Szöveg Bodnár Zalán Fotó Hatrágyi Zsolt Portré Fűrész Attila–Privacsek András Lipcsei c. könyvéből
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Noha néhány szurkolói rigmus nem erről árulkodik, a Fradi-szív egyik csücskében lennie kell valahol egy Borsod-saroknak. Egyrészt a borsodi megyeszékhelyen, Miskolcon ünnepelhette a Fradi-tábor a rendszerváltás utáni első zöld-fehér bajnoki címét 1992-ben, ami egy futballgeneráció alapvető kultikus élménye, másrészt a Miskolchoz közeli Kazincbarcikán született és tanult meg futballozni ennek a ferencvárosi nemzedéknek az ikonja, a 428 NB I-es meccsen a csapatot erősítő, 58-szoros magyar válogatott Lipcsei Péter.
Nem a Guardiola-féle Barca keltette divathullámnak köszönhető, hanem a borsodi nyelvi leleményességet és az öniróniára való hajlamot dicséri, hogy a helyi szlengben gyakran Kazincbarcelonának becézik a várost (nem tudom kihagyni: a másik szép borsodi példa San FranSzikszó), és noha La Masia nincs a 28 ezer lélekszámú településen, mint látható, sztárfutballistává itt is válhat bárki. (Lipcsei egyébként José Mourinho közbenjárása révén majdnem valóban Barca-játékos is lett!)
A Lipcsei család a Barátság tér 4. szám alatt lakott, ami egy lakótelep része, és két fő helyszíne volt a gyerekkori futballélményeknek: a bérházak közötti üres terület, és az ettől alig száz méterre lévő betonozott kézilabdapálya. „A házak közötti rész kavicsos, földes talajú volt, ott inkább akkor játszottunk, ha kevesen voltunk – mondja a FourFourTwo-nak a négyszeres magyar és egyszeres portugál bajnok Lipcsei Péter. – Ilyenkor két pad volt a kapu, a nagyobb gond viszont az volt, hogy állandóan ránk szóltak a lakók, mert amikor a házak falának csapódott a labda, azt azért lehetett érzékelni bent, és tény, hogy az ablakok sem voltak biztonságban. Ha többen voltunk, akkor átmentünk a betonos kézipályára. Mindkettőnek megvolt a maga előnye, ott jobb volt a kapu, de rosszabb volt esni, a beton nem kegyelmez a bőrnek. Klasszikus módon folyt a játék, összejöttünk, a két legidősebb választott, aztán mehetett a meccs sötétedésig, vagy amíg bírtuk.”
Leginkább gumilabdával fociztak, az egyetlen, akinek volt bőrlabdája a környéken, nos, belőle is Fradi-játékos lett. „Deszatnik Peti is ott lakott, ő néhány évvel idősebb volt nálam, de sokat futballoztunk együtt – tudjuk meg Lipcseitől. – Neki volt bőrfocija, így ha ő ideadta, akkor volt bőrlabda, ha nem, akkor maradt a gumi.”
Lipcsei egészen 18 éves koráig rúgta itt a labdát, már a Kazincbarcika játékosaként is kijárt ide az edzések után, csak akkor intett hátat a grundnak, amikor 18 évesen, 1990-ben igazolta a Fradi, és a fővárosba költözött. „Nem mondhatom, hogy valamikor is én lettem volna a legjobb ezen a grundon, de mentségemre szóljon, hogy szinte mindig idősebbek között fociztam, és ez így is volt jó, ez elengedhetetlen volt a fejlődésemhez.”
E sorozatunkban bemutatott grundok jelentős részével ellentétben ez a kazincbarcikai „tetthely” nem tűnt el, nem szűnt meg, nem épült rá benzinkút és bevásárlóközpont. Ott jártunkkor hó lepte el, és kemény, decemberi szél borotvált fölötte. Egy helyi lakost megkérdezve, hogy manapság fociznak-e ott gyerekek, azt a választ kaptuk: „Néha fociznak. Néha meg csak úgy van.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. februári lapszámában.)
