Szöveg Ch. Gáll András
Ha Solti Dezső neve semmit sem mond a hatvanévesnél fiatalabb magyar futballrajongónak, annak nem a tájékozatlanságuk az oka. Solti 1912-ben született, persze a nevével is bajban vagyunk, hősünk Steinberger Dezső néven látta meg a napvilágot, később Dezső Soltiként, illetve Desiderio Soltiként ismerte a világ – mármint az emberiségnek az a törpe minoritása, amely belátott a profifutball csillogó kulisszái mögé. Ha Rejtő Jenő ismerte volna Soltit, róla mintázza Piszkos Fred alakját. Merthogy Solti folyton kavarta…
Steinberger Dezső 1912-ben született Balmazújvárosban, ebben a Hortobágy és a Hajdúság határán fekvő mezővárosban. Apja, Steinberger Emil malomtulajdonos volt, a település legtehetősebb polgárainak egyike. Dezső kisgyermekkora óta bolondult a futballért, ám mivel maga nem sokra vitte a pályán, már 14 évesen futballcsapatot szervezett. Manapság úgy mondanánk, hogy menedzselte a helyi együttest, de amellett az élvonalbeli debreceni Bocskai környékén is megfordult, hasonló szerepkörben.
Steinbergert 1944-ben – zsidó származású lévén – elhurcolták Auschwitzba, ahol az alaposan megváltozott körülmények között is azt csinálta, amihez értett: futballcsapatot szervezett. Ahogy arról Schwartz Sándor, a DMTE (Debreceni Munkás Testedző Egylet) egykori kiváló labdarúgója megemlékezik a Sándor Mihály által szerkesztett, A debreceni futball képes kalauza című tavaly megjelent könyvében: „…magam is a hazugságnak köszönhetem az életem, valamint annak, hogy 17 éves koromtól fociztam. Nem túl sikeresen, inkább szívósan. Amikor kizavartak bennünket a barakkból, és felsorakoztunk a rettegett Appelplatzon, egy középtermetű SS-tiszt megkérdezte, hogy ki futballozott odahaza. Amint lefordították kérdését, azonnal jelentkeztem. Firtatta, hogy melyik magyar klubban játszottam. Habozás nélkül megneveztem a Bocskait. Ugyan már, én és a Bocskai?! Akkor vettem észre, hogy vele van Steinberger Dezső, a Balmazújváros patrónusa, a helyi lisztmalom tulajdonosa, akinek odahaza remek kapcsolatai voltak a Bocskaival. Auschwitzban amolyan mindenesként tevékenykedett a cigányokból meg zsidókból összeszedett lágercsapat mellett. Jól beszélte a németet, tolmácsolt is. Elszédültem a felismeréstől. Azt hittem, menten végem, a helyszínen felkoncolnak a keretlegények. Becsületére váljon Steinbergernek, a szeme sem rebbent, holott pontosan tudta, ki vagyok, hogy szóba sem jöhettem a Bocskainál. Ha lebuktat, most nem beszélgetünk. Egyébként Desiderio Solti néven hallomásból ismerheted. Túlélte a borzalmakat, és egy időben a világhírű Internazionale menedzsere volt. Tavalyelőtt halt meg, úgy rémlik, Milánóban.” (Az interjú 1995-ben készült – a szerk.)
Szóval, Steinberger túlélte Auschwitzot, hazatért Balmazújvárosba, ahol felvette a kapcsolatot földijével, Veres Péterrel, a Nemzeti Parasztpárt elnökével. Egyesek szerint öccsével, Hermannal együtt az ÁVH beépített ügynökei voltak, és az volt a dolguk, hogy megfigyeljék és provokálják Verest, aki 1947 márciusától már honvédelmi miniszter is volt. Steinbergerék ezt mindig tagadták, hogy mi az igazság, talán már sohasem derül ki.
Ami viszont tény: Steinberger – immár Soltira magyarosított névvel – 1947-ben disszidált. Hamarosan Olaszországban bukkant fel – már argentin állampolgárként –, és ezzel kezdetét vette karrierjének az a szakasza, amiért ez az írás megszületett.
Moratti bizalmasa
Angelo Moratti Inter-elnök megbízásából dolgozott a rejtélyes menedzser, Solti Dezső
Solti olaszországi évtizedeiről hivatalosan vajmi keveset tudni. A meglehetősen homályos kép egy angol (Brian Glanville) és egy amerikai (Keith Bosford) oknyomozó újságíró a Sunday Timesban megjelent írásaiból, Borenich Péter: Csak a labdán van bőr című, 1983-ban kiadott remek könyvecskéjéből, valamint kortársak visszaemlékezéseiből és az internet legmélyebb bugyraiból előkapart dokumentumokból skiccelhető fel.
Nos, Solti az ’50-es évek második felében bizalmas kapcsolatba került Angelo Morattival, az Internazionale legendás elnökével, és bár hivatalosan sohasem állt a klub szolgálatában, másfél évtizeden keresztül a milanói egylet egyik legbefolyásosabb emberének számított.
Hogy mi volt a feladata? A leginkább a játékvezetők megvesztegetése. Ezt is olyan hihetetlen hatékonysággal végezte, mint a csapatszervezést.
A Botsford–Glanville szerzőpáros által kibányászott esetek közül néhány:
1964. április 29., Internazionale–Borussia Dortmund 2:0, BEK-elődöntő, visszavágó, Milánó
A mérkőzés játékvezetője a jugoszláv Branko Teszanics. Egykorú beszámolók szerint Teszanics egyoldalúan bíráskodott, Luis Suárez, az Inter spanyol aranylabdás sztárja például a 21. percben szándékosan gyomron rúgta a nyugatnémet Huppy Kuratot, a bíró mégsem állította ki. A meccset Mazzola és Jair góljaival az Inter nyerte meg, és mivel Dortmundban 2:2 lett a végeredmény, bejutott a döntőbe, ahol a Real Madriddal találkozott.
A finálét május 27-én játszották a bécsi Práterben. A meccset a Magyar Rádió is közvetítette, Szepesi György Soltit is meginterjúvolta a kezdés előtt. Solti később elmesélte szülővárosa polgármesterének, Veres Ferencnek az alábbi, anekdotaszerű történetet. „A kezdés előtt bementem a Madrid öltözőjébe, kezemben a mérkőzés labdájával, és odamentem Puskáshoz. »Jól nézd meg, Öcsi, mert a meccsen nem fogsz találkozni vele!«, mondtam, majd kimentem. Így is történt, Picchi és Tagnin leradírozta a pályáról, három egyre győztünk. A lefújás után megint bementem a Real öltözőjébe, és újra megmutattam a labdát Puskásnak: »Nézd, Öcsi, ezzel kellett volna játszanod!« Alig tudtam kimenekülni…”
Hogy a döntő játékvezetője, az osztrák Josef Stoll meg volt-e véve, arról nem szól a fáma, Teszanics viszont ugyanazon év nyarán egy olasz üdülőhelyen találkozott egy ismerősével, és elkottyantotta, hogy partjelzőivel együtt az Inter vendégei. Az ismerős otthon elmesélte a sztorit egy újságírónak, aki az egészet megírta. A Jugoszláv Labdarúgó-szövetség vizsgálatot rendelt el, és Teszanicsot felfüggesztették.
1965. május 12., Internazionale–Liverpool 3:0, BEK-elődöntő, visszavágó, Milánó
A játékvezető a spanyol José María Ortíz de Mendibil. Az első meccset az angolok nyerték meg 3:1-re, a visszavágót az olaszok 3:0-ra, így a milánói csapat jutott tovább. Az egyik gól úgy esett, hogy a spanyol Joaquin Peirò kirúgta a labdát az angol kapus, Tommy Lawrence kezéből, míg a másiknál Mario Corso egy közvetett szabadrúgást egyből bombázott a hálóba.
1966. április 20., Internazionale–Real Madrid 1:1, BEK-elődöntő, visszavágó, Milánó
A játékvezető a magyar Vadas György, egyik partjelzője Emsberger Gyula. A történetet Vadas elbeszéléséből ismertetjük. „A Madrid az első meccset egy nullára megnyerte, a második találkozó előtt óriási nyilatkozatháború folyt. Puskás például az egyik spanyol lapnak azt mondta, hogy nem volna szabad nekem vezetni a mérkőzést, mert Soltival jártam egy elemibe. Ez persze ostobaság volt, hiszen kilenc évvel fiatalabb vagyok Soltinál… Szóval, Milánóban reggeltől estig Solti kísért bennünket, nehogy véletlenül bárkivel is találkozhassunk a Real Madridtól. Aztán amikor egyszer kettesben maradtunk, nagyon jelentős ajánlatot tett arra, hogy vezessem a mérkőzést az Internek. Az ígéretnek különböző fokozatai voltak. Ha simán győznek az olaszok, azért járt volna egy bizonyos összeg, dollárban. Ha a meccs végén az általam befújt tizenegyessel nyernek, akkor ennek a duplája. Ha a hosszabbításban diadalmaskodnak, akkor az ötszöröse. A végösszeg tíz Mercedes ára lett volna. A mérkőzés délelőttjén Solti, Italo Allodi, az Inter főtitkára társaságában megkeresett engem és a két partjelzőmet. Meghívtak Angelo Moratti klubelnök nyaralójába, Milánótól harminc kilométerre. Én még ahhoz fogható villát nem láttam. Ebéd előtt mindhárman kaptunk egy arany karórát, majd az étkezés közben Moratti úr kiadta az utasítást Soltinak, hogy mi mindent – színes tévét, híradástechnikai eszközöket, csupa olyan cuccot, amiről odahaza nem is álmodhattunk – vásároljon nekünk. Solti egyébként roppant alázatosan viselkedett az elnökkel, holott tudtam, hogy sohasem volt hivatalosan a klub alkalmazottja. Tehát elfogadtuk az ajándékokat, majd legjobb tudásunk szerint levezettük a visszavágót. Egy egy lett az eredmény, kettő egyes összesítéssel a Madrid jutott a döntőbe. Solti már a félidőben ordítozott velem, hogy nem adtam meg három tizenegyest az Internek. Mondtam neki, bizonyára másik meccset nézett. A végén a hetvenhatezer olasz szurkoló tapsvihara közepette vonultunk le a pályáról. Solti megint berontott az öltözőbe, tajtékzott, és megfenyegetett, hogy mindent el fog követni annak érdekében, hogy engem levegyenek az UEFA-listáról. Amikor hazaértem Pestre, Honti György, az MLSZ főtitkára azzal fogadott, hogy elcsaltam a meccset. Solti és Honti régi ismerősök voltak, utóbbitól megtudtam, hogy az Inter kiesése azt jelentette Soltinak, hogy harmincezer dollár prémiumtól esett el, én pedig soha többé nem vezettem sem válogatott, sem UEFA- vagy FIFA-meccset…”
1969-ben is egy olasz csapat (a Milan) nyert a BEK-ben, Gianni Rivera emeli magasba a trófeát. A háttérben az olasz UEFA-elnök, Artemio Franchi, no és persze Solti Dezső
Artemio Franchi, az UEFA egykori elnöke, akit halála után megbízott elnökként csak rövid ideig követett a posztján Barcs Sándor. A magyar vezető nem vizsgálhatta a gyanús ügyeket
1973. április 11., és 25., BEK-elődöntő, Juventus–Derby County 3–1, 0–0
Az első mérkőzés után Brian Clough, a Derby menedzsere „rohadt olasz csalókat” emlegetett a sajtóértekezleten. A második találkozó játékvezetőjét, a portugál Francisco Marques Lobót, az akkor éppen a torinóiaknak dolgozó Solti rá akarta venni, hogy a Juventusnak vezesse a meccset. Jellemző: hiába volt szinte bizonyos a továbbjutás, Solti „le akarta tutizni” a dolgot. Lobo azonban a felajánlott 5000 dollár ellenére sem volt hajlandó csalni – ennek ellenére 0–0 lett az eredmény, a Juve simán BEK-döntős lett. Lobo viszont feljelentette az UEFA-nál Soltit. A portugált Zürichbe rendelték, ott azonban még csak nem is szembesítették Soltival. A magyar machinátort mindössze néhány hónapos eltiltással sújtották, a Juventusnak pedig még egy köszönőlevelet is küldtek, a „készséges együttműködésért”… A becsületes Lobo viszont az esetet követően 23 hónapig nem vezetett nemzetközi mérkőzést… Jellemző az esetre, hogy Lobo előbb tudta meg az őt Lisszabonban meglátogató Soltitól, hogy mely meccset kapja majd az UEFA-tól, mint ahogy hivatalosan kijelölték a BEK-elődöntőre. Mivel ekkortájt az UEFA elnöke, Artemio Franchi is olasz volt, sokan úgy sejtették, hogy az UEFA falazott Soltinak, mi több, az olasz (és az angol tényfeltáró újságírók szerint magyar) futballmaffia keze alá dolgozott. Nem újkeletű tehát az a mostanában is gyakran hallott felfedezés, hogy a játékvezetőket akkor a legkönnyebb megvesztegetni, ha már magára a bíróküldésre befolyást tud gyakorolni, aki manipulálni próbál…
Epilógus: Borenich könyvéből kiderül, hogy minden bizonnyal a néhai, a világelitbe tartozó FIFA-bíró, a Nemzeti Színház ügyelője, Zsolt István is kapcsolódhatott Soltihoz, illetve Solti zavaros ügyeihez. Borenich a ’80-as évek elején készített is tényfeltárónak szánt interjút a neves bíróval, ám amikor tovább akarta folytatni a kutakodást, Zsolt meghitt barátján, Kutas Istvánon, az egykori rettegett sportvezetőn keresztül leállíttatta a Magyar Rádió fiatal munkatársát. Ma már az eset összes szereplője halott – leszámítva Borenichet –, ezért a titkot (ha van ilyen) nagy valószínűséggel magával vitte a sírba az egész életében valamiféle misztikus köd által körbelengett Zsolt István. Mindenesetre tény, hogy egyszer a saját kérésére ő töltött ki egy jegyzőkönyvet magyar kollégája, Emsberger Gyula helyett egy nemzetközi meccset követően, s hogy, hogy nem, kifelejtett egy sárga lapot az UEFA-nak írt jelentésből. A figyelmeztetett játékos nem játszhatott volna a következő kupameccsen, ám a turpisság kiderült, de nem Zsolt, hanem Emsberger kapott büntetést az UEFA-tól. Ja, majd elfelejtettük: a futballista, akinek megpróbálták eltussolni a sárga lapját, az Inter játékosa volt…
Megszólal a polgármester
Veres Ferenc (balra), Balmazújváros egykori tanácselnöke kereste a település híres (hírhedt?) szülöttének kegyeit
Veres Ferenc, Balmazújváros tanácselnöke, majd 12 éven át szabadon megválasztott polgármestere ma (a cikk 2011-ben jelent meg! – a szerk.) Debrecenben él. A nyugdíjas városvezetőt már-már baráti kapcsolat fűzte Solti-Steinbergerhez. Valóságos archívuma van az idén száz éve született futballszervezőről megjelent cikkekből, a róla készült felvételekből.
„Gyerekként, majd ifjúkoromban többször találkoztam Dezső bácsival. Hazajárogatott, rendszerint meccseken futottunk össze – a futball volt az élete. Ilyenkor mindig érdeklődött, hogy megy a játék. Azután jó ideig nem láttam az öreget, mígnem 1991 nyarán – én voltam Balmazújváros polgármestere – egy kis cikkre lettem figyelmes a Nemzeti Sportban. Kiderült, hogy Siófokon nyaral az Internazionale egykori világhírű menedzsere, Solti Dezső. Na, mondom, az nem lehet, hogy Dezső bácsi itthon van, és én ne találkozzak vele. Felhívtam a szállodát, azt az információt kaptam, hogy elment sétálni. Meghagytam a telefonszámomat azzal, hogy szülővárosa polgármestere vagyok. Fél óra múlva csörgött a telefonom, Dezső bácsi volt az, Ferinek szólított, érdeklődött, mit akarok. Mintha előző este váltunk volna el. Meghívtam Balmazújvárosba, azt mondta, vissza kell utaznia Milánóba, ám két hónap múlva Pestre jön, és akkor találkozhatunk. Úgy is történt, október elején felhívott, a zsinagóga mellett szállt meg, a Wesselényi utcában, reggelente mindig átjárt imádkozni. Most már elfogadta az invitálásomat, és egy keddi napon meg is érkezett – másnapra meccset hoztam össze, az akkor másodosztályú DVSC és a Balmazújváros között. Dezső bácsi végezte el a kezdőrúgást. Azon a pályán, amelyen élete első 33 évének nagy részét töltötte. Dr. Jakab Sándorral, a DVSC akkori elnökével és Nagykaposi Elemér edzővel megszerveztem a mérkőzést. Dezső bácsit gépkocsival hoztam le Pestről, nem nézett ki jól, nem sokkal azelőtt súlyos műtéten esett át, mint mondta, egész vagyona ráment az operációra, Amerikában, Milánóban is kezelték. Magányos volt, nem élt már senkije, szinte az egész családja Auschwitzban halt meg. A meccs másnapján fogadtam a városházán, kapott egy szép vázát meg egy Balmazújváros-térképet, amit utóbb kirakott a lakása falára. Aztán elbeszélgetett a még életben maradt régi barátokkal, végül kimentünk édesanyja sírjához a zsidótemetőbe. Még ma is emlékszem, milyen keservesen zokogott…”
A látogatást Szalai Csaba újságíró a balmazújvárosi városi lap 1991. októberi számában örökítette meg.
„Október, őszelő. Solti Dezső, a Milan, az Inter, a Real Madrid nagynevű menedzsere hazalátogatott szülőfalujába: Balmazújvárosba. Nyolcvanéves. A helyi sport ügyeinek intézőinél a sporttér irodájában telepedünk le, áhítattal hallgatják. Itt van a polgármester, az ÁFÉSZ-elnök, a gimnáziumigazgató, az örök drukker, fényképészek és futballrajongók. Mindenki kíváncsi az egykori termény-nagykereskedő fiára, aki sokat áldozott a balmazújvárosi sportért. Mélyen zsebbe nyúlt.
– 1925-ben állítottam össze parasztfiúkból az első focicsapatot. Piros Gyula volt a kapus, Kulcsár Pista az egyik hátvéd. – Solti Dezső hibátlan emlékezetű, felsorolja név szerint azt a tizenegy, térdig érő gatyás labdakergetőt, akik közé ő is beállt.
– S miből tartotta el a csapatot?
– A pénzemből.
– S mit szólt e szórakozáshoz malomtulajdonos édesapja?
– Nem volt elragadtatva, mert az öt testvér közül mint legidősebb arra lettem volna hivatva, hogy kövessem őt a pályáján.
– Hát nem is lett Dezső bácsiból nagy futballista, csak világhírű játékosvásárló.
Hirtelen fordul egyet a beszélgetés kereke. Azt mondja, hogy a mai napig sem tud olyan gazdag emberről, aki a fiát focistának adná. Egyetlen ilyen dúsgazdag édesapáról sem tud, holott hallhatott volna ilyen különcről, hiszen bejárta az egész világot.
Időben nagyot ugrunk. Annyi hányattatás után, Auschwitzot is megjárva, a hatvanas években már szárnyára kapta a világhír a nevét, mert egyre-másra fedezett föl kiváló játékosokat a Milannak, majd az Internek.
– A pénzt korlátlanul magára bízták?
– Az elnöknek szóltam, hogy ennyi és ennyi kell. Tíz- vagy százezer dollár, mindegy. Mehettem a pénztárhoz. A kis Jairt például az ismeretlenségből hoztam a fényre. De hogyan? Szólt az elnököm, hogy menj el Dél-Amerikába, játszik egy
Libonati nevezetű center, aki ontja a gólokat. Megnéztem egy mérkőzést Brazíliában, de látom ám, hogy Libonati a haját otthon felejtette. Kopasz a fiú, elmúlt harmincnégy éves. Hát nekem ilyen nem kell, mert akármilyen jó játékos, belőle Olaszországban is van elég. Mármint harmincnégy évesekből. De csak figyelek, figyelek, és észrevettem egy kis négert, aki, amikor berúgta a gólt, a szögletzászlónál örömtáncot járt. A harmincnégy éves, rutinos Libonati nekem nem kellett. A csapat elnöke végül a fiatalokat ajánlotta. A világért sem ejtettem ki Jair nevét. Nehogy felverje az árát. Így aztán valóban, mint ismeretlent hívtam el az Interbe. Leesett az álla, amikor hatvanmillió lírát kínáltam föl neki. A magam pénzéből. Aztán én adtam el az Internek a saját játékosomat.
– Igaz, hogy a nagy Intert szinte egyedül állította össze?
A történet nem folytatható tovább. Dezső bácsit a kezdőrúgáshoz rendelik, mert megérkezett a DVSC a barátságos összecsapásra. Dezső bácsi pedig zászlógyűjteményével kedveskedik a helyieknek. Ajándékul itt hagyja.”
(A cikk persze tartalmaz apróbb, nagyobb pontatlanságokat, „Dezső bácsi” kijelentéseit szemmel láthatóan nem ellenőrizte a szerző: Solti sohasem volt a Real Madrid menedzsere, valószínűleg a Miláné sem. Giacinto Facchettit nem atlétaként fedezte fel Solti – ha egyáltalán ő fedezte fel –, hanem 1960-ban szerződtette a Treviglese csapatától, ahol már négy éve futballozott csatárként. Jair da Costa 1962 és 1967, majd 1968 és 1971 között volt az Inter labdarúgója, 1962-ben a Portuguesa csapatától érkezett Milánóba. Attilio Giovannini létezett, sőt 1948 és 1954 között az Inter jobbhátvédje volt, 13-szor játszott is az olasz válogatottban, viszont az Intertől történt távozása és Facchetti leigazolása között hat év telt el.) Az viszont tény, hogy az általános vélekedés szerint az Inter és az olasz klubfutball nagy korszakának egyik emblematikus alaklja volt a magyar származású menedzser, aki a forradalmi védekező szisztéma, a „catenaccio” és a legendás argentin edző, Helenio Herrera révén emlegetett „Grande Inter” világverő csapatának összeverbuválásában, menedzselésében kulcsszerepet játszott és félelmetes kapcsolatrendszert mozgatott. Más kérdés, hogy azt sem véletlenül mondogatták, a 2006-os nagy olasz bundabotrány kapcsán, hogy volt kitől tanulniuk a korrupt olasz sportvezetőknek, hiszen az elődök sem voltak különbek…
Megpróbáltuk megszólaltatni a nagy Inter egyik legnagyobb sztárját, a spanyol Luis Suárezt, aki más alkalmakkor készségesen állt a rendelkezésünkre. Solti nevének elhangzása azonban valamit megváltoztatott: Suárez nem kívánt nyilatkozni a hírhedt menedzserről és többé a telefonját sem vette fel, ha kerestük…
Vadas György, aki magát a Solti által tönkretett játékvezetők közé sorolta, így nyilatkozott az ellentmondásos sportvezetőről: „Annak ellenére, hogy miatta kikerültem a FIFA-keretből, és a közbenjárása sok élménytől megfosztott, én egy ügyes, elég művelt embernek tartom, akit a sors nagyon kegyetlenül megviselt. Az egész családját kiirtották, teljesen egyedül maradt.”
A Standard–Inter meccs után a játékvezető, Emsberger Gyula (balra) vitte el a balhét, jobbra a jegyzőkönyvet kitöltő Zsolt István
„Munkásságának” fénykorából alig fellelhető bármilyen fotó Solti Dezsőről, aki igazi háttéremberként alakította az európai élfutball eseményeit. Valószínűleg bujkált az olasz sajtó kamerái elől is, mert az archívumokban nincs róla kép. Cikkünk nyitóképe az MTI 1968. januári felvétele: A Labdarúgó Közép-európai Kupa Bizottság közgyűlése és az 1967–1968. évi küzdelmek második fordulójának sorsolása a budapesti Royal Szálló különtermében. A fotón szerepelnek: Hegyi Gyula, az MLSZ elnöke, Josef Liegl (Ausztria), Milan Michalík és Jan Foret (Csehszlovákia), Solti Dezső (Olaszország), Szlobodan Sztojanovics és Koszta Popovics (Jugoszlávia), továbbá dr. Terpitkó András, Börzsei János és Mitok Zsuzsa (MLSZ).
„Maci” félidői a pokolban
Soltiról Ungvári Tamás is megemlékezett az Amerikai Magyar Népszava hasábjain. Az alábbiak megerősítik azt a feltételezést, hogy Steinberger auschwitzi „menedzseri” tevékenysége szolgáltatta az ötletet az 1961-es, „Két félidő a pokolban” című Fábri Zoltán-filmhez, amely pedig a Pelé és Sylvester Stallone szerepléséről emlékezetes Menekülés a győzelembe című hollywoodi mozi alapjául szolgált.
„A mackóformájú Solti egy puha rugózású, harcsaszájú Citroënt hajtott a Trabantok, Wartburgok és Moszkvicsok Budapestjének utcáin. Esztendőnként kétszer, háromszor autózott haza választott otthonából, Milánóból, legtöbbször egyenest Barcsékhoz, mert valami tótumfaktum volt a futballvilágban, ha jól emlékszem, maga is bíró, márpedig az Solti szakmája is volt.” (Ungvári alighanem jelentősen téved. Barcs Sándor éppenséggel nem volt bíró, Zsolt István, Solti magyarországi barátja annál inkább. Barcs Sándor az MLSZ elnöke és az UEFA alelnöke volt, aki életrajzírója, Dlusztus Imre szerint haláláig úgy tartotta, a Soltihoz és az olasz lobbihoz kötődő magyar ellenzékének, Zsoltnak és Kutas Istvánnak „köszönhette”, hogy nem lett UEFA-elnök Franchi halála után. Barcs teljes kivizsgálást és tiszta viszonyokat követelt az UEFA-nál. Fellépésének nemcsak ott nem örültek, de hite szerint hazulról kaszálták őt el Kutasék…)
Olvassunk tovább: „A Citroën csomagtartója tele volt itáliai finomságokkal, honunkban akkor kaphatatlan bársonnyal végszámra, parfüm, eldobható pelenka, kakaópor, csupa, akkoriban kaphatatlan kapitalista cucc. Maci, ahogyan a lányok becézték, ezzel kenyerezte le ifjú szerelmeit, akik alkalmasint a leányai, ha nem az unokái lehettek volna. Maci, Steinberger Dezső értett az asszonynép nyelvén. Lekötelezően előzékeny, ajándékozó kedvű úr volt, kiapadhatatlan nótafa, társasági ember.
Lekenyerezni, ez volt a mestersége. A Milan és a Juventus hazájában nem a széplányoknak, hanem a futballbíróknak udvarolt, eléggé sikeresen több évtizedig, míg az egyik megvesztegetett rávallott. Menedzseri karrierjének ezzel ugyan vége szakadt, de úgy rémlik, a hallgatásnak is ára volt. Maci lakása Milánóban tele volt arany cigarettatárcákkal, öngyújtókkal – feltehetően olyan ajándéktárgyakkal, amelyeket már nem volt ideje elosztogatni a partjelzőknek.
A magyar focitól távol maradt, legfeljebb Barcs Sándorral tartott kapcsolatot. (Inkább talán Zsolttal, lásd fent – FFT) Túlságosan veszélyesnek ítélte a magyar terepet. Az „Aranycsapat” londoni mérkőzését például Rákosi Mátyás megkülönböztetett figyelemmel kísérte. Sebes Gusztávtól szigorúan kérdezgette, mi lesz, ha veszít a csapat. A választ mindenki tudta, talán még Puskás Öcsi is.
A balmazújvárosi Steinberger pedig veszélyesebb helyzetekhez szokott. A balmazújvárosi zsidókat először a helybeli cigánysoron gyűjtötték táborba, majd a debreceni téglagyárból deportálták őket Auschwitzba. A gazdag malmos Steinberger Emilt, Dezső édesapját, majd Dezső feleségét és a gyermekét azonnal elgázosították. Őt erős fiatalemberként megkímélték, kivált azért, mert már a debreceni gettóban lágerparancsnok volt, jól beszélt németül is. A kilences blokkba került, mert híre járta, hogy a lágerlakókból focicsapatot rekrutálnak, ő pedig egykoron a debreceni Bocskaiban játszott. Így szűrték ki az egykori kispesti hátvéd Wegnert, az ugyancsak kispesti Blumot meg Fischert. Ott volt egy másik labdarúgó a Bocskaiból, a sokakat túlélt Schwartz Sándor is, sőt Salgó Ottó, az MTK-ból. (Ungvári kétszeresen téved, sem Steinberger, sem Schwartz nem volt a Bocskai játékosa – a szerk.)
A német csapat kapitánya, bizonyos Bunnigold, a berlini Hertha játékosa volt. A zsidó és cigány csapatot többször is frissítette az újonnan érkezett rabokból. A cigányokat egyetlen nap alatt számolták fel. Soltit kinyomták a csapatból, helyet adva az újonnan érkezetteknek.
Írnokként élte túl. Hazaérkezte után Veres Péter bízta rá a parasztpárt szövetkezetének elnökségét. A fordulat évében Solti meglépett. Magyar varietécsillagokkal elébb Egyiptomban turnézott, majd Itáliában telepedett le. Futballkörökkel keresett kapcsolatot. Játékosokat és bírákat vett meg. És Magyarországra járt udvarolni, Barcs Sándorral smúzolni, Veres Péterrel trafikálni, lejárni a Mátyás Pincébe a pecsovicsokhoz.
Amikor már nagyon itthon volt otthon, valaki feldobta a határőrségnél, hogy tóratekercseket csempészett külföldre. És hiába volt a rimánkodás a pecsovicsoknál, kegyelmezzenek az akkor már hetven fölött járó balmazújvárosi polgárnak, útjában lehetett valakinek. A pecsovicsok se tudták elintézni, hogy beutazási engedélyt kapjon. Lehetséges-e, hogy éppen egy pecsovics elégelte meg Solti kísértetjárását? Vagy az olaszok nyúltak utána? Megtudjuk egyszer, ha megnyílnak az archívumok. A 10475-ös fogollyal Auschwitzban szerzett lábsebe végzett. Magányosan, egy milánói lakásban, sok cigarettatárca között borogatta üszkösödő lábát Signor Solti, alias Steinberger Dezső. Hány félidőt töltött a pokolban?”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. áprilisi számában.)
Solti Dezsőről hat évvel később, a FourFourTwo magazin 2018. áprilisi számának Levéltári futball című rovatában is írtunk, Vörös Csaba gyűjtése révén igencsak kiteljesedett a róla alkotott kép. Az a cikk IDE KATTINTVA olvasható el!
