelent szerettük volna megnyerni” – mondja Shearer. Szóba került, hogy az 1966-os győztes vb-döntő emlékére pirosban játsszanak az angolok, de végül az indigókék mezben, és 3–5–2-es hadrendben léptek pályára Venables fiai. És a harmadik percben, Gascoigne szöglete és Tony Adams csúsztatása után már villant is Shearer feje, vezetett Anglia! Csakhogy Németország nem Hollandia, a Jürgen Klinsmann, Oliver Bierhoff, Matthias Sammer, Andy Möller fémjelezte német csapat nem roppant össze a gyorsan kapott góltól, Thomas Helmer passza után Stefan Kuntz egyenlített. Az egész meccs lüktető iramú volt, rengeteg helyzet itt is, ott is, a hosszabbítás pedig, az aranygól lehetősége miatt, drámain feszült. Kuntz szöglet utáni fejes gólját lökést látva nem adta meg Puhl Sándor, a másik oldalon pedig kimaradt Gascoigne helyzete, amely a mai napig kísért minden angol szurkolót: egy ívelés után Shearer kapásból tette középre a labdát, Andreas Köpke már verve volt, Gazza azonban hiába vetődött előre a hosszúnál, centikkel lemaradt a labdáról, ha csak bele tudott volna pöckölni, gól. „Ha sejtettem volna, hogy Alan abból a helyzetből passzolni akar, akkor hamarabb elindultam volna, és akkor biztosan gól. Sok helyzetet kihagytam életemben, de egyik sem fáj úgy, mint ez” – szomorkodik még mindig Gazza. És ott volt még Anderton kapufája is.
Maradt a döntetlen. „Csapatkapitányként megkérdeztem, ki vállal tizenegyest? Sokan csak a földet nézték, jelezve, hogy ne is nézzek rájuk. Gareth viszont feltette a kezét” – mondja Shearer. Az első öt-öt rúgó nem hibázott, a hatodik körben pedig jött a fiatal Gareth Southgate. Köpke védte a lövést, Andy Möller pedig bevágta a sajátját, és Németország jutott a döntőbe. „Amikor kihagytam a tizenegyest, minden erőm elhagyott, nem mertem a csapattársaimra nézni. Húszéves pályafutásom végéig elkísért ez a szörnyű emlék, a mai napig ez jut elsőként eszébe a szurkolóknak rólam” – emlékezik Southgate.
A játékosok sírva, a szövetségi kapitány mosolyogva, vastaps kíséretében búcsúzik a Wembley közönségétől, a nemzet hálás a kiesés ellenére is. „Amikor Gareth hibázott, egy kicsit meghaltam – magyarázza Venables. – Az a pillanat volt pályafutásom mélypontja. Az életben csak egyszer van arra esély, hogy trófeát nyerj a hazádnak saját szurkolóid előtt.”

 

AZ ÖRÖKSÉG
„Nincs bennünk rossz érzés, csupán a végeredmény miatt” – Terry Venables

Annak ellenére, hogy országszerte tombolt az erőszak azon az éjszakán – a Trafalgar teret különösen amortizálták a fiatalok –, ez nem olyan volt, mint egy szokványos vereség után. A sajtó és a közönség a válogatott mögé állt. A torna előtt Venables interjút adott az FFT-nek, és azt mondta: „Elsődleges cél, hogy Anglia megmutassa az erejét. Néhány éve voltam egy konferencián Svédországban, és nagyon kínos volt, megmosolyogtak minket.” „Nevettek az angol focin, azt mondták, azt se
tudjuk, mi az a taktika – ezt már McManaman említi. – Szerettük volna bebizonyítani, hogy Angliától újra félni kell. Sikerült vajon? Végül is Németország nem volt jobb nálunk, mindenki láthatta. Semmit sem bánunk. Az egyetlen, amit
bánok, hogy Terry nem maradt. Talán rá kellett volna építeni a jövőben is.” Venables tehát távozott, a szövetség pedig kinevezte Glenn Hoddle-t, így sohasem tudhatjuk meg, mivé lett volna ez a csapat Venablesszel. Angliának azóta kettős öntudata van a futball kapcsán: időközben a Premier League a világ legerősebb és legizgalmasabb bajnokságává vált, de a válogatott folyton alulteljesít, és az elmúlt 24 évben sohasem övezte olyan kultusz a csapatot, mint akkor. 1996-ban a futball hazatért, és Anglia elhihette egy ideig, hogy az övé. Csak az övé. Végszónak is tökéletes a bűnbaknak kikiáltott Gareth Southgate édesanyjának, Barbarának a válasza, amikor az újságírók számon kérték rajta fia hibáját: „Magasan szálltunk. Miért nem kapcsolták hát be biztonsági öveiket?”

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. júliusi számában.)