Szöveg Jon Spurling Nyitókép Mirrorpix Fordítás Kovács Gergely
Malcolm Allison felpillantott a rántottás tányérjából. Egy pillanatra megállt, majd a villájával West Ham-es csapattársaira kezdett mutogatni. Ott volt köztük Dave Sexton, Frank O’Farrell és John Bond.
„Forradalmasítjuk a labdarúgást – büszkélkedett a védő az összesereglett tömegnek a Cassettari kávézóban. – Méghozzá együtt.”
És a maguk módján tényleg így tettek. Ha Allison nem bölcselkedett volna annyit a Cassettariban 1951 és 1957 között, akkor a tehetséges fiatalok, Geoff Hurst, Bobby Moore és Harry Redknapp sosem röpítették volna az utánpótlás-nevelés élére a West Hamet a ’60-as években és még később is.
Nem csak játékosokat képeztek. Akik együtt ötleteltek Allisonnal, mind élvonalbeli edzőkké váltak, és máig nagyra becsülik őket taktikai agyafúrtságukért, előrelátásukért és azért, hogy mindig nyitottak maradtak az új elképzelésekre.
A forradalom 1951-ben vette kezdetét, amikor a Charlton Athletic védője, Ted Fenton első igazolásként megérkezett a másodosztályú csapathoz az East Endre, ami akkor még magán viselte a második világháború rombolásának ismertetőjegyeit. A jó eszű 23 éves fiatalember szinte azonnal a csapat kapitánya lett, és hamar felismerte, hogy a csapat csak az idejét vesztegeti a jellegtelen edzésekkel, amelyeken a játékosok gyakran elvonultak egy titkos cigarettára a bozótba.
Allison, amikor sorkatonai szolgálatát töltötte Ausztriában, alaposan szemügyre vette a fiatal bécsi játékosoknak tartott edzéseket. Nagyra tartotta a „céltudatosságot és tudást, amellyel az edzők dolgoztak”. A kontraszt nagyon élesen rajzolódott ki, miután hazatért.
Elhatározta, hogy változtat az Upton Park dogmatikus hozzáállásán. Fenton engedélyezte neki, hogy az edzések után összeüljenek a Barking Roadon található Cassettariban, ahol nyíltan megvitatták a taktikai kérdéseket, az edzésmódszereket a játékosokkal és az edzőkkel.
Értelemszerűen Allison volt a beszélgetések központi figurája. „Harsány volt, tele önbizalommal – idézte fel Dave Sexton csatár, aki később a Manchester United vezetőedzője lett. – Ezzel együtt eltökélt és mély gondolkodó. Felülmúlhatatlanul tudta elemezni az edzéseket és ötletelni rajtuk.”
Az angoloknak az első külföldi válogatott, a magyarok ellen elszenvedett 6:3-as vereségéből 1953 novemberében azt a következtetést vonta le, hogy az angol futball megrekedt egy sötét korban.
Ellátogatott a lilleshalli nemzeti edzőközpont konferenciáira is, ahol az Inter későbbi edzőjének, Helenio Herrerának elgondolásai nagy hatással voltak rá. Nem sokkal később már egyfajta térítőként magyarázta a Cassettariban csészealjak, sószórók, szószos edények segítségével, miként is gondolkodik a futballról, a West Ham és az angol válogatott jövőjéről.
A hívószavak a gyorsaság és a mozgalmasság lettek. Az edzéseken elkezdték háromszög alakzatban passzolgatni a labdát. Kiscsapatos mérkőzéseken gyakorolták a kényszerítőzést. Allison személyesen foglalkozott a fiatalabb játékosokkal.
„Malcom mindig változtatott egy kicsit az edzésein – mondta később a csapat jobbhátvédje, John Bond. – A játékosok hamar elkezdtek ügyesen bánni a labdával, és megszületett a West Ham-stílus.” A csapattársak súlyokat kezdtek el használni, és szüntelenül gyakorolták a fejelést. „Malcolm mindig azt mondogatta, hogy egyetlen esélyed van – emlékezett vissza Frank O’Farrell, aki Matt Busbyt váltotta később az Old Traffordon. – Billiárdozhatsz is délutánonként, de bele is teheted a maximumot az edzésekbe.”
A szerelésen is változtattak. A West Ham kezdett el elsőként könnyebb cipőket viselni, a gombolós mezt pedig V-nyakúra váltották.
A szurkolók kezdetben kétkedve fogadták mindezt, de 1957–58-ban a Division Two-bajnoki cím meggyőzte őket. A következő idényben már az előkelő hatodik helyen zártak az élvonalban. Ő maga már nem játszhatott az első osztályban, mivel a fél tüdejét el kellett távolítani tuberkolózis miatt, de a módszereit igazolta az élet. Ő fektette le a West Ham és az angol válogatott ’60-as évekbeli sikereinek az alapjait.
Balról jobbra: Jimmy Adams, Dave Sexton, Noel Cantwell, Malcolm Allison, Phil Cassettari, John Bond, Frank O’Farrell, Malcolm Musgrove
„Amit a labdarúgásról megtanultam, arra Malcolm tanított meg két hónap leforgása alatt – mondta később a világbajnok Bobby Moore. – A West Hamben rajta kívül senki sem talált érdekesnek. Felnéztem rá, még az sem erős, hogy nagyon szerettem.”
A ’60-as évek közepére Allison és társai többsége kirepült az Upton Park-i fészekből, és az edzői világban helyezkedett el. Allison Joe Mercer segédje lett a Manchester Citynél, és taktikai felkészültsége trófeaesőt hozott a ’60-as évek végén és a ’70-es évek elején. A City játékosai is nagyon tisztelték őt. Francis Lee így idézte fel: „Páratlan volt találékonysága, kreativitása és az, ahogy az elképzeléseit szavakba öntötte”.
Mindeközben O’Farrell a Leicester Cityt fiatalította meg, visszahozta a csapatot az élvonalba, és 1969-ben FA-kupa-döntőbe vezényelte azt. Ott aztán Allison Manchester Cityjétől kaptak ki. Sexton az Arsenal edzője lett Bertie Mee irányítása alatt, és komoly szerepe volt az Ágyúsok 1971-es dupla sikerében. Sexton olykor-olykor elutazott Allisonnal, és Anglián kívüli csapatok játékát figyelték, később FA-kupa- és KEK-győzelemre vezette a Chelsea-t.
John Bond a Norwich Cityt vitte be az 1975-ös FA-kupa döntőjébe.
A csoport tagjai maguk is tudták, mennyire fontos szerepet töltöttek be a ’60-as évek második felének angol futballjában, ezért Allison, O’Farrell, Bond, Sexton és még többen mások újra összeültek a Cassettariban, de ezúttal már azért, hogy közös fénykép készüljön róluk, amelyre a hely névadó tulajdonosa, Phil is felkerült (nyitó kép az előző oldalon).
Manchester azonban sírkertnek bizonyult. Allison már mint teljes jogú menedzser 1973-ban lemondott, küldetése nem sikerült túl jól. 1979-ben katasztrofális visszatéréssel próbálkozott, majdnem másfél millió fontot, akkori rekordösszeget költött Steve Daleyre, aki csak küszködött a Maine Roadon. John Bond túlszárnyalta a mesterét 1980-ban, de ő sem végezte szépen, három évvel később a kiesés ellen küzdő csapattól távozott.
O’Farrell mindössze 18 hónapig tartott ki az Old Traffordon. 1972 decemberében rúgták ki, az eszes menedzser „idegenként érkezett és távozott”, ahogy Denis Law fogalmazott. Egyaránt köszönhette bukását a körülményeknek és saját tapasztalatlanságának a legmagasabb szinteken.
Sextonra talán a steril játékstílus miatt emlékeznek a leginkább a Manchester Unitednál, ahol az 1977 és 1981 közötti siker nélküli időszakot töltötte. Később Terry Venables segédje lett, amikor az angol válogatott az 1996-os Európa-bajnokságra készült.
Mindegyikük más miatt vallott kudarcot Manchesterben. Allisonnak minden bizonnyal nem tett jót a kalapos, szivart pöfékelő „nagyfőnökös” stílus, Farrellt a játékosok akaratossága söpörte el, míg Bond szerint a City elnöke, Peter Swales „nem volt hajlandó szembenézni a saját hibáival”. Van azonban egy másik kapocs is, amely összeköti a Cassettari legénységét. Mindegyikük jobb edző volt, mint menedzser, és mindnyájan szenvedtek az angol futball nem túl intellektuális mivoltától, amelyben alig értett valaki a taktikai tervezéshez, a legtöbb szereplője rugalmatlan volt, és gyakori volt a munkahelyi furkálódás.
„A legtöbb United játékos egyszerűen nem volt fogékony az új ötletekre” – vallott erről O’Farrell. Allison pedig ekképp dörgedelmeskedett: „Azzal vádoltak, hogy a magam örömére vagyok túl elméleti. Az angol labdarúgók teljesen bezárkóztak, és csak egy csekély kisebbség díjazza az új elgondolásokat.”
A ’80-as évekre a Cassettari-korszak lecsengett, de azok a rántotta, bacon és tea mellett folytatott beszélgetések örökre megváltoztatták az angol labdarúgást.
A Barking Road-i épület ma már egy ügyvéd tulajdonában áll, de a West Ham új otthonában, az Olimpiai Stadionban van egy kis szeglet, amely sokak örömére szolgálhat. A tradicionális ételeket kínáló kis faloda neve nem más, mint: Cassettari’s Café.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. novemberi lapszámában.)
