Francesco Totti-Paolo Condo: A kapitány

Szöveg Bodnár Zalán

Az FFT kultúrlap! Kételkedsz? Olvasd rendszeresen kritikáinkat, recenzióinkat a műalkotásokról, amelyekben egy a közös: a foci.

Már tavaly ősszel megjelent magyarul is Francesco Totti önéletrajza, de csak most mertem a kezembe venni. Totti elfogult és megszállott rajongójaként kicsit nehéz erre a késedelemre magyarázatot adni, minden bizonnyal tudat alatt attól tartottam, hogy a könyv valamelyest átrajzolja azt a bennem élő Totti-képet, amelyet oly gondosan és féltőn őrizgetek magamban. Továbbá oly sok rossz futballista- önéletrajzot olvastam az elmúlt években, hogy féltem attól is, a mű nem lesz méltó a Capitanóhoz. De csak kézbe vettem, és már néhány oldal után biztosan éreztem, hogy nem fogok csalódni, és most, hogy elolvastam, nyugodt szívvel kijelenthetem: brutálisan jó lett! Ahogy Totti eszményi irányító és vezér volt a pályán, úgy a Paolo Condóval közösen írt alkotása a futballista-önéletrajzok között tekinthető etalonnak.

Hogy mitől ilyen jó? Elsősorban attól, hogy teljesül az a két szükséges feltétel, hogy a könyv alanya őszinte és bepillantást enged olyan titkokba, amelyekbe senkinek sem lehetett betekintése, illetve a szerző magabiztosan vezeti a szöveget, remek stílusban ír Paolo Condo, és nem hagyja, hogy Totti elvesszen az idegesítő futballközhelyekben. Szerencsére Totti nem törekszik arra, hogy „politikailag korrekt” legyen, Fabio Capellótól Vincenzo Montellán át Luciano Spallettiig mindenkiről elmondja a jót és a rosszat egyaránt, és bár talán még ennyi év után sem túl etikus, rendre beavatja – és ezzel igencsak megtiszteli az olvasót – olyan kulisszatitkokba, hogy mikor és ki haragudott kire az öltözőben, ki kit sértett meg mivel, mi állt egyes esetek hátterében, és ezek nem csupán bővítik a Tottival, az AS Romával és az olasz válogatottal kapcsolatos ismereteinket, de érzékletesen árnyalja is az összképet, miközben igen kiváló korrajznak is.

És zseniálisak a sztorik, tényleg! Régóta küldetésemnek tekintem, hogy minden eszközzel terjesszem Magyarországon a Totti-kultuszt, mert idehaza még mindig túl sokan nem értik, hogyan lehet a Totti-hívekhez fogható módon, túláradó, már-már vallásos áhítattal imádni egy olyan futballistát, aki globális szinten olyan keveset nyert, hogy azt szinte össze sem lehet hasonlítani Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo dicsőséglistájával, és rengeteg történet van a kötetben, amely nagy segítségemre van ebben a misszióban. Csak egyet, a kedvencemet citálom most. Egy római börtönlátogatás során, amikor Totti motiváló előadásokat tartott a raboknak, észrevette, hogy egyikük szokatlanul viselkedik, majd, amikor a végén lehetőség nyílott a közös fotózásra, a cingár alak agresszívan mindenkit félrelökött az útból, hogy ő legyen az első. Amikor elkészült a kép, a futballsztár megkérdezte tőle, miért volt olyan sürgető neki a fényképezkedés, miután megmondta, addig marad, amíg mindenki sorra nem kerül. Ekkor derült ki, hogy a már évek óta bezárt rab egy hete szabadlábon lehetne már, és csak azért könyörögte ki a börtönigazgatónál, hogy maradhasson még, mert tudta, hogy soha többé nem lesz esélye a kapitány közelébe kerülnie, és amikor nem akarták neki engedélyezni a rabság meghosszabbítását, azzal fenyegetőzött, hogy az utcára kilépve az első embert kirabolja, hogy visszajöhessen, az pedig senkinek sem volna jó… És ilyen inspiráló sztoriból van vagy tíz a könyvben!

Aki pedig szórakozni akar, annak a Batman és Robin című, Totti és Antonio Cassano viharos barátságáról szóló fejezetet kötelező elolvasnia, mert aki eddig azt gondolta, Cassano igazi őrült, az még semmit sem tud róla…

A LEGJOBB SZÖVEGEK

„A klubelnöknek, Sensi úrnak súlyos egészségügyi problémái voltak, és a lábadozás ideje alatt mindennap megjelent Trigoriában, hogy elvégezze a rehabilitációs gyakorlatokat a gyógytornásszal. Egyszer a foglalkozás végén Sensi indult lezuhanyozni, amikor felbukkant Cassano, és viccesen megjegyezte: – Hová lesz a séta, vén trottyos? – Majdnem megpukkadt, úgy nevetett Sensi ezen az arcátlanságon. De az volt a baj Antonióval, hogy nemigen értette meg, hogy a bizalmasság egy kiváltság, amivel nem szabad visszaélni, és vannak határai. Mert néhány vereség után tébolyult szemekkel berontott az uszodába, és odakiáltott az elnök úrnak: – Vén zsugori, húzd elő a pénzed, és vegyél nekünk sztárokat! – Ezúttal Sensi egyáltalán nem találta viccesnek.”

(Marcello Lippi szövetségi kapitány Totti 2006-os februári lábtörése utáni műtétje másnapján a kórteremben) „Francesco, azért jöttem ide, hogy elmondjam, elviszlek a világbajnokságra, semmi ha, semmi de. Később bemegyek Mariani professzorhoz, hogy részleteiben is megismerjem a helyzetet, de bármit mondjon is, te eljössz a világbajnokságra, mert meg akarjuk nyerni, és ehhez szükségem van rád, harmincszázalékosan is.”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. decemberi számában.)