A magyar edző, aki két BL-t nyert az Ajaxszal: Kovács István

Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT, Szöllősi György, Takács József

Mindig magas hőfokon

A FourFourTwo alapító főszerkesztője, Paul Simpson által szerkesztett Champions magazinban, az UEFA hivatalos kiadványában 2008-ban cikk jelent meg a Temesváron született, magyar nemzetiségű romániai edzőről, Kovács Istvánról, és az írás az akkori hollywoodi sikerfilm, a Benjamin Button különös élete (The Curious Case of Benjamin Button) mintájára The Curious Case of Stefan Kovacs címmel jelent meg. A szerző felteszi a nyugati futballrajongókat leginkább érdeklő kérdést: miként lehetséges az, hogy ez az ember kétszer nyerte meg vezetőedzőként a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (BEK), a Bajnokok Ligája elődjét, csakúgy, mint például José Mourinho, Sir Alex Ferguson, Pep Guardiola vagy Helenio Herrera (kettőnél többször egyébként csak Bob Paisley és Carlo Ancelotti nyert, mindketten háromszor – cikkünk megjelenése óta pedig Zinedine Zidane-nal bővült a sor), mégsem tud róla senki semmit?! „Ki ez a titokzatos Mr. Kovacs? Államfőkkel, világhírű emberekkel ült egy asztalnál, Beatrix holland királynőnek közös fotója van vele, hogy lehet mégis, hogy senki nem emlékszik rá?!” – hangzik el a kérdés a cikkben. Napjaink legnevesebb román edzője, a jelenleg a donecki Sahtart irányító Mircea Lucescu is rávilágított (lásd keretes írásunkat a 99. oldalon), hogy Kovács neve szinte teljesen ismeretlen a mai generáció futballrajongóinak körében, ahogy ezzel a ténnyel Magyarországon is rendre szembesülünk.

Ki hát ez a Kovács István, avagy Stefan Kovacs, Stefan Kovaci, Stefan Covaci és Stephen Kovax? Mert legalább ennyi formában lelhető fel a neve, mindenhol máshogy nevezték. Néhány hónappal a trianoni döntés után született a határ túloldalára került Temesváron, 1920. október 2-án. „Anyám román, apám magyar, a nagyszüleim szerbiai zsidók” – vallotta magáról, érezhetjük hát, hogy román állampolgárként ebben a helyzetben nem volt könnyű megtalálni az identitását. Bernard Lacombe, a Girondins Bordeaux egykori francia válogatott csatára azt mondta róla: „Nagyon jól ismertem, de azt sosem tudtam róla, hogy magyar volt, vagy román, csak azt, hogy zsidó. Ennyit árult el a származásáról.”

Korán megismerkedett a futballal, 1931-ben már a Temesvári AC ifistája volt, de 17 évesen a Nagyváradi AC játékosaként mutatkozott be a felnőttek mezőnyében. Nem volt azonban istenáldotta tehetség, nem úgy, mint kilenc évvel idősebb bátyja, Miklós, aki a román válogatott csatáraként szerepelt az 1930-as, az 1934-es és 1938-as világbajnokságon is, így a futballtörténelem első játékosa lett, aki három vb-n is pályára léphetett. István figyelme azonban a futball mellett a tanulás felé is fordult, mindenáron textilmérnök akart lenni, mert saját szemével tapasztalta, hogy Temesváron a textilmérnökök „úgy élnek, mint a királyok”. Szüleinek módjában állt, hogy Belgiumban taníttassák, ahol a mérnöki tanulmányok mellett nem hagyott fel a labdarúgással sem, és az Olympique Charleroi (ami nem azonos a ma a belga élvonalban szereplő Royal Charleroi SC-vel) játékosa lett 1938-ban. A fedezetet játszó, még mindig csak 18 éves fiú három évet húzott le a belga csapatban, ám miután Hitler elfoglalta Belgiumot, hazatért, és 1941-től a Ripensia Temesvár futballistája lett. A következő évben Kolozsvárra költözött, ahol előbb a Kolozsvári AC-ben (1942–47), majd a CFR-ben (1947–50), végül 1953-as visszavonulásáig az Universitatea Clujban játszott. Zsidó származású révén persze a háborús évek fájdalmas nyomokat hagytak az életében, Északnyugat-Erdélyből rengeteg rokonát deportálták Auschwitzba, a rendszerváltás után még Steven Spielberg is Kolozsvárra utazott, hogy dokumentumfilmet forgasson vele.

A BEK-címvédés tiszteletére 1972. június 1-jén Ivo Samkalder polgármester is kitüntette az Ajaxot és Kovácsot az amszterdami városházán

Nagyon fájlalta, hogy a háború miatt elvesztek a futballban a legjobb évei, talán minden másként alakult volna, ha 22 és 28 éves kora között Belgiumban játszhatott volna.
A háború után, az államosítások megindulásakor felhagyott textilmérnöki álmaival, a kolozsvári városházán dolgozott hivatalnokként, de eldöntötte, hogy a futballnak szenteli az életét, 1953-tól játékos-pályafutása utolsó csapatánál, az Universitateánál átvette a vezetőedzői munkát, és egészen 1962-ig töltötte be ezt a pozíciót, amikor is a román válogatott edzője lett. Nem ez volt a román futball aranykora, öt év alatt csaknem tucatnyi szövetségi kapitány munkáját segítette, mígnem 1967-ben felajánlották neki az ország első számú csapata, a Steaua Bukarest irányítását. A fővárosi klubnál töltött négy éve alatt egyszer a bajnokságot (1968), háromszor pedig a kupát (1969, 1970, 1971) nyerte meg az együttessel.

Élete nagy lehetőségét 1971 nyarán kapta meg, amikor a világ egyik legnépszerűbb csapata, a BEK-címvédő holland Ajax hívta a kispadra. Történt ugyanis, hogy a totális futballt megteremtő edzőlegenda, Rinus Michels a BEK-diadal után átszerződött a Barcelonához, és az ő utódját Kovács István személyében vélte megtalálni a többek között Johan Cruyffot, Johan Neeskenst, és akkor már Johnny Repet is felvonultató amszterdami sztárcsapat. A városi legendák szerint Michels utódját egy 15 nevet számláló listáról választotta ki az Ajax vezetősége, és azért esett a választás az erdélyi mesterre, mert ő volt a legolcsóbb. A ’70-es évek Romániájából persze nem lehetett csak úgy ki-be mászkálni nyugatra, nem tudhatjuk pontosan, ő miért tehette meg, az mindenesetre tény, hogy fizetéséből havi 200 dollárt kellett juttatnia a román labdarúgó-szövetségnek. És hogy mennyire volt olcsó? Az Ajaxnál 25 ezer dollárt keresett, ami akkoriban valóságos vagyon volt, persze elképzelhető, hogy a listán szereplő többi edző még ennél is többe került volna. (A mendemondák szerint első amszterdami fizetéséből vett hat [!] házat Kolozsváron, a többit pedig a barátaival elmulatta.)

Kovács éltetői: a cigi és Johan

Hollandiában eleinte meglehetősen szkeptikusan fogadták, az egyik újságban megjegyezték: „Olyan országból jött, amelyről az emberek csak Dracula miatt hallottak”. Amszterdam és Kovács azonban rövid idő alatt egymásra talált. A korábban sokak által a világ legunalmasabb fővárosának tartott Amszterdam ekkor kezdte megteremteni máig élő imázsát. Liberális szelek fújdogálnak, Amerikában már hanyatlik, de Európában ekkor kezd tombolni a hippikultúra, a kollektív lázadás individualizálódik, és a konzervatív futballközegben az Ajax játékosai hosszú hajukkal úgy tündökölnek, mint a rockzenészek. Az Ajax maga a korszellem megtestesülése, a konvenciók elleni lázadás szinonimája. A Romániából jött edzőt, aki leül Michels trónjára, gyanakodva szemlélik, ám a mindig kedélyes, vidám, mosolygós és jó humorú edző hamar elfogadtatja magát. „Hogy tetszik a hosszú hajunk?” – kóstolják meg az öltöző hangadói az első edzés előtt, mire Kovács így felel: „Engem edzőnek szerződtettek, nem fodrásznak. Különben is, ezt a kérdést inkább a feleségednek tedd fel.” Majd amikor az első edzésen Cruyff megküld felé erősen egy térdmagasságban érkező labdát, amit Kovács egy finom mozdulattal megszelídít, majd azonnal visszaküld, elismeréssel adóznak a tudásának – az első leckén átment.

A keményvonalas Michels után Kovács egészen más stílust honosít meg az Ajaxnál, a játékosok is meglepődnek, mekkora szabadságot kapnak a pályán és azon kívül egyaránt, és hogy mindig jó a hangulat az öltözőben. Amikor sok év múltán, a sikerekkel a háta mögött visszatért Romániába, egyesek azzal vádolták, hogy doppingszereket adott játékosainak, és amikor egy interjúban erre célozva megkérdezték tőle, hogy mit tett azokkal a futballistákkal, hogy olyan jók voltak, azt felelte: „Semmit, csak hagytam őket focizni”.

Valakinek ez tetszik, másoknak nem annyira. Gerrie Mühren úgy nyilatkozott róla utóbb: „Kovács jó edző volt, de túlságosan kedves ember. Michels sokkal profibban viselkedett. Szigorú volt, mindenkit egyenlő mércével mért. Az első évünkben Kováccsal még jobban játszottunk, mint korábban, mert jó játékosok voltunk, és nála szabad kezet kaptunk a pályán. De aztán a fegyelem hiánya miatt vége lett mindennek.” Johnny Rep ellenben úgy tartotta: „A játékosoknak elegük volt Michels keménységéből és szigorából. Kovács idejében sokkal jobban éreztük magunkat.”

A nagyot szóló sikerek ellenére Kovács érdemeit mindvégig vitatták. A legellenségesebb vele a csapat jugoszláv válogatott védője, Velibor Vaszovics volt, aki 2002-ben azt mondta: „Akik azt mondják, hogy a totális futball Kováccsal kezdődött, nagyot tévednek. Ő csak átvett egy nagyon jó csapatot, amely épp Európa bajnoka volt, és ott folytatta, ahol elődje befejezte. Leült egy megterített asztalhoz, és abból evett, amit más megfőzött.” Ugyanakkor az Ajax a leglátványosabb, leggördülékenyebb játékot az 1971–72-es idényben játszotta, akkor, amikor Vaszovics helyére Horst Blankenburgot tette be középhátvédnek Kovács, és ez arra int minket, hogy kezeljük óvatosan a sértett jugoszláv játékos megszólalását. Továbbá az sem teljesen igaz, hogy ott folytatta, ahol Michels abbahagyta, hiszen nemcsak tovább éltette a holland edző teremtette stílust, tovább is fejlesztette. Az Ajaxnál csak Pistinek hívott magyar edző megtartotta az elődje által kidolgozott rendszer alapelemeit – az egész csapat együtt védekezik és együtt támad, a csapatrészek nagyon közel helyezkednek egymáshoz, labdavesztésnél leszűkítik a szabad területeket, labdaszerzésnél tágítják, passz után a passzoló játékos azonnal elmozog, a szélsők folyamatosan cserélgetik a helyüket stb. –, ám a korábban a középpályán helyet kapó Cruyff egy sorral feljebb léptetésével, a négyvédős rendszerben Barry Hulshoffot söprögetőként játszatva, a Suurbier, Blankenburg, Krol védelmi triót felfutásokra biztatva, a Haan, Neeskens és Mühren alkotta középpályássort extra védekezési feladatokkal megbízva, modernizálta is a szisztémát. A megállapítás tehát inkább úgy helyes: a totális futballt Michels teremtette meg, de Kovács teljesítette be. Fia, ifjabb Kovács István közelmúltbeli visszaemlékezése szerint arra, hogy a korábban Románián kívül sohasem dolgozó édesapja honnan ismerhette ilyen pontosan a Michels-féle rendszert, az a magyarázat, hogy az apja nagy hangsúlyt fektetett az önképzésre, és rendszeresen olvasott nyugatról becsempészett külföldi szaklapokat, főleg franciául, amely nyelven még Belgiumban tanult meg beszélni.

Az elmaradhatatlan cigarettával

Noha érdemei nem mindenki számára egyértelműek, Kovács eredményességére senkinek sem lehetett panasza az Ajaxnál töltött két éve alatt. Mindkétszer megnyerte a csapat a BEK-et, mindkétszer a bajnokságot és egyszer a Holland Kupát is. A csapat a mérkőzések 85 százalékában (!) hagyta el győztesen ebben az időszakban a pályát, 3.5-es szerzett gólátlaggal. Az Amsterdam ArenA-ban manapság is látható emlékfal őrzi a „Big Five” emlékét, vagyis azt, hogy 1972-ben mindent megnyert a csapat (BEK, európai Szuperkupa, Interkontinentális Kupa, holland bajnokság, Holland kupa). Pedig egy hajszálon múlott, hogy már első idényét sem fejezheti be Amszterdamban: a klubvezetőknek nem tetszett, hogy a BEK elődöntőjében „csak” 1–0-s összesítéssel léptek túl a Benficán. Pedig ekkor már zsebben volt a bajnoki cím (a nagy rivális Feyenoordot például 5–1-gyel intézték el), zsebben volt a kupa is, és mégiscsak bejutottak a BEK-döntőbe, ám a lisszaboni, 0–0-s visszavágó után így harsogott az egyik holland újság: „Ez nem az Ajax! Unalmas és fantáziátlan játék, küldjétek haza ezt a kalandort Romániába!”. Ráadásul Han Grijzenhout másodedző és John Rollink csapatorvos is fúrta hátulról, azzal traktálták a vezetők fejét, hogy Kovács úr túl puha, más személyiségre van szükség olyan játékosokhoz, mint Cruyff és Neeskens. A klubvezetők el is határozták magukat a személycserére, ám a játékosok közbeléptek, és kérték, hogy maradjon az edző. Cruyff volt a szószóló: „Az eredmények azt bizonyítják, hogy Kovács nem végez rossz munkát, a csapat játékosai készen állnak, hogy beleszóljanak az őket érintő kérdésekbe. Miért változtatnánk most, épp a cél előtt? Vele is nyerhetünk, pontosan tudja, hogy kell legyőzni Herrera Interét” – mondta a csapatkapitány. Kovács maradhatott, az Ajax pedig a rotterdami BEK-fináléban le is győzte 2–0-ra olasz ellenfelét, épp Cruyff duplájával. „Bebizonyosodott, hogy az Ajax játékrendszere még mindig felsőbbrendű, a győzelem pedig újabb szöget vert a catenaccio koporsójába” – lelkendeztek immár a lapok. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint Cruyff ezen bátor kiállásáért sokat fizetett a magyar mester, és a következő idényben már Cruyff lett az öltöző ura helyette (Rep vádja szerint például csak akkor merte őt játszatni Swart helyén, amikor ezt a csapatkapitány is jóváhagyta). A kép azonban sokkal árnyaltabb, mert Kovács különös érzékkel tudta kezelni renitens sztárját, ezt támasztja alá az a közismert történet, hogy amikor az egyik meccs előtt Cruyff térdfájdalmakra panaszkodott, és nem akart pályára lépni, az edző elővett egy ezerguldenest, bedörzsölte vele játékosa térdét, mire Cruyff mosolyogva jelezte, hogy mégiscsak készen áll a futballra.

Miután azonban a következő évben is megvédte elsőségét odahaza és Európában is az amszterdami csapat (a BEK-negyeddöntőben például hazai pályán 4–0-ra verte a Bayernt, az elődöntőben pedig oda-vissza legyőzte a Real Madridot), tényleg elérkezett a búcsú ideje (labdarúgói annyira megszerették, hogy a mindig biciklivel járó edzőt búcsúajándékként meglepték egy rendkívül értékes Renault 1STL márkájú autóval), és 1973 nyarán hősünk a francia válogatott szövetségi kapitányaként folytatta a pályafutását. Látszatra ez az időszak nem volt túlzottan sikeres, mindössze egyetlen Eb-selejtezőt tudott megnyerni irányításával a gallkakasos csapat (a magyar válogatottat viszont barátságos meccsen megverte 1975-ben Párizsban 2–0-ra), és két év után távoznia kellett. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ő válogatta be először Dominique Rocheteau-t, és fektette le annak a válogatottnak az alapjait, amellyel 1984-ben Michel Hidalgo Eb-t nyert (egyébként a mai napig összesen két külföldi szövetségi kapitány dolgozott Franciaországban: a harmincas években a brit George „Sid” Kimpton, és mindmáig utolsóként Kovács), másrészt óriási szolgálatot tett a francia futballnak azzal, hogy a szövetség szakmai igazgatójaként megreformálta az utánpótlásképzést. Ő alapította ugyanis 1976-ban – az amszterdami iskolát átültetve – a clairefontaine-i edzőközpontot, amelyből kikerült aztán az 1998-ban világbajnokságot nyerő generáció több tagja, köztük Thierry Henry, vagy az Eb-győztes Nicolas Anelka, illetve William Gallas, Louis Saha is.

Érkezés Amszterdamba (részlet az Amsterdam ArenA emlékfaláról, amelyet a „Big Five” emlékének szenteltek)

Ekkor azonban eljött az idő, amikor a román diktátor, Nicolae Ceausescu úgy döntött, Kovácsnak immár a kommunista Románia futballját kell szolgálnia, ezért hatalmi szóval hazarendelte az általa egyébként nagyon nagyra tartott edzőt, és kinevezte román szövetségi kapitánnyá. Az a román generáció viszont, amellyel dolgoznia kellett, nem volt tehetséges (csupán Anghel Iordanescu, Ilie Balaci és Marcel Raducanu emelkedett ki), így a sikerek is elmaradtak, és négy év után, 1980-ban Valentin „Bölény” Stanescu vette át a helyét, viszont a szövetség szakmai vezetőjeként továbbra is Kovács irányított a háttérből, elmondások szerint a kezdőcsapatot is ő állította össze. 1981-ben mégis vennie kellett a kalapját, mert a szeptember 23-án játszott román–magyar vb-selejtező (0–0) után őt okolták a románok a kiesést jelentő döntetlen miatt, azzal vádolva meg, úgy alakította ki a csapatot, hogy ne nyerhessenek. Addigra azonban már elvégezte Romániában a nagy munkát, lefektette a sportiskolarendszer (CSS) alapjait, amelynek eredményeként alig egy évtized múlva összeállt a román aranygeneráció, az 1994-es vb-n negyeddöntőig menetelő, Hagi, Popescu, Petrescu, Dumitrescu, Selymes nevével fémjelzett nemzeti csapat.

A BEK-serleggel, az Ajax a csúcson

Pályafutása végén két külföldi klubnál vállalt még vezetőedzői munkát, előbb a Panathinaikosznál (1981–83), majd az AS Monacónál (1986–87). Szívproblémái miatt utóbbi kispadjáról fel kellett állnia, ahol bizonyos Arséne
Wenger követte őt. Visszaköltözött Kolozsvárra, ahol élete utolsó évei szerény körülmények között teltek. Az évtizedeken át folyamatosan dohányzó edző tüdőrákban halt meg 1995. május 12-én, 74 éves korában. Sírja Kolozsváron, a Há­zson­gárdi temetőben található.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. novemberi számában.)