Szöveg Bodbár Zalán Fotó Mravik Gusztáv
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
„Örülök, hogy nem olyan burokban, steril körülmények között nőttem fel, mint a mai gyerekek – mondja a FourFourTwo-nak Urbán Flórián, 40-szeres válogatott labdarúgó, midőn gyerekkori játszóterére vezérel bennünket. – Csodálatos gyerekkor volt az, nem cserélném el semmire. Édesanyám a Chinoin-gyárban dolgozott, ott is focizott, mindig mentem vele, így szívtam magamba a futball szeretetét. A nyári szünetekben reggeltől estig kinn játszottunk, nagymamán reggel kent nekem egy zsíros kenyeret, azt megsóztam, más kaja nem is kellett.”
Az 1968-os születésű Urbán nem csupán az Újpestben kezdte a pályafutását, de a napvilágot is a főváros IV. kerületében látta meg. A Tél utcában lakott a család, és a grund is az utcában volt, ahol a kis Flóri először bűvölte a gumilabdát. „Volt az utca közepe táján egy üres telek, ahol egy valamikori ház romjai álltak, ott játszottunk a fiúkkal – emlékezik Urbán, aki 2002-ben bajnok volt a Zalaegerszeggel, és egyebek mellett négy belga csapatban, köztük a Mechelenben is légióskodott.
– Volt ott kő, homok, gaz, minden, klasszikus grund, akár a Pál utcai fiúkat is forgathatták volna. Az egykori konyha falmaradványai kivehetők voltak, ott állítottuk fel a kapukat. Nem azért mondom, de én voltam a legügyesebb, rengeteg gólt szereztem, de sokszor álltam a kapuban is. Eleinte azért, mert akkoriban kilencéves kortól lehetett klubcsapathoz szerződni, és a nagyfiúk átvertek: azt mondták, ha beállok a kapuba, elintézik, hogy már korábban igazoljon az Újpest. Persze, nem intézték el… Egyébként nem volt bajom a védéssel – főleg, amikor homokbuckába lehetett vetődni –, el tudtam volna képzelni magamat kapusnak felnőttként is.”
Akkoriban a Tél utcában is nagy kincs volt a labda. Kevés olyan grund volt, amelyen egynél több gyereknek lett volna labdája. „Nálunk, akinek volt, az volt a legügyetlenebb, akit senki sem akart választani a csapatába. Ezen megsértődött, és hazament a labdájával együtt. Utána két alapszabályt tartottam be a csapatválasztásnál: velem legyen az, akinek labdája van, és az, akinek kulcsa van az utcai vízcsaphoz. Az utóbbi akkoriban élet-halál ura volt.”
Előfordult persze, hogy időnként nem akadtak társak a játékhoz, ilyenkor Flóri a saját udvarukon egy kissé domború falfelületre rugdosta a labdát, és a visszapattanót próbálta védeni. Egyszer azonban úgy tolta ki a labdát, hogy az kilazította az egyik tetőcserepet, amely a fejére esett, és nőtt azon egy nagy púp. „Apám nagyon begurult, és kettéhasította a drága kis barna gumilabdámat – idézi fel az édesbús emléket Urbán. – De aztán megbánta, és másnap vett nekem egy újat.”
A Tél utca ma is megvan Újpesten, de a régi házakat mind ledózerolták, teljesen újjáépült az a rész. Még Flóri gyerekkorában a család a közeli Berda József utcába költözött, ott pedig már egy ráccsal körbekerített betonketrecben focizott, de a Tél utcába mindig visszahúzta a szíve.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. júliusi lapszámában.)
