Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat, és felkutatja a rég elfeledett történeteket, amelyeket egykor oly szívesen meséltek a helyiek…
Azt nem tudom, hogy a grund mint olyan hungarikum-e, de hogy a trianoni határokon túl is nevelkedtek magyar labdarúgók a házak közé szorított gyepes – vagy salakos, földes, aszfaltozott – területeken, az elvitathatatlan.
Akadt idő, amikor a MAHART járatával közelítették meg NB I-es csapataink az éppen aktuális bajnoki mérkőzés helyszínét. Például 1942. október 22-én is, amikor másnap az Újvidéki AC fogadta – a Ferencvárost!
„Gyönyörű volt az utunk – lelkendezett vitéz Kemenesy Sándor, a Fradi főtitkára hét évtizede a Nemzeti Sportnak. – Budafoknál zátonyra kerültünk. Mohácsnál pedig erős volt a köd, ezért itt négyórás veszteségünk lett. Ettől függetlenül azonban az út kellemes volt, a fiúk kipihenhették magukat.”
Igen, 1941 és 1944 között az Újvidéki AC a magyar NB I-ben szerepelt, s ha vetünk egy pillantást az amúgy 0:0-ra végződő meccs összeállításaira, a házigazdáknál kivétel nélkül magyar – maximum német – neveket találunk.
„Ez csak a látszat – hívja fel figyelmünket a 80 éves Árok Ferenc, a legendás újvidéki testnevelő tanár, újságíró és ausztrál szövetségi kapitány. – Asszimiláció természetesen létezett, csak fordított irányban. Három Mihályfi focizott a csapatban, Óbecséről származtak, de valójában Milutinovicsnak hívták őket…”
Aztán bevonultak Tito partizánjai, Mihályfiékból újra Milutinovics lett, és a magyarok egyre kevesebben maradtak a varázslatos Duna menti városban. „Mi, magyar srácok jobbára az Old Traffordnak nevezett grundon rúgtuk a bőrt a hatvanas években, a pályaudvar és a Vojvodina-stadion között félúton. Ma már beépült a terület, de például az hetvenötös jugoszláv bajnoki ezüstérmes csapat két erőssége, Lőrincz László és Mókus Sándor is innen indult” – említi Csordás Árpád kollégánk, a Magyar Szó sportrovatának újságírója.
A másik epicentrum az 1999-es NATO-bombázások idején a földdel egyenlővé tett Régi híd bal parti hídfőjénél elterülő füves földdarab volt.
„Ma már ez sem létezik, de a hetvenes évek közepén itt fociztam, már amikor nem kosaraztam – emlékezik Rátgéber László, a város talán leghíresebb polgára, bár 1905 és 1907 között itt lakott Einstein is! – Dúltak a vérre menő bajnokságok, udvar az udvar ellen. Mi, belvárosi fiúk itt éltünk, bár az újvidéki magyarság központja a Telep volt, tőlünk néhány száz méterre. Ott, a József Attila iskolában azért a kosárlabda népszerűbb volt, talán azért is, mert édesapám volt a testnevelő tanár.” Persze Újvidék (Novi Sad) legalább annyira része a szerb futball legendáriumának. Itt született (egy külső kerületben, Begecsen) az olimpiai ezüstérmes Vujadin Boskov, a később Real Madrid-edző, és a Vojvodinából indult Szinisa
Mihajlovics, aki egyszer szabadrúgásból mesterhármast lőtt a Lazio színeiben.
De ez már egy másik nép futballhistóriájának része…
Ch. Gáll András
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. októberi számában.)
