1989. április 30-án, este hét órakor egy megrészegült fiatal betért egy diszkóba Barcelona egyik fákkal szegélyezett belvárosi utcáján, a Gran Via Carles III-on. Bár nem ivott semmit, mégis mámoros hangulatban volt.
Szöveg Andrew Murray
A langaléta tizennyolc éves srác mámorának egyik oka a Barcelona 7–1-es győzelme volt a Real Oviedo ellen, amit még délután nézett meg a szomszédos Camp Nouban. A másik az a barna hajú szépség, akit az imént pillantott meg a pultnál. „Amint elkezdték játszani a lassabb számokat, felkértem – mondta később az ifjú titán. – De akkor odajött valaki a La Masiától szólni, hogy a felnőtt csapattal utazom Banyolesbe. És akkor már nem táncolhattam a barna hajú lánnyal. Más járt a fejemben.”
A felnőttcsapat nagy része a Kupagyőztesek Európa-kupájának döntőjére készült a Sampdoria ellen, így másnap az ifjú beugró lehúzhatott egy félidőt a 6–2-re megnyert barátságos meccsen. Az edző, Johan Cruyff azonban nem volt elégedett: „Lassabb vagy, mint a nagyanyám!” – ítélkezett a holland legenda. Pep Guardiola úgy érezte, befellegzett az áhított pályafutásának a Barcelonánál.
„Később tudtam csak meg, hogy mindenkinek ezt mondja – írja Pep 2001-es önéletrajzában. – Cruyff mindig hidegzuhannyal jött, amikor el voltunk telve magunktól, és akkor dicsért a legjobban, amikor az egész sajtó minket szapult. Ha ugyanaz az újságíró kétszer egymás után jót írt rólad, Johan a sárga földig lehordott.”
A baljós kezdetet követően 1990 nyarán Cruyff beugrott a B-csapathoz, hogy helyettest keressen Luis Millának a középpályán: Oriol Tort szólt neki, hogy talált valakit, „aki úgy játszik, mint az istenek”. Ki sem kellett mennie a pályára. „Hiszen be sem melegíthetett – üvöltözött Johan az edzővel, Charly Rexachcsal. – Miért, ha ő a legjobb?”
Az edző szerint bár Pep lenyűgözően ügyes és éleslátó, nem elég erős és dinamikus. „Nem kell erősnek lennie” – dühöngött Cruyff, és azonnal felvitte Guardolát a nagycsapatba. Edzésről edzésre azon dolgoztak, hogy Pep minél kevesebbet érintse a labdát a lábával. „Két lábad van, két kib…szott lábad van!” – üvöltözte rendszeresen Cruyff.
„Kemény menetek voltak – árulta el Guardiola. – Folyton azt kérdezte, hogy mit keresek egyáltalán ott, ha ilyen rossz vagyok. A magyarázat egyszerű: idősebb korodban a legcsekélyebb mértékben sem vagy már képes fejlődni. Szerencsére én nem így jártam. Egészen fiatal koromtól tanulhattam Cruyfftól. Mindennap.”
A nyurga kölyök végül Cruyff álomcsapatának kulcsa lett, négyszer megnyerték a La Ligát és a Barca történetében először az BEK-et is. Guardiola a gyors labdakezelésben és passzolásban remekelt – mesélte Cruyff. – Olyan állapotban szállította le a labdát, hogy azzal a következő játékos is tudott mit kezdeni.”
„CRUYFF HIDEGZUHANNYAL JÖTT, AMIKOR EL VOLTUNK TELVE MAGUNKTÓL, ÉS AKKOR DICSÉRT, AMIKOR MINDENKI MINKET SZAPULT”
Guardiola 21 évesen jutott el a Wembleybe, ahol idegességében nekiállt vitatkozni a csatárral, Julio Salinasszal azon, hogy hány lépcsőfok vezet a díjátadó pódiumig. „És mi lenne – csattant fel kapus, Andoni Zubizarreta –, ha előbb megnyernénk a serleget, és csak azután számolgatnátok?” Mikor Ronald Koeman szabadrúgásával legyőzték a Sampdoriát, Zubizarreta megállította Guardiolát a Wembley lépcsőjének tetején: „Harminchárom – kacsintott a kapitányhelyettes. – Megszámoltam.”
A barcelonai olimpián folytatódtak a sikerek, a Milan elleni 1994-es BL-döntő viszont komoly tanulsággal járt. Pár éve Cruyff még azzal küldte őket a pályára a Sampdoria ellen, hogy „Jó szórakozást!”, most csak annyit mondott: menjetek, nyerjétek meg. Fabio Capello vörös-feketéi 4–0-ra megverték a Barcát. „Elképesztő fölényük volt – mondta Guardiola. – Azt kívántam, bárcsak vége lenne már.” Az a balzsamos athéni este örökre belevésődött Guardiola lelkébe.
„Biztos vagyok benne, hogy Guardiola minden meccs előtt a Milanra gondol, amitől úgy érzi, biztos győzelem előtt áll – mondja Eusebio Sacristan, a Real Sociedad edzője, Guardiola egykori csapattársa. – Tudja jól, mi hiányzott az 1994-es döntőben: a kemény munka, és az ellenfél tisztelete.”
1996-ban kirúgták Cruyffot, de Guardiola ottmaradt kapitánynak a Barcánál először Bobby Robson, majd Louis van Gaal keze alatt. Guardiolának, a katalán józan ész megtestesítőjének köszönhető, hogy a Barca hiába kezdte rosszul az idényt, Bobby Robson keze alatt megnyerték a Király-kupát, a Kupagyőztesek Európa-kupáját és a Spanyol Szuperkupát is.
„Robson tanított meg minket arra, hogy csak akkor tudunk sok meccset, és ezáltal kupát nyerni, ha a csapat és az edző egy irányba halad” – írta később Pep. A leckét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Guardiola átadta a helyét Gica Popescunak az 1997-es Kupagyőztesek Európa-kupájának díjátadóján, pedig a román hátvédet félidőnél lecserélték.
Guardiolát Van Gaal idejében kezdte igazán érdekelni a játék taktikai háttere. „Az összes edzőm közül Van Gaallal beszélgettem legtöbbet a futballról – mondja. – A csapatstratégiát sokan lenézik. Pedig a csapat attól csapat, hogy aláveted magad a közös érdeknek. És ezt Van Gaal is pontosan tudta.” Huszonhat évesen kapitány lett, és olyan rangidőseket vezetett, mint Miguel Ángel Nadal vagy Guillermo Amor. „Csak veled tudok a magam szintjén kommunikálni – mondta akkor Van Gaal Guardiolának. – Úgyhogy te vagy a kapitány.”
Az évtized végére Guardiola kezdett kifelé kacsingatni a csapatból, ahogy lassan maga mögött hagyta a csapat átlagéletkorát. Xavi már az 1999–2000-es idényben a kezdőcsapatban játszott Pep helyén, aki másfél évig küszködött egy makacs vádlisérüléssel. „Guardiola volt a viszonyítási alap – meséli Xavi. – Az összes edzőm azt mondta, hogy őt figyeljem. Egy érintés, maximum kettő. Bakero, Koeman és Sztoicskov is ott voltak persze, de Guardiola az én pozíciómban játszott.”
2001-ben Guardiola tizenhat nagyobb kupagyőzelem után a Bresciához igazolt. Hat évvel később, miután eltöltött egy kis időt Mexikóban is a 4–2–3–1 felállás feltalálójánál, Juanma Lillónál, visszatért a Barcelona B-hez, hogy felélessze az általa oly nagyra tartott Cruyff-féle módszereket.
„A saját ülőhelyemről akarom nézni a meccseket, mint 84533. számú klubtag, de ha már nyoma sem lesz Cruyff örökségének, akkor elmegyek – írta. – De addig szívesen nézem, ahogy azt a játékot játsszák, amit nekem is szerencsém volt játszani.” A Manchester City drukkerei most nagyon hálásak lehetnek Cruyffnak.
Conte eléggé rendhagyó módon foglalta össze pályafutását, amikor 2004-ben szögre akasztotta a fekete-fehér csíkos mezt. Megemlítette az 1996-os Bajnokok Ligája-győzelmét, és a biztonság kedvéért felsorolt néhány nagy nevet a klub soraiból.
Szöveg Alison Ratcliffe
Utána felsorolta az elvesztett döntőket, az elszenvedett sérüléseket, a csalódásait az olasz válogatottal, és végül köszönetet mondott a csapatorvosnak. Az idő ködén át talán az olvasónak is felsejlik az az Antonio Conte, aki a ’90-es évek varázslatos Juventusának alapköve volt, és olyanokkal játszott együtt, mint Roberto Baggio, Alessandro Del Piero, Gianluigi Vialli, Zinédine Zidane és sokan mások. Az igazság az, hogy Conte Torinóban töltött tizenhárom éve felért egy igazán véres horrorfilmmel.
„Sokat szenvedett a pályáján, de sosem adta fel” – mondta Ada, az édesanyja 2000-ben. Persze árnyalja a képet a fiáért rajongó olasz édesanya szemszöge, de még a La Gazetta Dello Sport is Szent Antal néven emlegette Contét a csodáiról híres ferences szerzetes után. Conte még otthon, a Leccénél 17 évesen eltörte a lábszárcsontját, de 22 évesen, 1991 novemberében már a Juventusnál játszott. Első idényét egy piros lappal zárta a Coppa Italia döntőjében, amikor a Juventus a Parmát próbálta beérni.
Conte nem adta fel, amire édesanyja joggal lehet büszke: ki is vívta Giovanni Trapattoni elismerését, aki úgy tekint rá, mint keresztfiára. Conte keményen edzette a testét, és olyan elszántsággal dolgozott, hogy egyre inkább a csapat kulcsemberévé vált. „Rugalmas és intelligens. A természet ereje dolgozott benne támadásnál és védekezésnél is” – emlékszik vissza Trapattoni.
Az új idényt UEFA-kupa-győzelemmel zárták, de Conte megint kispadra szorult: a Borussia Dortmund elleni 6–1-es összesített győzelem második meccsét már a szurkolókkal nézte végig, ami megalapozta közeli barátságát a rajongókkal. 1994 végére megérett rá, hogy meghívják a vébére induló válogatottba. Arrigo Sacchi, a válogatott edzője rajongott Antonio munkamániájáért és taktikai érzékéért, és vele példálózott az egész csapatnak. Most először, de nem utoljára Conte azt érezte, hogy talán mégsem fogja bírni a gyűrődést. Az olasz csapat szívszorongatóan leszerepelt abban az évben, maga Conte pedig csak a negyeddöntőben lépett pályára a spanyolok ellen, de hatvanhat perc után le kellett jönnie, mert a 90 százalékos páratartalomban pánikrohamot kapott.
„AZ IGAZSÁG AZ, HOGY CONTE TORINÓBAN TÖLTÖTT TIZENHÁROM ÉVE FELÉRT EGY IGAZÁN VÉRES HORRORFILMMEL”
1994-ben Trapattoni helyét Marcello Lippi vette át, aki már nem volt annyira oda Contéért. Abban az évben elvesztették az UEFA kupa döntőjét, de Conte kiérdemelte az első scudettóját, és megnyerték a Coppa Italiát. A sors azonban csalinak használta a sikerélményeket, hogy újabb csapdába csalja.
Conte még pályafutása csúcspontját sem élvezhette ki: az 1996-os Bajnokok Ligája-döntőt az Ajax ellen. Pont a félidő előtt Conte Edgar Davids-szal ütközött, egész pontosan annak kemény csípőcsontjával, ami elpattintott egy eret a combjában, vért pumpálva az izmok közé. Conte kisebb sérülésnek tudta be a dolgot, és a kispadhoz sántikált. Az utolsó sípszónál Conte örömmámorban úszva talpra ugrott, hogy aztán az iszonyatos fájdalom a földhöz vágja. Ilyet még soha nem érzett.
Míg csapattársai Torinóba hazaérve bejárták az összes szórakozóhelyet, addig Conte arra sem emlékszik, melyik kórházba vitték. Olyan sok vér gyűlt fel a combjában, hogy azt már leszívni sem lehetett. Napokon át csak feküdt. Egyik éjszaka megpróbált kimenni a mosdóba, aminek súlyos visszaesés lett az eredménye. Bőven volt ideje az ágyból végignézni az Európa-bajnokságot, amiről lemaradt.
De Conte foggal-körömmel visszaküzdötte magát a ringbe, és már Zidane-nal együtt edzett az új idényre. Bár tünetei még nem múltak el, olyan lendülettel játszott, hogy októberben már vb-selejtezőt játszott. A grúzok elleni meccsen rosszul lépett, pedig senki nem volt a közelében sem. Ezúttal a térdszalagját tette tönkre. Egy hónapnyi sikertelen gyógytorna után a műtét mellett döntöttek, de egy fertőzés majdnem hazavágta a sebész erőfeszítéseit.
Az 1996–97-es idény elsuhant Conte mellett: a Juve új scudettója, az Európai és az olasz Szuperkupa-győzelem, és persze az újabb Bajnokok Ligája-döntő. Kénytelen volt visszaadni a kapitányi karszalagot és a középpályási pozíciót is, amit annyira áhított a sokévnyi szélsőzés után. A sok szerencsétlenség mintha csak olaj lett volna a tűzre. 1997 augusztusában a meccs hevében észre sem vette, hogy a szülővárosa ellen lőtt gólt ünnepli, amit földijei azóta sem bocsátanak meg neki. A Brescia ellen olyan gólt ollózott, amit Del Piero is Van Bastenhez méltónak talált.
Az idény végére kissé akadozott a teljesítménye, a Serie A-ban aratott győzelem idején már kevesebbet szerepelt, a Real Madrid elleni BL-döntőt már a kispadon ülte végig. Júliusban azt pletykálták, hogy megvette a Middlesbrough. Vagy a Marseille. Vagy a Blackburn. Végül nem ment sehová, ami jól jött a Juventusnak, mert Conte időközben új képességre tett szert: mestere lett az úgynevezett gol pesantinak, avagy „súlyos gólnak”, vagyis a sorsdöntő erejű pontszerző találatoknak. „Csak ő lehetett erre képes” – ismerte el Carlo Ancelotti az Olympiakosz elleni meccs után, amikor Antonio gólja megmentette a csapatot a kieséstől. A La Gazzetta a Ponyvaregény legendás problémamegoldójához, Winston Wolfe-hoz hasonlította Contét.
Lippit 1999 februárjában Ancelotti váltotta le, aki lélekben közel állt Contéhoz. Ancelotti szerint Conte „biztos pont, akár középen, akár jobb vagy bal oldalon játszik.” Conte pedig folytatta ingázását a cseber és a veder között. Ott volt az 1999-es BL-elődöntőn a Manchester United ellen, és az utolsó pillanatban csúszott le a scudettóról Perugiában, amiért részben ő maga volt a hibás. Azért belefért még egy gyönyörű gól a törökök ellen a 2000-es Eb-n, mielőtt Gheorghe Hagi szétcsapta volna a bokáját, rövidre zárva Conténak a tornát.
Mielőtt szögre akasztotta a stoplist, azért még sikerült elveszítenie két Coppa Italia-döntőt, egy BL-döntőt (ahol csúnyán kihagyott egy lehetőséget), kimaradnia a 2002-es vb-válogatottból és összevesznie a klubbal, ahol a fél életét töltötte. Amikor 2011-ben visszatért, Conte felemlegette, hogy játékosévei alatt rengeteg kudarcélménnyel lett gazdagabb. „Mikor arról beszélnek, milyen sok győzelmem volt, mindig azt válaszolom, hogy sok vereségem is volt. A vereségek tudata segít abban, hogy tovább fejlődjek.”
Sokan leginkább az önkritikus humoráért kedvelik Jürgen Kloppot. 2008-ban, mikor a Borussia Dortmund felkérte edzőnek, megkérdezték tőle, miért nem jutott el soha játékosként a Bundesligáig.
Szöveg Uli Hesse
„A tehetségem a negyedosztálynak felelt meg, a fejem viszont az első osztályba való volt. A végeredmény: pályafutás a másodosztályban” – válaszolta Klopp. Négy évvel később, amikor a Dortmund megnyerte a Bundesligát, megismételte a fenti állítást, bár egy apró, de fontos módosítást azért belecsempészett: „A lábam a negyedosztálynak felelt meg, a fejem viszont az első osztályba való volt”. Szintén abban az évben, mikor Christian Heidelt kitüntették a Mainznál eltöltött húsz évéért, Klopp felidézett egy Mainz-Hamburg meccset még a másodosztálybeli időkből. Amikor a Hamburg egyik játékosa rosszul ért a labdához, Klopp szerint Heidelből kibukott, hogy: „Nézzétek, nekik is van Kloppjuk!”.
Klopp sosem vágyott elismerésre, és mindig is őszinte volt. Raphael Honigstein ragyogó életrajzot írt a Liverpool edzőjéről, amiben elmeséli, hogy Klopp mit mondott mindig a Dortmund játékosainak: „Én sohasem játszottam a ti szinteteken, ezért nem fogok úgy tenni, mintha mindent tudnék. Viszont minden tőlem telhetőt megteszek értetek.”
Klopp 325-ször lépett pályára a Mainz színeiben, amivel megdöntötte a klub rekordját. Az ilyesmihez azért mégis kell némi tehetség. Maga Klopp is a fejét emelte ki, mint erősségét: vagyis a hozzáállását és az intelligenciáját. Ezen felül elképesztő kecsességgel és sebességgel mozgott a pályán: valószínűleg ezért alkalmazták csatárként, és csak a pályafutása vége felé csúszott hátrébb a pályán.
„A LÁBAM A NEGYEDOSZTÁLYNAK FELELT MEG, A FEJEM VISZONT AZ ELSŐ OSZTÁLYBA VALÓ VOLT”
Azt mondják, még 1986-ban, tizenkilenc évesen többször is lefutotta a későbbi vb-győztes villámléptű Thomas Bertholdot egy barátságos mérkőzésen. Meg is hívták az egyik Bundesliga-klubba, de nem jutott tovább a pótcsapatnál.
Mégis, szívesen gondolunk arra, hogy játékosévei alatt megtanulta a sebességével leküzdeni (vagy elkendőzni) saját korlátait. Tény, hogy szereti a gyors léptű játékosokat. Mikor a Dortmundnál töltött utolsó évében egy újságíró megkérdezte tőle, megfejtették-e már a taktikáját, Klopp szarkasztikusan csak így szólt: „Miért, meg lehet fejteni a sebességet?”
Klopp pályájának csúcspontja 1991. augusztus 13. volt, amikor a Mainz 5–0-ra nyert Erfurtban. Négy gólt lőtt, amivel újabb, húsz éven át megdöntetlen rekordot állított fel a csapat történetében. A meccs után az edző, Robert Jung így nyilatkozott: „Klopp jövőre már nem lesz itt.”
Maga a játékos is így érzett, sőt arról nyilatkozott, hogy örülne egy meghívásnak a Bundesligába. De a meghívás nem jött. Klopp a Mainznál fejezte be pályafutását, és többször is meg kellett küzdeniük a másodosztályban maradásért.
Először hátrahúzták középpályásnak, később hátvéd lett. Gyakorlatilag a teljes ívet befutotta, hiszen már csatárként is a 4. számú mezt viselte kedvenc játékosa, Karlheinz Förster tiszteletére, aki a Stuttgartban volt középpályás. Egyszer Klopp elmagyarázta, miért volt úgy oda Försterért: „Mindig is fontosabbnak tartottam a hozzáállást a tehetségnél. És az ő mentalitása kivételes volt.” Ugyanezek a sorok alkalmazhatóak Klopp saját munkásságára is, akár a játékosról, akár az edzőről beszélünk.
A másik fontos lecke, amit játékosként megtanult és később edzőként alkalmazott, a mentalitás és a szervezés pontos arányú keverése volt a taktikával. Ezt a leckét Wolfgang Franknak köszönheti, aki 1995- ben kezdte edzeni a Mainz csapatát. Frank Arrigo Sacchi lelkes híve volt. Alaposan megvizsgálta a játékosait, és arra jutott, hogy nagy szüksége van Klopp fejére. Így került Klopp jobbhátvédi pozícióba. Németországban valódi újításnak számított a 4–4–2-es felállás.
A Mainznál beváltak az újítások. Amikor 2001 elején a klub új edző után nézett, Heidel olyasvalakit keresett, aki képes Frank munkáját folytatni, aki jól ismerte az új rendszert. És meg is találta: ott játszott hátul a jobb szélen. Kloppot felkérték edzőnek, a többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem.
Két férfi áll Héctor Pochettino, egy egyszerű földműves háza előtt, valahol Argentína Santa Fé nevű tartományában. 1985 elején járunk, hajnali két óra körül. Marcelo Bielsa és Jorge Griffa, a Newell’s Old Boys akadémia tehetségkeresői három órát zötykölődtek egy viharvert Fiat 147-ben, hogy megtalálják Héctor tizenhárom éves fiát, Mauriciót.
Szöveg Andrew Murray
Meggyőződésük, hogy a tartomány rengeteg csiszolatlan tehetséget rejt, akikből a Newell’s új generációját lehetne összetoborozni. Pochettino általában a helyi csapat kapujában áll, de állítólag csatárnak is be szokott ugrani. Kopognak. Héctor álmosan kiszól „Beszélhetünk a fiával?” – szól szinte egyszerre a két férfi. Héctor és felesége gyorsan felkeltik fiukat. „Nézd, Jorge! – szól izgatottan Bielsa. – Igazi focistalába van!”
Hét évvel később Bielsa már a felnőttcsapat edzője, Pochettino pedig középhátvédként illeszkedett be a kezdőcsapatba. „Csütörtökre mindent kérek a San Lorenzóról – adja fel a házit az edző. – És ne feledd: olvasd el, mit írnak három különböző újságban a legutóbbi meccsükről, meg hogy mit ír kedden az El Grafico.”
A Newell’s ifjú hátvédje nekiül, kipuhatolja a San Lorenzo erősségeit és gyengeségeit, a szokásos rutinjaikat, és azt is kiszúrja, milyen nehéz a csatárukat, Alberto Costát sarokba szorítani. Két nappal a meccs előtt Pochettino előadja, mit tudott meg: és az egész csapat csak rá figyel. „Sokat segített abban, hogy a pályán is felismerjem a jeleket” – emlékszik vissza később Pochettino.
Mauriciót az Isten is edzőnek teremtette, és ezt Bielsa is jól látta. Pochettino az edző akaratának megtestesítője lett a pályán, és a frissen végzett diákokból összeállított, első osztályú taktikával kiképzett Newell’s 1991-ben legyőzte a Boca Juniorst az argentin bajnokságban, a következő évben pedig a Libertadores-kupa döntőjéig jutott.
POCHETTINO VÉDELME MEGÁLLÍTOTTA A 47 GÓLOS RONALDÓT, ÉS HOZZÁSEGÍTETTE AZ ESPANYOLT ELSŐ NAGYOBB KUPAGYŐZELMÉHEZ HATVAN ÉV UTÁN
1994-ben Pochettino az Espanyolhoz igazolt. Az árát egy helyi újságtulajdonos, José Manuel Lara fizette ki. „Hálás vagyok Larának, hogy esélyt adott egy ilyen fontos csapatnál játszani – mondta Mauricio átigazolása alkalmával. – Erős vagyok, de sohasem voltak rossz szándékaim.”
Valahogy szükség volt ezt előre leszögezni. Tíz idényt töltött az Espanyol színeiben, és sikerült tizenhárom piros lapot összeszednie. A La Liga piroslap-rekordlistáján ezzel a kilencedik helyen végzett. Az 1996–97-es idényben Pochettino védelmi vonala megállította a Barcát és a negyvenhét gólos Ronaldót, 2000-ben pedig az Espanyol megnyerte a Király-kupát. Ez volt a csapat első nagyobb győzelme 60 év után.
„Pochettino az öltözőben is jól beszélt – mondja Paco Flores, az akkori edző. – És a szurkolókkal is jól kommunikált. Már akkor tudta, hogy ez milyen fontos.”
2001 januárjában a PSG-hez igazolt, amellyel elvesztette a Coupe de France-t 2003-ban, majd fél évet töltött a Bourdeaux-nál. Év végére visszatért az Espanyolhoz, amely a La Liga legalján járt, hiába kapott ott jóval kevesebb pénzt, mint Franciaországban. Az Espanyol pedig ismét verhetetlen lett.
Néhány sérülést és egy összezördülést követően az edzővel, Miguel Angel Lotinával, Pochettino befolyása kezdett alábbhagyni. A 2005–06-os idény végén, szinte egyik pillanatról a másikra visszavonult. Három évvel később visszatért az Espanyolhoz, a női csapat kispadjára.
Amikor Pochettinót megválasztották a La Liga legjobb játékosának, Bielsa csak annyit kiáltott oda neki: „Hát elég sz…r hátvéd vagy!”. Az öreg edző nem is lehetne büszkébb a Santa Fé-i gyémántra. „Minden tekintetben kiváló embernek tartom, akár a szakembert, akár őt magát nézzük” – nyilatkozott a mester tanítványáról. Pochettino Angliába ment, hogy megküzdjön saját démonaival. A 2002-es vb-n felrúgta Michael Owent, aminek a vége 1–0-s vereség lett.
„Van, ami annyira nyilvánvaló, hogy beszélni sem érdemes róla – sóhajt Pochettino, aki a mai napig tagadja, hogy az eset tizenegyest ért volna. – Vegyük például Maradonát és az Isten Kezét. Vajon Peter Shilton megkérdezné, hogy kezezés volt-e? Hiszen mindenki látta. És Owen is tudta, hogy nem ért tizenegyest. Úgyhogy nincs értelme megkérdezni tőle.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. februári számában.)
