A FIFA-elnökválasztás, amely megváltoztatta a futballt

 

 

Szöveg Richard Edwards Fordítás Kovács Gergely

 

Sir Stanley Rous korán ébredt 1974. június 11-én, és elhúzta a függönyt a frankfurti szállodában. A város még aludt. Az ég szürkén szomorkodott, és hullott az eső a futball jövőjét meghatározó FIFA-kongresszusnak helyet adó német városra.
Az előző nap jóra sikeredett az ember életében, akit a Daily Mirror szimplán csak „Mr. Futballnak” nevezett. Az utolsó percben megnyerte Ázsia és számos afrikai ország támogatását, így jó eséllyel pályázhatott arra, hogy folytathatja 13 éves, a futballra rendkívüli befolyással bíró elnökségét.
„Sir Stanley Rous tegnap este újabb támogatókra talált, akik segítségére lesznek abban, hogy a FIFA elnöke maradjon” – írta John Jackson, a Mirror kiküldött tudósítója.
Az elnöki kampány során a 79 éves Rous jelentős kihívóra akadt, és amikor lefelé baktatott a reggelihez, ő is tudta, hogy össze fog futni brazil vetélytársával, aki nemcsak a dél-amerikai kontinensnek ígért új szeleket, de a sportágat is újra kívánta formálni.
Joao Havelange, az 58 éves egykori olimpiai résztvevő úszó ekkorra már gazdag üzletember és befolyásos politikus volt, aki megérezte, hogy itt az ideje történelmet írni.
Ahogy Rous egyenes derékkal fogyasztotta reggeli angol teáját, ő is megérzett ebből valamit. A változás a levegőben lógott.

Már 40 éve annak, hogy a hivatalában lévő elnököt elmozdították pozíciójából, és ahogy sorakoznak fel az ellenfelek, hogy borsot törjenek Sepp Blatter orra alá az idei választáson, a változás még biztosabbnak tűnik, mint a nyugat-németországi választás óta bármikor. Luís Figo, Ali Bin el-Husszein herceg és Michael van Praag mindent meg fog tenni, hogy Blatter ne kezdhesse meg ötödik ciklusát.
Az, hogy Blatter elnökségével kapcsolatban széleskörű az elégedetlenség, a 2011-es választás óta számtalanszor megmutatkozott, többször és többen zavarták fel az állóvizet az ember körül, akinek már 1998-as megválasztása előtt is vetődtek fel kétségek és ellentmondások.
Csak találgatni tudunk, mit szólt volna Rous az elmúlt időszak eseményeihez, de egykori jobb keze, Rose-Marie Breitenstein, aki 1961-től egészen 1986-ban, 91 évesen bekövetkezett haláláig vele volt, segít ebben még tisztábban látni.
„A szponzoráció az ő idejében jelent meg a futball világában, de ő maga nem volt üzletember, korábbi iskolaigazgatóból lett a FIFA elnöke. Leginkább az oktatás érdekelte, a gazdasági kérdésekben nem volt erős. Azt hiszem, mostani állapotában nem igazán kedvelné a labdarúgást, mert mindig úgy gondolt rá, hogy ez csak játék, amit a maga öröméért űznek.”

 

 

Ez a hozzáállása párját ritkító életpályája során alakult ki: harcolt Afrikában az első világháború idején, majd a watfordi általános iskolában tanított. Miközben az osztályteremben töltötte mindennapjait, Anglia 1928-ban kilépett a FIFA-ból, így teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is a szervezet elnökaspiránsa legyen.
Ugyanez nem mondható el riói születésű vetélytársáról, egy fegyverkereskedő fiáról, aki gyerekkorától fogva erővel és pénzzel támogatva nevelkedett. Egyedül az volt bennük közös, hogy mindketten rajongtak a labdarúgásért, egyébiránt Rous érdeklődése sokkal több mindenre kiterjedt.
Rous a St. Luke’s College csapatában játszott Exeterben, majd a háború idején a hadseregben szolgált. Többen úgy tartották, megállhatná a helyét a profi labdarúgásban, de ez a talpig angol úriember nem túl sokat játszott ezzel a gondolattal.
„Az igazi nagy szerelme, szenvedélye a játékvezetés volt – mondja Breitenstein. – Mindenki másnál többet tett ezen a világon azért, hogy a bíráskodás színvonalát javítsa.”
Rous vezette a Manchester City és a Portsmouth közti 1934-es FA-kupa-döntőt, majd szögre akasztotta a sípot, és az adminisztrációban helyezkedett el. Két évvel később brazil riválisa repülőre szállt, és Berlinbe utazott hazája úszócsapatának tagjaként.

A Fluminense egykori ifijátékosa végül nem a futballpályán, hanem a medencében nőtte ki magát, részt vett az Adolf Hitler által vezetett Németországban megrendezett 1936-os olimpián, majd később a vízilabdacsapat tagjaként az 1952-es helsinki ötkarikás játékokon is.
Amikor John Sugden és Alan Tomlinson megszólaltatták őt a Badfellas: FIFA Family at War (Rosszfiúk: A FIFA családi háborúja – a szerk.) című könyvükben, Havelange elárulta, honnan az a versenyszellem, ami oly annyira jellemezte őt: „A vízilabda hatástalanította bennem az agressziót és a rossz ízű tréfákat”.
Rous, totális ellentéte mind külsejében, mind belül, már régóta tudatában volt annak, hogy Dél-Amerika nagy ambíciókkal tör a posztjára. A Timesnak nyilatkozott 1972 júliusában Rióban, és úgy látta, nem jelent rá túl nagy veszélyt a kihívás. „Biztos, hogy újra elindulok, persze, ha jó egészségnek örvendhetek, és képes leszek igényes munkát végezni.
Amikor két évvel ezelőtt nyertem, a dél-amerikaiak világossá tették, hogy Mr. Havelange az első adandó alkalommal kihív. Tudom, nagyon fontos presztízskérdés nekik, hogy a földrészük adjon elnököt. Ez sikerülhet is nekik, ha már távoztam. De még itt vagyok.”
Amikor Havelange eldöntötte, hogy indul, és Dél-Amerikában egyedül Argentína vonakodott őt támogatni, elutazott Londonba, hogy találkozzon Rousszal. Együtt vacsoráztak, és a brazil üzletember közölte az idős angollal, hogy ha elindul, akkor csak egy győztes lehet.
„A vállamra tette a kezét, ahogy egy apa szokta a fiának – idézte fel Havelange. – Szerintem nem hitt nekem.”

A legutóbbi, brazíliai világbajnokságon a FIFA állítólag 4.4 milliárd dollár bevételre és kétmilliárdos haszonra tett szert. A világ futballjának irányítótestülete minden jel szerint hatalmas pénzgyártó gépezetté vált.
Rous idejében mindent el lehetett mondani róla, csak ezt nem. „Otthonról dolgozott – emlékezik Breitenstein. – Meglehetősen sokat utazott Svájcba, de leginkább Londonban dolgozott, vagy a világot járta.”
Így ment ez egészen 1974-ig. „A zürichi főhadiszállás alig volt több mint egyetlen személy vezérelte intézmény – írta Sugden és Tomlinson. – A szervezetnek száznál is kevesebb munkatársa volt, és csak a világbajnokságok idején üzemelt, amelyekre tizenhat csapat juthatott ki.”
Mindemellett azért Európa maradt a világ futballjának irányítója, és ez rosszallást szült a periférikusabb vidékeken mind a FIFA, mind Rous személye ellen.
Dél-Afrika jelentette végül a legnagyobb falatot számára, és ugyanez lett Havelange legerősebb fegyvere. Nehéz volt mit kezdeni egy olyan országgal, ahol az apartheid miatt a többségi fekete társadalom tagjai nem játszhattak, csak az uralmat gyakorló fehérek. Rous küzdött is ezzel a problé­mával, de érzékelte, hogy nem sok hatást tud gyakorolni a dél-afrikai politikai közegre.

 

Az ország FIFA-tagsága eleve izzó parázs volt az 1960-as évek során, és Rousnak sem sok öröme akadt a kialakult helyzetben. Az apartheid következ­ményeként 1961-ben a FIFA fel­függesztette tagságát, de két évvel később újra felvették soraikba a Dél-Afrikai Labdarúgó-szövetséget, miután Rous vezetésével a világszervezet vizsgálatot folytatott, és megállapította, hogy ennek nincs akadálya.
Ezzel nem aratott túl nagy tetszést Afrika egyéb országaiban, amelyek már amiatt is elégedetlenek voltak, hogy a kontinens és Ázsia-Óceánia mindössze egy helyet kapott az 1966-os világbajnokságon, és nőtt a feszültség a pont akkoriban megalakult Afrikai Labdarúgó-szövetség (CAF), illetve a FIFA közt. Ez utóbbit a hódítók pártján állónak és Európa iránt elfogultnak tartották. Nem sokat segített az sem, hogy a FIFA főtitkára, dr. Helmut Käser 1963-ban tollat ragadott, és azzal vádolta a CAF-ot, hogy „politikája despotikus és diktatorikus”.
„Nagyon erős volt az érzés, hogy a futball alapvetően európai kiváltság, és a FIFA valójában az európai játék érdekeit védi – magyarázza Paul Darby, a Stanley Rous öngólja: futballpolitika, Dél-Afrika és versengés az 1974-es FIFA-elnökségért című tanulmány szerzője. – Sokan szerettek volna ezen változtatni. Viszont ha meg is fordult egy afrikai futballvezető fejében, hogy bizonyítsa jelenlétét a labdarúgásban, azonnal önös érdekekkel és az európai érdekérvényesítéssel találta szembe magát.”
Breitenstein viszont azt állítja, hogy Rousnak egyáltalán nem állt szándékában a status quót védeni, sokkal inkább törekedett arra, hogy mindenben tisztességesen járjon el. Mindig azt mondogatta, hogy a politikának és a futballnak nem szabad összekeverednie, és nagyon ügyelt a szabályok betartására.”
Ezt azonban nem értékelte túl sokra az a 15 ország, amelyik úgy látta jónak, hogy bojkottal rázza fel a FIFA-t. Szándékukat az 1964. októberi, tokiói kongresszuson jelentették be.
Rousnak akadtak az otthonához közelebbi bírálói is. Az 1966-os világbajnokságról szóló beszámolójában Svájc olasz származású szövetségi kapitánya, Alfredo Foni ezt írta: „A Jules Rimet-kupa csak akkor fogja betölteni küldetését, ha az öt kontinens egyenlő mértékben képviseltetheti magát, hiszen a futball a leguniverzálisabb sport a világon.”

Mire 1974 beköszöntött, Havelange már ott térdelt a rajtvonalnál, elnöki kampánya magasabb sebességbe kapcsolt, míg Rous egy helyben toporgott. A júniusi FIFA-kongresszusig a brazil jelölt 80 országot járt végig, stadionfejlesztéseket, infrastrukturális változásokat ígért, és persze nagyobb jelenlétet a világ futballéletében.
„Az aktív kihívó új erőket mozgósít, bőkezűen ígérget számos területen, hogy győzhessen a jelenlegi vezetőkkel szemben – írta Geoffrey Green a Timesban. – Röviden: Európa mindenki más ellen.”
A németországi szavazás hajrájában már arról is szóltak a hírek, hogy szakadni fog a szövetség az északi és a déli félteke mentén, és egyre terjedt a nézet: ha Havelange megnyeri a szavazást, az a sportágban az angol dominancia végét jelenti majd.
1972 nyarán Uruguay Párizsban benyújtott egy javaslatot, hogy a soron következő világbajnokságon közös brit válogatott induljon, ami azt jelenti: helyek szabadultak volna fel más országok javára.
„Ez volt hosszú évek óta a kongresszus elé benyújtott egyik legéletveszélyesebb javaslat – tudósított a Reuters. – A javaslat elfogadása esetén a brit szövetségek többek szerint készen álltak a kilépésre, és erre ösztönöztek volna további országokat is.”
Ez a veszély végül elhárult, de Rous még távolabb sodródott Dél-Amerikától, mert kitartott amellett, hogy nem szabad megszavazni az 1978-as argentin világbajnokság 16-ról 24 csapatosra bővítését.
Dél-Amerika tehát őszintén Havelange mellé állt, így a brazilnak már csak csodálkozással vegyes örömmel kellett végignéznie, ahogy Rous belebonyolódik a Chile–Szovjetunió pótselejtezőbe, ami a következő évben rendezendő vb egyik helyéről döntött.

 

Mivel Augusto Pinochet tábornok és diktátor kvázi „koncentrációs táborként” kivégzésekre is használta a santiagói nemzeti stadiont, a Szovjetunió kérte, hogy a mérkőzést játsszák semleges helyszínen.
Rous visszautasította a kérvényt, mire az amúgy is esélytelenebb szovjetek – az első meccs 0–0-ra végződött Moszkvában – nem utaztak el Chilébe. Pinochet hiába tüntetett el gyorsan 1700 politikai elítéltet a stadionból, és pucolta ki az öltözőket, Chile maximum önmaga ellen állhatott ki. A Szovjet Labdarúgó-szövetség közleményt adott ki, amelyben szóvá tette, hogy a FIFA „a chilei reakciósokat támogatta azzal, hogy kitartott a mérkőzés megrendezése mellett”. Hozzátették, hogy a szervezet „nem foglalkozott mindazzal a szörnyűséggel, ami az egész világ számára ismert volt”.
Egyre inkább úgy tűnt, hogy a számos rossz hír, a gyenge irányítás Rous székébe fog kerülni. Rous három héttel a döntő szavazás előtt úgy határozott, a kongresszusát Edinburgh-ben tartó UEFA-hoz fordul, és megnyeri szövetségesként. „Szavazzatok rám, mert a harc Európa és Dél-Amerika közt zajlik, és szeretnénk megtartani Európa vezető szerepét a futballban – mondta. – Ha megválasztanak, azonnal meg kell találnotok a lehetséges európai utódomat, így garantálhatjuk az európai uralom fennmaradását.”
Ám mindez egy fuldokló végső kapálódzásaihoz hasonlított.

 

A küldöttek beléptek a füsttel teli terembe, ahol az újságírók is összegyűltek már a világ minden pontjáról. Mindenki érezte, hogy földcsuszamlás készül. Havelange hangja dörgött a teremben, igyekezett támogatóit megerősíteni, míg Rous csak annyit kért, vegyék figyelembe elmúlt több mint egy évtizedét, mielőtt szavaznának.
„Nem szeretnék a siker reményében különleges ígéretekkel előrukkolni, sem korteskedni a szavazatokért – mondta. – Remélem, az eredmények önmagukért beszélnek.”

 

Ezek az utolsó mondatok is azt bizonyították, hogy Rous messze lemaradt a versenyben. De Havelange-nak is várnia kellett az ünnepléssel, mert a szavazás első köre eredménytelen volt. Havelange-nak kétharmaddal kellett volna legyőznie ellenfelét, ehhez képest éppen hogy megelőzte őt.
A második körben már csak egyszerű többségre volt szükség. Havelange nem pihent, fel-alá járkált, győzködte a küldötteket. Hatalmas kör alakú asztalnál ültek, fejükön fülhallgatóval figyelték, milyen irányba haladnak az események. Rous csendben volt, az italát kortyolgatta, miközben a szavazatokat számolták.
Amikor aztán az utolsó delegált is az urnákhoz járult, és összeszámolták a voksokat, kiderült, hogy Havelange 68:52-re győzött. Ezzel az angol úr, akit saját hazája sajtója kirobbanthatatlannak nevezett, elveszítette trónját. Az irányítást először vehette át Európán kívüli főnök azóta, hogy 1904-ben Párizsban megalapították a nemzetközi szövetséget.
„Hamarosan túltettem magam rajta” – jellemezte a helyzetet később Rous az 1974-es választásról a BBC kérdéseire válaszolva. Négyszemközt azonban bevallotta, hogy a vereség nem várt pofont jelentett neki.
„Pofonként élte meg, de nem mutatta – így Breitenstein. – Biztosan tudom, hogy nagyon fájt neki, de túl is kellett lépnie rajta, mert éppen tartott a világbajnokság. Folytatnia kellett a munkát, mert ezért a tornáért még ő volt a felelős.”
Az utolsó csapást az jelentette, hogy Havelange megpuszilta Roust, és átnyújtott neki egy virágcsokrot. „Neki ez egy csokor, nekem sokkal inkább koszorú – jegyezte meg Rous. – Nehéz beletörődni, hogy nem én leszek az elnök.”

 

A reakciók már azt tükrözték, hogy milyen kommunikáció követi majd tovább az új FIFA mindennapjait. A Daily Express azt emelte ki, hogy Havelange a saját zsebéből állta harminc küldött útiköltségét, „köztük nyolc-tíz afrikaiét”. Az újság szerint ez „teljesen legitim eljárás volt, ami ahhoz kellett, hogy biztosan meglegyenek a szükséges szavazatok”.
Rous zsebe messze nem volt ilyen mély. Sohasem ment el odáig, hogy azt sugallja: a pénznek szerepe volt a vereségében, de ő maga is pontosan látta, utódja merre akarja terelni a világ labdarúgását. „Az irányzatok nem épp a legbiztatóbbak manapság, és úgy érzem, mostantól egyre inkább csak útban leszek” – fejtegette Rous.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. áprilisi számában.)