Tíz évvel a berni vb-döntő után a magyar labdarúgás még mindig csúcsközelben volt: az MTK KEK-döntőt vívott, egyik honfitársunk, Puskás Ferenc a BEK-döntőben játszott, válogatottunk ott volt a négy résztvevős Eb-n, és futballcsapatunk Lakat Károly vezetésével megnyerte az olimpiát, ráadásul az Eb-nek és az olimpiának is magyar gólkirálya lett. 2014-ben készült cikkünkben az 1964-es sikerek 50 éves jubileumát ünnepeltük.
Szöveg Bodnár Zalán Fotó Facebook, Getty Images, MTI
A magyar futball időben jól kivehető, szabályos ívben hanyatlik. Az Aranycsapat idején, az 1950-es években volt a csúcs, a hatvanas esztendőkben már gyengébbek voltunk, a hetvenesekben még gyengébbek, ám erősebbek, mint a nyolcvanas években, és így tovább, eljutva odáig, hogy ma már beszélni sem érdemes róla. (Egy ideig azt hittük, hogy a politikai rendszerváltás 1989-ben megtöri ezt a tendenciát, és újra elindulunk felfelé, ám ez nem így történt, és a körülmények ismeretében racionálisan gondolkodó ember ebben már nem is hihet tovább.)
A ’60-as években ezt a „visszafejlődési irányt” még nem sejthették a kortársak, és nagyon vegyesen ítélték meg a sportág eredményeit. Egyrészt gyakran becsmérelték azokat a játékosokat, akiket ma már istenítünk, mert akkor Puskásékhoz hasonlították őket, ám a még mindig virágzó futballkultúrában egyáltalán nem tartotta senki elképzelhetetlennek, hogy az Aranycsapat berni veresége is elfelejthető, és megszerezhető a vágyva vágyott világbajnoki aranyérem, hiszen válogatottunk rendszeresen szerepelt a vb-ken, a klubcsapatokban pedig sorra tűntek fel az ígéretes tehetségek. Ebben az évtizedben még magától értetődőek a sikerek a pályán, kétszer is olimpiai bajnok lesz a válogatott (1964, 1968), amely nagyszerűen szerepelt mind az 1962-es chilei, mind az 1966-os angliai világbajnokságon (mindkétszer drámai körülmények között búcsúzott ugyan a legjobb nyolc között, ám elvertük például az angolokat, brazilokat), és megszületik az első magyar európai kupagyőzelem is (VVK, Ferencváros, 1965). Korábban, 31. lapszámunkban már felelevenítettük a nem mindennapi sikereket hozó 1962-es esztendőt, ám a kereken 50 évvel ezelőtti nagy győzelmek megidézése hasonlóan indokolt, hiszen 1964-ben is világraszóló tetteket hajtottak végre futballistáink.
Ezüsthátú tavasz
Klubszempontból az esztendő első fele az MTK nagy meneteléséről szólt, amelynek végén először láthattunk magyar csapatot európai kupadöntőben. Ehhez az elsőséghez persze az is kellett, hogy nagy szívfájdalmunkra, azokban az időkben, amikor a magyar futball még igazán világverő volt, nem léteztek az egész földrészt átfogó nemzetközi sorozatok. Az UEFA csak 1955-ben indította el a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (BEK), 1957-ben az Európa-liga és az UEFA-kupa elődjét, a Vásárvárosok-kupáját (akkor még tényleg csak városok között) és 1960-ban a KEK-et, vagyis a Kupagyőztesek Európa-kupáját, a BEK után a második legrangosabbat. Az MTK azonban a negyedik kiírásban máris letette a névjegyét (egyben a magyar klubfutballét is) az asztalra. Pedig nem kupagyőztesként indult – lévén, hogy akkoriban nem is volt Magyarországon országos kupasorozat. Pedig a Magyar Kupát először 1909-ben írták ki, ám a második világháború után csak akadozva indult újra (miközben 1951-ben átnevezték Népköztársasági Kupává), és az 1958-as döntő (amely egyébként az 1956-ban megkezdett, majd félbeszakadt sorozat lezárása volt) után 1964-ig meg sem rendezték újra, és csak a KEK elindítása késztette arra az MLSZ-t, hogy feltámassza ezt a versenysorozatot. Az MTK így az 1962–63-as bajnokság ezüstérmeseként vehetett részt a KEK-sorozatban, és elsőként a bolgár Szlavia Szófiával találta magát szemben, még ’63 szeptemberében. A Hungária körúton 38 ezer néző előtt 1:0-ra nyert a magyar csapat Sándor Károly góljával, a visszavágó 1:1-es döntetlenje (gólszerző Kuti István) pedig továbbjutást ért. A legjobb 16 között a keletnémet Motor Zwickau volt az ellenfél, és noha a Georgij-Dimitroff-Stadionban a hazaiak nyertek (1:0), Budapesten 2:0-ra győzött az MTK Kovács Ferenc (aki egyben a mindmáig utolsó, európai kupadöntőt játszó magyar együttes, az 1984–85-ös Videoton vezetőedzője is volt) és Bödör László góljával, így a nyolc közé jutott. A Kovács Imre által irányított kék-fehérek a negyeddöntőben a török Fenerbahcéval meccseltek, és miután idehaza 2:0-ra győztek (Vasas Mihály tizenegyesből, Bödör akcióból volt eredményes), Isztambulban harmincezer török fanatikus előtt kikaptak 3:1-re (Bödör ezúttal is gólszerző volt). A mai szabályok értelmében mi jutottunk volna tovább, ám akkoriban még nem létezett az idegenbeli gól szabálya, ezért harmadik meccset kellett játszani a római Olimpiai Stadionban. Noha az olasz fővárost nem hozta lázba az MTK–Fenerbahce KEK-meccs, mindössze hétszáz néző tette tiszteletét, számunkra mégis szép emlék ez az 1964 márciusában játszott találkozó, hiszen Kuti a 86. percben az MTK javára döntötte el a hosszúra nyúlt párharcot.
Az MTK–Sporting KEK-döntő, és a „visszavágó” 50 év után az antwerpeni ünnepség előtt
Már a Fener sem volt könnyű ellenfél, az elődöntőben pedig igazi nagyágyú próbálta az MTK útját állni: a skót Celtic, amely története legjobb éveit élte, és a magyarok elleni első meccsen hat olyan játékossal vonult ki a pályára, akik három év múlva ott voltak a lisszaboni BEK-döntőn is, ahol a Celtic első brit csapatként ülhetett fel Európa trónjára, korszakhatárt jelentő vereséget mérve Helenio Herrera Internazionaléjára. Nyertek is 3:0-ra a kelták Glasgow-ban Stevie Chalmers két, valamint JimmyJohnstone egy góljával, a meccs után pedig edzőt váltott az MTK, Kovács Imre helyét Volentik Béla vette át. Kovács Ferenc mesélte utóbb, hogy akkurátus emberként a visszavágó előtt beküldte a csapat intézőjét, Bakos „Blumi” Antalt Bob Kellyhez, a skótok elnökéhez, megtudakolni, hogy hol lesz a harmadik meccs. A Celtic nagyfőnökének majdnem felrobbant a feje a pimasznak gondolt kérdést hallva, és indulatosan közölte, hogy nem lesz semmiféle harmadik meccs, nyernek Budapesten is, és kész. Nos, bölcsen előrelátó ember volt, nem is került sor harmadik meccsre – mert az MTK csodák csodájára a visszavágót 4:0-ra megnyerte. Kuti a 12. percben szerzett vezetést, Vasas a 47. percben büntetőből növelte az előnyt kettőre (avagy csökkentette a hátrányt egyre), majd a 62. percben Sándor gólja már a harmadik meccset sejtette, aztán a 82. percben Kuti újabb gólja a skótok meglepő búcsúját jelentette.
A KEK-döntőben a portugál Sporting Lisszabon ellen is az MTK-nak állt a meccs a brüsszeli Heysel-stadionban, Sándor góljával vezetett is, aztán portugál fordítás után Kutiéval egyenlített, majd egy újabb Sándor-találattal negyedórával a vége előtt ismét a magyar csapat volt előnyben, de a 80. percben 3:3-ra módosult az állás, ami a végeredmény is lett. A döntőt is meg kellett tehát ismételni, erre a szintén belgiumi Antwerpenben került sor. Megint jobbak voltunk, Halápi István a kihagyhatatlant is kihagyta, és Joao Pedro Morais hihetetlen gólja döntött: a 20. percben a szöglete után érintetlenül vágódott a labda Kovalik Ferenc kapus keze között a léc alá. A trófea a Sportingé lett. A döntő félévszázados emlékére a Sporting kezdeményezésére az akkori főszereplők és a klubvezetők az idén májusban Antwerpenben összegyűltek egy kis baráti labdabűvölésre és egy megható, ünnepélyes vacsorára, az akkori MTK-t Bödör László, Jenei István, Danszky József, Vasas Mihály és Laczkó Mihály képviselte.
Bronzbarna nyár
A csapat talán legnagyobb ászának, Sándor „Csikarnak” nem sok ideje volt siratni az elveszített döntőt, néhány héttel a KEK-finálé után már Spanyolországban kellett szerepelnie a válogatottal az Európa-bajnokság („leánykori” nevén Nemzetek Európa Kupája) négyes döntőjében. Vagyis csak kellett volna, de a remek jobbszélsőt ezúttal is utolérte a nagy tornákon jelent kező balszerencséje, és miként az 1954-es svájci vb-n is ott volt (kereten kívül), de nem léphetett pályára, úgy most biztos kerettagként néhány nappal a torna előtt megsérült. Miként a két évvel korábbi KEK-gólkirály, az újpesti Göröcs János is, ám Baróti kapitánynak még így is az okozta a legnagyobb gondot a csatársor összeállításánál, hogy kiket hagyjon ki. Hiszen csak középcsatárokból olyan listából válogathatott, amelyen rajta volt Albert Flórián (FTC), Bene Ferenc (Újpest), Tichy Lajos (Honvéd) és Machos Ferenc (Vasas), és egyszerre nem lehetett mindannyiukat bezsúfolni a csapatba (ők négyen összesen 68 gólt szereztek az 1962–63-as bajnoki idényben).
Fenyvesi Máté 1964 tavaszán a válogatott csatársorának egyik legjobbja volt
Június 17-én a házigazda spanyolokkal kellett megmérkőzni a döntőbe jutásért a Real Madrid legendás stadionjában, a Santiago Bernabéuban, de attól legalább nem kellett tartaniuk a honi politikai és sportvezetőknek, hogy a Bernabéu csillaga, Puskás Ferenc pályára lép ellenünk. Az Aranycsapat korábbi csapatkapitánya, az országot 1956-ban elhagyó szupersztár 1962-ben négy meccsen (ebből három vb-csoportmeccs) magára öltötte a spanyol címeres mezt is, ám ekkor már nem volt spanyol válogatott. Pedig még igencsak ment neki a játék, három héttel az Eb-elődöntő előtt ugyanis épp a BEK-döntőben (Inter–Real Madrid 3:1) öregbítette a magyar futball hírnevét. A magyar pártvezérek mindenre vágytak, csak arra nem, hogy ő öregbítse, hiszen mint „disszidens” játékosnak, még a nevét is tilos volt idehaza leírni.
A madridi Eb-elődöntőben csak hosszabbításban kaptunk ki a házigazdától
A Bernabéuig azonban hosszú utat kellett megtennie a magyar csapatnak. Az akkor még egyenes kieséses rendszerben zajló Eb-selejtezők első körében, még 1962-ben Wales volt a magyar válogatott ellenfele. Az első meccset a Népstadionban 3:1-re megnyertük Albert, Tichy és Sándor góljával, és bár a cardiffi visszavágón picit izgulni kellett a hazaiak vezető gólja után, végül egy Tichy által értékesített tizenegyesből meglett az 1:1 és a továbbjutás. Nem sikerült izgalommentesre az NDK elleni nyolcaddöntő sem, utóbb kiderült, hogy a kinti első meccs 88. percében elért Rákosi Gyula-találat sorsdöntő lett. Azzal győztünk 2:1-re, így itthon a 3:3 (Bene, Sándor, Solymosi – 11-esből) sem jelentett bajt.
A franciák elleni negyeddöntő parádésra sikeredett! Párizsban 3:1-re nyertünk Tichy két és Albert egy góljával, a meccs rendkívül egyoldalúságát jól érzékeltette az egyik francia lap megjegyzése: „Piros macskák, kék egerek”. Idehaza is nyertünk, 2:1-re, a középhátvéd Sipos Ferenc sokáig emlékezetes gólt szerzett, az ég felé tartó szabadrúgása hulló falevélként landolt a francia kapuban (a másik gólt Bene jegyezte). A kettős diadal után vált szabaddá az út Spanyolországba, a négyes döntőbe.
Eb-felkészülés: Tichy és Novák Albertet lóbálja
A nagydöntőbe jutásért tehát a házigazdával kellett megbirkózni. Baróti a sérülések miatt úgy alakította át a csapatot, hogy Sándor helyett Bene lett a jobbszélső, a középpályára pedig mindenki meglepetésére bekerült a fiatal Komora Imre, akinek az aranylabdás Luis Suárez őrzése volt a feladata. Mindkét döntés jónak bizonyult, és bár Suárez gólpasszt adott Jesús Maria Peredának, Komora jól játszott, Bene pedig a 85. percben megszerezte az egyenlítő találatot, miután Tichy lövése után José Ángel Iribar kapus kiejtette a kezéből a labdát. A magyar gólkirályi címet védő Benének ezzel igencsak nagy kő esett le a szívéről, mert rengeteg helyzetet kihagyott a mérkőzésen, amelyet egyedül megnyerhetett volna. De azt sohasem bocsátotta meg magának az akkor 19 éves csatár, hogy a hosszabbításban három meccslabdát is kihagyott. A 120 ezer néző előtt játszott, irgalmatlanul nagy csata a 113. percben dőlt el, meglehetősen vitatható körülmények között: egy spanyol szöglet előtt Nagy István megsérült, cserelehetőség akkoriban még nem volt, néhány csapattársa a segítségére sietett, de a belga Arthur Blavier játékvezető közben engedélyt adott a szöglet elvégzésére, amely után a Real Madrid sztárja, Amancio Amaro a kapunkba fejelt. A spanyolok a döntőbe jutottak, nekünk pedig a bronzmeccsre kellett készülnünk, amelyre nem volt könnyű feltüzelni a játékosokat. Hiszen olyan idők jártak akkoriban, hogy Spanyolországban kikapni megmagyarázhatatlan „gaztett” volt a nézők és a sportsajtó szemében. Szörnyű csalódásként fogta fel az ország a búcsút az elődöntőben – pedig mindmáig a legjobb Eb-szereplésünkről beszélünk… Baróti kapitány is úgy gondolta, hogy a bronzmeccsnek már nincs különösebb jelentősége (a barcelonai stadionba mindössze háromezer néző látogatott ki), ezért a Dánia elleni összecsapásra a fiatalok közül Varga Zoltánnak, Ihász Kálmánnak és Novák Dezsőnek is lehetőséget adott. Nagyon jól tette, az 1:1-es rendes játékidő után (a gólunkat Bene szerezte) a Fradi védője, Novák a 107. percben gólt szerzett tizenegyesből, majd három perc múlva szabadrúgásból is, 3:1-es győzelmével a magyar csapat kiérdemelte a bronzérmet az Eb-n. Mai ésszel már felfoghatatlan, de a Dánia elleni győzelmet alig-alig említette meg a magyar sajtó, ha pedig igen, akkor is a hibákra fókuszált, és arra, hogy csak hosszabbításban sikerült megverni az északiakat. Ma már szobrot állítanánk az Eb-bronzérmes hősöknek, akkoriban viszont a fellegek közt volt a mérce.
Aranyló ősz
A spanyol Peredával együtt a két-kétgólos Bene és Novák társgólkirály lett az Európa-bajnokságon, és mindketten ott voltak októberben a tokiói olimpia magyar csapatában is. Rajtuk kívül további nyolc játékos (Farkas János, Gelei József, Ihász Kálmán, Komora Imre, Nagy István, Nógrádi Ferenc, Szentmihályi Antal, Varga Zoltán) volt tagja mind az Eb-, mind az olimpiai keretnek.
Eredetileg 16 csapat szállt harcba az aranyéremért az első ázsiai játékokon, de a rajtra csak 14-en maradtak, mert a Koreai NDK és Olaszország is visszalépett – utóbbi azért, mert az Inter sztárját, Sandro Mazzolát profizmussal vádolták (nem ok nélkül, néhány hónappal korábban két gólt vágott a Real Madridnak a BEK-döntőben…), márpedig az olimpia szellemiségétől távol álló profizmus ellen tűzzel-vassal harcolt a NOB. Kelet-Európát persze ez nem veszélyeztette, mert errefelé a labdarúgókat hivatalosan állami cégek foglalkoztatták (viszont nálunk sem játszhattak azok, akik korábban már pályára léptek vb-n), érintett minket viszont Észak-Korea visszalépése, mert egy csoportba kerültünk, így három helyett csak két csoportmeccset kellett játszanunk.
Tokió bajnokai és a gólkirály, Bene Ferenc
A B-csoport első meccsén Marokkóval csapott össze a Lakat Károly által vezetett magyar olimpiai válogatott, és 6:0-ra nyert az Olimpiai Stadionban. Bene Ferencnek volt némi köze a győzelemhez – ő szerezte mind a hat gólt! Mivel ezután Jugoszlávia is megverte Marokkót (3:1), és csoportonként két csapat jutott a negyeddöntőbe, így a magyar–jugoszláv találkozónak már nem volt nagy tétje. Ám így is az olimpia legjobb, legemlékezetesebb meccsévé vált, amelyen mindkét csapat bátran támadott, és olyan látványosan játszott, mintha csak egy gálamérkőzés lett volna. A gólokat alig győzte számolni a Komazava-stadion közönsége, végül 6:5-re nyertünk. Ezúttal Csernai Tibor szakította ki a gólzsákot, egymaga négyszer iratkozott fel az eredményjelzőre, Farkas Jancsi és Bene is vállalt egyet-egyet. A Tatabányán játszó Csernai – aki egyébként a Bayern München vezetőedzőjeként 1982-ben BEK-döntőbe jutó Csernai Pál testvére – a Románia elleni negyeddöntőben sem fogta vissza magát, az ő két góljával győztünk 2:0-ra.
A csehszlovákok elleni olimpiai finálé nem volt sétagalopp
Novák Dezső a tokiói dobogó tetején, a csapat a mezőny élén
Az elődöntőben az Egyesült Arab Köztársaság elnevezést viselő egyiptomi formációval kellett játszania a magyar csapatnak, és bár azt gondolhatnánk, hogy ez az ellenfél akkoriban csak vicc lehetett, az egy kivételesen ügyes közel-keleti generáció volt, jelzi ezt, hogy Tokióban 1:1-re végzett a brazilokkal, Dél-Koreát pedig 10:0-val, Ghánát 5:1-gyel intézte el. Csakhogy Bene ellen nem volt ellenszer: a rendkívüli gólérzékenysége miatt „a magyar Gerd Müllernek” is becézett újpesti csatár négy góllal terhelte meg az arabok kapuját, és mivel Komora is rátett kettőt, 6:0-val jutottunk be a döntőbe.
A csehszlovákok elleni, október 23-i fináléban senkit sem lepett meg, hogy Bene újfent betalált, sokan azzal tréfálkoztak, hogy az akár szintén olimpiai bajnokká váló honfitársunk, Hammerl László helyett is elindulhatott volna a kisöbű sportpuska szakágban. Farkas vezető gólja után ő vitte be a második találatot, és bár a csehszlovákok a 80. percben Jan Brumovsky révén szépítettek, 2:1-es győzelmével a magyar csapaté lett az olimpiai aranyérem, Helsinki után másodszor! A gólkirály pedig ki más is lehetett volna, mint az öt meccsen 12 gólt szerző Bene Ferenc! És a Sportinghoz hasonlóan a japánok sem feledkeztek meg a hősökről, 2014 októberben vendégül látták Tokió magyar olimpiai bajnokait. Köztük a futballistáknak is volt mire emlékezniük.
1964-ről mondták
Kovács Ferenc
a KEK-döntős MTK fedezete
„Végig borotvaélen táncoltunk a sorozatban, sok megismételt mérkőzésünk volt, de a döntőt meg kellett volna nyernünk, jobbak voltunk, szegény Kovalik Feri, Isten nyugosztalja, érintés nélkül beengedte a szögletet. A legszebb emlék természetesen a Celtic elleni fordítás a visszavágón, a skótok nem akartak hinni a szemüknek. Érdekesség, hogy a döntőben az első, döntetlenre végződött meccs után megtartottuk a bankettet, volt ott egy doboz kiváló szivar, azt eltettem magamnak, gondolván, hogy a győzelem után szívom el. Kikaptunk, és megfogadtam, hogy addig nem nyúlok hozzá, amíg nem leszek európai kupagyőztes. 1985-ben, a Vidi edzőjeként majdnem elszívhattam, de azóta is ott van a polcomon…”
Ihász Kálmán
az olimpiai bajnok és Eb-bronzérmes válogatott védője
„Néhány hete jöttünk haza Tokióból, az olimpiai győzelem ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett fogadásról, több sportágból összesen tizenöt magyar olimpiai bajnok utazott ki, csodálatos élmény volt, végre megnézhettük a várost is, mert akkor csak az olimpiai falut láttuk. Az Európa-bajnokságon egy szörnyű tragédia miatt szerepelhettem, kinn, Spanyolországban jött a hír, hogy Rudi bácsi (Illovszky Rudolf pályaedző, későbbi szövetségi kapitány – a szerk.) fiát csúnya baleset érte, haza kellett utaznia, és elkísérte őt Sárosi Laci, a balhátvéd, akinek én játszhattam a helyén, és utána meg is vetettem a lábamat a csapatban. A Dánia elleni bronzmeccsen játszhattam, óriási élmény volt, bár a közönség akkor a bronzérmet nem értékelte. Pedig azóta sem voltunk dobogón.”
Szentmihályi Antal
az olimpiai bajnok és Eb-bronzérmes válogatott kapusa
„Nagyon kemény párharcok után, remekül játszva jutottunk el a négyes döntőig, de ott pechünkre épp a házigazda spanyolokat sorsolták nekünk, akik ellen abban a hangulatban nem igazán volt esélyünk, még ha szorossá is tudtuk tenni a meccset, és kiharcoltuk a hosszabbítást. Nagyon együtt voltunk akkor, kimondottan a hazai pálya miatt nyert a végső győztes spanyol csapat. A dánok elleni bronzmeccs már tartalékosan is sima volt. A bronzérmet otthon csalódottan fogadták, nagyon futballellenes volt a hangulat, az emberek irigyelték a játékosokat, mert mi utazhattunk külföldre, és egyéb kiváltságaink voltak. Érdekes helyzet volt, tíz évvel Bern után Puskásék eredményeit és kudarcait egyaránt a mi nyakunkba varrták. Az olimpián felváltva védtünk Gelei Jóskával, övé lett volna a döntő, de megsérült, így ott is én védhettem. Lenyűgöző volt most visszatérni Tokióba, és emlékezni a nagy időkre.”
Fenyvesi Máté
az Eb-bronzérmes csapat balszélsője
„A spanyolok ellen nem volt szerencsénk, a dánok elleni meccsről pedig arra emlékszem, hogy volt náluk egy piszkosul gyors középcsatár, Ole Madsen, akivel nagyon sok bajunk akadt, mert a leggyorsabb hátvédünk, Mátrai Sanyi ezen a meccsen nem játszott, pedig egyedül ő volt annyira gyors, hogy felvehette volna vele a versenyt sebességben. Sajnálom, hogy az ősszel aztán az olimpiai csapatban nem lehettem benne, mert már szerepeltem az 1962-es világbajnokságon, jó lett volna olimpiai aranyérmet is betenni a gyűjteménybe.”
Palotai Károly
az olimpiai bajnok válogatott jobbfedezete
„Olimpián játszani egyébként is csodás élmény, különösen úgy, ha aranyéremmel a nyakában jöhet haza az ember. Nagyon jó társaság volt az, szomorú, hogy már csak öten élünk a csapatból. Felemelő érzés volt most visszatérni a japán fővárosba, óriásit fejlődött Tokió, és a házigazdák nagyon a kedvünkben jártak, lépten-nyomon megtapsoltak minket a fél évszázaddal ezelőtti győzelem emlékére. Lakat Karcsi bácsi ragyogó edző volt, a siker nagyban neki köszönhető. A jugoszlávok ellen volt a legjobb meccsünk, a legnehezebb pedig a románok ellen, ott nagyon kellett, hogy Gelei Jóska tizenegyest hárítson. Sajnos a döntő számomra picit szomorú emlék, mert előtte meghúzódtam, és nem tudtam vállalni a játékot, de nagyszerűen játszott a helyemen Szepesi Gusztáv, és természetesen nagyon szurkoltam a csapatnak a lelátóról.”
Lakat T. Károly jegyzete
Mindent az az átkozott nosztalgia tesz tönkre
1964. július 19-én a Népstadionban 85 ezer néző látta az Újpest–Ferencváros (4:2) és a Bp. Honvéd–Vasas (4:3) kettős rangadót. És ez az a pont, amikor a szó szoros értelmében pontot lehetne tenni az írás végére, amely a ’64-es esztendő magyar futballdicsőségeit kívánja előhívni az emlékezet végtelenített archívumából.
Az új generáció megmondóemberei persze azonnal készek a válasszal: „Ugyan már, akkor egészen más volt a játék…”, és bár erősen romlik a memóriám, de arra a leghatározottabban emlékszem, mintha 1964-ben is huszonketten lettek volna egyszerre a pályán, három bíró volt (jó, most már az alapvonalnál is sertepertélnek), meg két kapu, a labda (jó, ez változott, ma már kétségkívül nem ARTEX típusúval fociznak) gömbölyűnek tűnt, kétszer 45 perc volt a játékidő, a kapusnak védenie, a hátvédnek szerelnie, a fedezetnek játékot szerveznie, a csatárnak meg gólt lőnie kellett, a pályát fű borította, a válogatott mérkőzései előtt pedig arattak a jegyüzérek.
Nem venném a lelkemre, hogy a jelen látványos, nagyszabású fejlődésnek ősmoha lepte gátja és akadályozója legyek, így már emlékezni sem vagyok hajlandó arra: az NB I-es bajnokság össznézőszáma abban az évben 2 935 500-ra rúgott; az Év játékosát Bene Ferencnek hívták, a gólkirály pedig (28 góllal) bizonyos Tichy Lajos volt.
Az akkori legmenőbb radírfajta, a Koh-I-Noor Hardtmuth kíméletlenségével törlöm ki az emlékezetem leghátsó pitvarából is azt a tényt, hogy májusban a bajnokságban egyáltalán nem vitézkedő MTK a második legrangosabb kupában, a KEK-ben döntőt játszott a Sporting Lisszabonnal, és csak harmadik meccsen, egy szögletből kapott góllal maradt alul.
Egy fejes vonalzóval ütök a kezemre, ha véletlenül az esztendő júliusának Népsportjainak vagy Képes Sportjainak lapozgatásába kezdenék éppen, amelyek arról számolnak be, hogy a válogatott a spanyolországi Európa-bajnokságon hétpercnyire volt a fináléba jutástól… Mélységesen pironkodom, hogy akkor szinte szégyelltem, amiért a végén csak Európa harmadik helyezettjeként utazott haza a nemzeti tizenegy, és bőszen faltam az újságba írt végeláthatatlan sorokat a magyar futball mély válságáról, az átszervezés azonnali szükségességéről, a mind szakmailag, mind morálisan a mélypont felé közelítő állapotokról.
Egy KEK-döntő és egy Európa-bajnoki bronzérem után, ha kell, nemzeti gyászként vagyok hajlandó megélni, hogy októberben, Tokióban az összes meccsünket megnyerve még olimpiai bajnokok is lettünk…
Mennyivel szebb és jobb minden manapság, amikor néhány meccsen a jegyszedők és a biztonsági őrök többen vannak, mint a lelátón ülő közönség, amikor egy pink cipős, tarajos hajú középpályás felpasszal (!) indítja, a… kit is?
Az Újpest lapzártakor úgy harmadik, hogy szinte már büszke arra: egyáltalán nincs csatára!
Nehogy valaki emlékezni merjen ezek után azokra az időkre, amikor egy bizonyos Nagy Lászlónak el kellett mennie balhátvédet játszania, mert az öt újpesti csatár között hatodikként már valóban túlzás lett volna játszatni!
Mindent az az átkozott nosztalgia tesz tönkre…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. decemberi számában.)
