Aki nemet mondott Guttmann-nak: Pozsonyi Jenő, az aradi bástya

 

 

Szöveg Farkas Norbert (Sport Tv) Fotó A szerző archívumából

 

Ne hozzál rám szégyent, fiam!
Az édesapja imádta a futballt, de sosem játszott, és amikor megtudta, hogy a család szeme fénye bemutatkozik a kisváros első csapatában, csak annyit mondott: „Ne hozzál rám szégyent, fiam!”.
Pozsonyi Jenő, akit soha senki nem szólított Jenőnek – minthogy a nővérének Gábor volt a kedvenc keresztneve –, pályafutása és mindennapjai során mindig ehhez tartotta, tartja magát. Nem hozott szégyent sem a családjára, sem pedig a szülővárosára, ahonnan elindult, és amelyhez mindmáig ragaszkodik, noha évek óta Budapesten él.
Egy 30 ezer lelket számláló erdélyi településen, Szászrégenben látta meg a napvilágot 1942. január 1-jén, és kivételes tehetségének köszönhetően megengedte magának, hogy csak annyira vigye, amennyire ő maga akarja. A kiváló hátvéd három csapatban, a Viitorulban, a Crisulban és az UTA Aradban egy meccs híján így is 300 mérkőzést játszott a román élvonalban.

A kisváros peremén egy futballszerető „mindenes”, Szűcs Feri bácsi gyűjtötte maga köré a gyerekeket, és ha nem a futballpályán terelgette őket, akkor tűvel és cérnával ült egy fa alatt, és varrta az elszakadt labdát vagy a cipőt, ami apáról fiúra és testvérről testvérre szállt, amíg volt rajta mit toldozni-foldozni.
„Feri bácsi jelezte, hogy lebeszélt egy meccset a helyi másodosztályú klub korosztályos együttese ellen. Meg is jelentünk, ahányan, annyiféle trikóban és nadrágban, hat egyre megvertük őket, rúgtam hármat, így másnap már velük edzettem.”
Csupán két-három gyakorláson volt túl, amikor a B-ligás első csapat edzője kiszúrta magának, és 15 évesen bedobta a mélyvízbe, olyan játékosok közé, akik néhány évvel korábban még az élvonalban futballoztak.
„Nyertünk három kettőre, rúgtam két gólt. A végén kiestünk ugyan, de nem ment el a kedvem a focitól.”
Tizennyolc éves koráig számolatlanul lőtte a gólokat a harmadik osztályban, aztán egy hétközi, marosvásárhelyi felkészülési meccs végérvényesen az elitfutball felé terelte, akkoriban persze ezt nem így hívták.
„A román utánpótlás-válogatott szövetségi edzője marosvásárhelyi volt, és miután éppen otthon volt, kijött a meccsre. A mérkőzés után belépett az öltözőbe, megkérdezte, mikor születtem, és bár nem középcsatárt keresett, felírta a nevemet, majd udvariasan elköszönt.”

 

 

Nemsokára távirat érkezett a helyi párttitkárhoz, amelyben az állt, hogy a város szülöttét, Pozsonyi Jenőt kiválasztóra hívták be. Megüzente az elvtárs, hogy szóljon otthon, vágjanak le egy disznót, mert hosszú lesz az út Bukarestig. Szászrégen történetében először fordult elő, hogy valakit behívtak a válogatottba. Az első rostán túljutott, a másodikat is sikerrel vette, aztán a szűk keret egy hónapos edzőtáborba vonult, ahol az érintettek megtudták, hogy Portugáliába fognak utazni az U18-as Európa-bajnokságra, amelyet a román szövetségen kívül minden kelet-európai ország bojkottált.

Pingpong Beckenbauerrel, és mit neki a Benfica
1961-et írtunk. A román utánpótlás-válogatott, amely egy évvel korábban a magyar korosztályos csapattól kapott ki a bécsi fináléban, Nyugat-Németországgal, Hollandiával és Belgiummal került egy csoportba, és csak rosszabb gólaránya miatt szorult a második helyre. A három magyarral, Pozsonyival, Tomes Jánossal és Selymes Miklóssal felálló román csapat 3:1-re megverte a Cruyff-fal muzsikáló Hollandiát, 1:0-ra legyőzte Belgiumot, és 0:0-t játszott a Beckenbauert is a soraiban tudó nyugatnémetek ellen.
„A meccs előtt egy helyi fotós megkérte a későbbi Császárt és engem, hogy álljunk oda a pingpongasztalhoz, és ütögessünk egy picit, mert az igen jól mutatna a másnapi újságban. Már nem emlékszem, ki nyert, de magamat ismerve, biztos vagyok benne, hogy nem szívesen távoztam vesztesként.”

A mérkőzés után a helyiek sort kerítettek a hivatalos fogadásra, amelyen megjelent Portugália mindenható miniszterelnöke, António de Oliveira Salazar is, aki mindenkivel kezet fogott, de nem ő volt az est egyetlen díszvendége. A három magyar, Gabi, Miki és Jancsi éppen a kertben csodálták a narancsfákat, amikor egy úr megszólította őket.
„– Hallom, magyarok vagytok. Tudjátok, ki vagyok én? – kérdezte.
– Nem! – válaszoltuk kórusban.
– Guttmann Bélának hívnak, én vagyok a Benfica edzője.
– Ne haragudjon, Béla bácsi, sosem hallottunk önről – vettem át a szót.
– Te játszottál hatosban? Te vagy a Pozsonyi?
– Igen, én! – válaszoltam.
– Gyere, sétáljunk egyet!
Elindultunk egymás mellett, beszélgettünk a meccsről, a tornáról, aztán egyszer csak így szólt:
– Maradj itt, a Benficánál! Gyere, menjünk el innen! Most! Elviszlek haza. Lakhatsz nálam. Két éven belül milliomos leszel!
Hallani sem akartam róla. Azt mondtam, haza akarok menni, nem akarok Portugáliában maradni.
– Meg fogod bánni, fiam! – mondta
Guttmann, és elköszönt.”

 

 

 

Steaua vagy Dinamo? Köszi, egyik sem!
A portugáliai Európa-bajnokság után a román szövetség úgy döntött, hogy Viitorul néven a román utánpótlás-válogatottat elindítja az első osztályban. A kezdeményezés fél év alatt megbukott, hiszen a nagy klubok nem akarták elengedni a tehetségeiket.
Pozsonyi közben katonaköteles lett, ami az egyenes utat jelentette a két bukaresti sztárklub valamelyikéhez, a Steauához vagy a Dinamóhoz. A belügyminisztérium csapatának, a Dinamónak az edzője még a vonatot is átfésülte miatta, végül egy szerelmi ügy miatt Nagyváradra száműzött tábornok happolta el a Steaua elől.
„Ha egy kicsit is szerettem volna Bukarestet, akkor a Dinamo vagy a Steaua játékosaként nekem mindegy lett volna, hogy éppen melyiket képviselem. Hatvan-hetvenszeres válogatott is lehettem volna, ám senki sem akadt a környezetemben, aki jó irányba terelt volna. Igaz, akkor ki tudta volna egészen pontosan megmondani, hogy mi számít annak? A Jóisten!
A nagyváradi Crisulnál, az FC Bihor jogelődjénél nagyon jól érezte magát, és noha katona volt, lakást is kiutaltak neki, így összeköltözhetett feleségével, legnagyobb támaszával és egyben legfőbb kritikusával, a közelmúltban elhunyt Edittel. A csapat az első évben remekül helytállt az élvonalban, ám a következő idényben kiesett.
„Nem szerettem a B-ligát, össze-vissza rugdostak, ráadásul elkaptam a sárgaságot, és egy évet ki kellett hagynom. Közben megjelentek a háttérben az érdeklődök, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy megválaszthattam, hol folytatom. A bukaresti csapatok szóba sem jöhettek, így a szomszédos UTA Arad mellett döntöttem.„

Nicolae Ceausescu, az UTA, az első bajnoki cím és egy bódító kávé Varsóban
A Crisul vezetői olyannyira megsértődtek azon, hogy az egyik legjobb játékosuk távozni akar, hogy nem adták ki a játékengedélyét. A csaknem másfél éves tortúrának Nicolae Ceausescu vetett véget.
A román diktátor Prágából utazott haza, és megállt Aradon, hogy váltson néhány szót a legfőbb helyi képviselőkkel.
– Mi a helyzet nálatok? – így Ceausescu a tanácselnöknek.
– Ceausescu elvtárs, minden rendben van, ugyanakkor van egy játékosunk, Pozsonyi, akit a nagyváradiak nem akarnak elengedni.
– Tudok róla! – mondta a diktátor –, de nem akarom elhinni, hogy ti, szomszédok nem tudtok megegyezni egymással.
Másnap már az UTA játékosa volt, és bár menet közben szállt be a küzdelembe, az ő játékára is szükség volt ahhoz, hogy 1969-ben megnyerjék a román bajnokságot.
„Úgy vágtunk neki a sorozatnak, hogy lesz, ami lesz. A csapat 1967-ben az utolsó pillanatban menekült meg a kieséstől, úgyhogy nagy terveink nem is lehettek. Aztán jöttek a győzelmek, egyik a másik után, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy aranyérmesek lettünk. Már belső védőt játszottam, és pályafutásom végéig ebben a szerepkörben futballoztam.

A BEK-ben a Legia Varsóval találkoztak. Az első meccsen, hazai pályán 2:1-es vereséget szenvedtek. A visszavágó előtt nem nekik állt a zászló, de méretes zakóra sem számított senki.
„Nulla nulla volt a szünetben. Bemegyünk az öltözőbe, bejön az orvos is, és azt mondja, mindenki igyon meg egy kávét. Lehúztuk, majd kimentünk a második félidőre, és egyszer csak elszakadt a film: fogalmunk sem volt, hol vagyunk! Lézengtünk a pályán, nevetgéltünk, jól éreztük magunkat. Egy adott pillanatban, a csapat jobbhátvédje, Bíró Gabi megszólal: »Gyerekek, legalább háromnál többet ne kapjunk!«. Mire én: »Mókus – minthogy így becéztük –, nézz már fel az eredményjelzőre, már hattal mennek!«.

A végén még berámoltak kettőt, és 8:0 lett a vége.
„A meccs után sem fogtuk fel, hogy mi történt, és a mai napig sem tudjuk, mitől kábultunk el. A repülőúton is jól éreztük magunkat, nem is jutott el a tudatunkig, hogy kaptunk egy nyolcast. Megérkeztünk Aradra, éppen szálltunk ki a gépből, amikor megjelent egy magas rangú tiszt, és szólt a csapat edzőjének, Nicolae Dumitrescunak, hogy az ő útja egy kicsit tovább fog tartani, ugyanis ugyanez a gép elviszi Bukarestbe, ahol be kell számolnia a csúfos vereségről.

 

Az UTA kiveri a BEK-ből a címvédő
Feyenoordot: Happel, Happel há-há-há!
A hatalmas pofon eredményeképpen a román szövetség megtiltotta az UTA-nak, hogy induljon a nemzetközi kupákban, ám a klub tudomást sem vett a döntésről, előbb megvédte bajnoki címét, aztán várta a sorsolást.
„Kimentünk edzésre, és ott tudtuk meg, hogy megérkezett a távirat Bukarestből, amelyben az áll, hogy a Feyenoord lesz ez ellenfelünk a BEK első körében. Annyit tudtunk róluk, hogy ők a címvédők, és hogy akkoriban nyerték meg a világkupát, de ennél többet nem foglalkoztunk velük. Úgy voltunk vele, hogy nekik is két lábuk van. Egyáltalán nem éreztük magunkat kevesebbnek, ám valójában olyan szegények voltunk hozzájuk képest, mint a templom egere. Néhány holland újságíró megjelent Aradon, hozzáteszem, ezek az emberek korábban még Kelet-Európában sem jártak. Mi éppen a salakon edzettünk.
– Hol lesz a meccs? –kérdezték.
– Itt, a füvesen, hiszen az új létesítmény a város másik oldalán épül.
– Oké, de akkor miért nem tréningeznek a füvesen? – tették fel az újabb kérdést
– Mert mi még azt is megkíméljük – hangzott a frappáns válasz.”
Az UTA Hollandiában játszotta az első meccset, és hatalmas meglepetésre 1–1-es eredményt ért el. Az UTA Florian Dumitrescu góljával már a 14. percben megszerezte a vezetést, aztán Jansen egyenlített a 25. percben. Az aradiak szinte végigbekkelték a mérkőzést, ám miután nem kaptak ki, megcélozták a továbbjutást. A Feyenoord képviselői ezt is megmosolyogták.

 

 

„A rotterdami mérkőzésen, sőt előtte is lenéztek minket. Látták, hogy szegényesen vagyunk felöltözve, normális szerelésünk sincs. Bementünk az öltözőbe, és nem hittünk a szemünknek. Az egyik sportszergyártó cég egy teljes garnitúra szereléssel lepett meg minket. A vezetők nem tudták eldönteni, hogy mi legyen, végül magunkra öltöttük az új mezeket, felvettük a vadonatúj futballcipőket, kifutottunk a pályára, és bár feltörte a háló a hátunkat, játszottunk egy biztató egy egyet.”
Az aradi visszavágó előtt még a kerítéseket is leszerelték, hogy minél többen láthassák a meccset. Össze is jött körbelül húszezer néző. A második mérkőzésen nem esett gól, a végén a hollandok osztrák mestere, Ernst Happel a két belső védőjét két csatárra cserélte, de gólt így sem tudtak szerezni. A Gornea – Bíró, Lereter, Pozsonyi, Brosovschi, Domide, Petescu, Calinin, Axente, Dembrovschi, Dumitrescu összeállításban szereplő UTA, amelyet a híres román újságíró, Ioan Chirila, a csapat elegáns játékából kiindulva Öreg Hölgyként emlegetett, csodát tett, de akkoriban ezt cseppet sem fújták fel, és még a helyén sem kezelték.

„Kivertük a címvédőt, de nem dőlt össze a világ. Szép prémiumot kaptunk, és kész. Nem foglalkoztunk vele. Emlékszem, a hollandiai meccs előtt a román szövetség főtitkára eljött Aradra, és pénzt ígért arra az esetre, ha a kinti meccset megússzuk legalább hárommal. Az aradi mérkőzés után tízezer szurkoló skandálta a hollandok szállodájánál, hogy »Happel, Happel, há-há-há!«. Ennél nagyobb élmény csak akkor ért, amikor megszületett a lányom, Mónika, illetve a két unokám, Réka és Eszter.

 

 

Menetelés az UEFA-kupában, és örök búcsú a román válogatottól
Az UTA a második körben a Crvena zvezda ellenében, kettős vereséggel kizúgott a sorozatból. Az 1971–72-es idényben az UEFA-kupában, a román csapatok közül elsőként egészen a negyeddöntőig menetelt, ahol a későbbi győztes, az angol Tottenham állította meg.
„Jobbak voltunk, mint az angolok, de a formánk nem volt az igazi, hiszen nálunk még javában tartott a téli szünet, amikor nemzetközi meccsen kellett szerepelnünk. Emlékszem, jött egy szöglet, felmentünk fejelni, és a kapuban kötöttem ki. Körbenéztem, és azt láttam, hogy még legalább három csapattársam próbálta kihámozni magát a hálóból. Akkor kaptam ízelítőt először az angol futballból.”

Pozsonyi remek szereplése a válogatott szövetségi kapitányának, Angelo Niculescunak a figyelmét sem kerülte el, ám miután nem számolt vele a kezdőben, a román futball történetének egyik legjobb liberója mindent megtett annak érdekében, hogy többé ne hívják be a keretbe.
„Portugáliába utaztunk Eb-selejtezőre. Megálltunk Franciaországban, hogy játsszunk egy felkészülési meccset a Metz ellen. A szünetben szól a mester, hogy melegítsek be, mert a második félidőben pályára lépek. Jön is a második félidő, ott állok az oldalvonal mellett, amikor azt mondja nekem, üljek vissza a padra. »Tudja, mit, mester, velem ne szórakozzon! – válaszoltam. – Ne nézzen hülyének, adja ide az útlevelemet, az első géppel hazamegyek.« Persze, nem mentem haza, hanem elutaztam én is Portugáliába, de a kispadon mindent elkövettem annak érdekében, hogy biztos legyek benne, Niculescu soha többé nem hív be a válogatottba. Rágyújtottam, pedig soha életemben nem cigiztem.”
Pozsonyi Jenő, azt követően, hogy befejezte pályafutását, az UTA Aradnál dolgozott másodedzőként, aztán számtalan alacsonyabb osztályú csapatot irányított a kispadról. Szakvezetőként már nem volt olyan sikeres, mint futballistaként, ám miután remek szeme volt a játékhoz, sok olyan labdarúgót indított el a pályáján, akiből aztán élvonalbeli vagy válogatott futballista lett, mint például a későbbi 134-szeres válogatott, Dorinel Munteanu, aki mindent neki köszönhet.
„Oravicabányán dolgoztam, a helyi harmadosztályú csapatot treníroztam. Dorinel nagyon szegény családból származott, ráadásul akkoriban halt meg az édesapja. Semmire sem volt pénze, egy szomszédos faluból, gyalog járt be edzésre. Megoldottam, hogy mindig legyen mit ennie. Tizennégy évesen nálam mutatkozott be a harmadik ligában balszélsőként, és aztán ebben a szerepkörben futott be csodálatos karriert. 2001-ben, amikor a román válogatott Budapesten játszott, felhívott, és megköszönte, hogy annak idején segítettem neki.”

 

 

Pozsonyi nem tud elszakadni a futballtól. Minden áldott nap megveszi a sportnapilapot, az utolsó betűig elolvassa, aztán meccseket néz. Egyiket a másik után.
„Edzői szemmel nézem a futballt!”
Szerinte a játék sokat változott, de nem azért, mert manapság jobb képességű futballisták vannak, hanem azért, mert gyorsabban kell jó döntést hozni.
Pozsonyi „Gabi” Jenő a futballban csak élményeket gyűjtött, és egyáltalán nem nézi irigykedve a mai, jól kereső sztárokat.
„A futball nálam még mindig csak egy játék.”
Az élet játéka.
A legdrágább.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. augusztusi számában.)