A szigetszentmiklósi Pizza Mundial olyan, mint az elvarázsolt kastély; aki ide belép, új dimenzióba kerül, egy olyan világba, ahol mások a távolságok, és az idő is megállt. A földszinten – a hely elnevezéséhez illően – finom pizzát fogyaszthat a megfáradt, Budafokról az M0-s hídon átruccant vándor, leöblítheti tonikkal vagy kólával, majd Becz András ügyvezető igazgató és Veress Gábor menedzser kalauzolásával alászállhat – no, nem Dante poklába, hanem a két alsó szinten kialakított mennyországba, a Hungaricum Gombfoci Háza Múzeumba.
A gombfoci mennyországába, az egyetlen magyar gombfocimúzeumba.
S mivel a gombfoci hungaricum, szinte biztos, hogy a földkerekség egyetlen gombfocimúzeumába.
„Ez holtbiztos – állítja Becz úr. – A gombfocit csak a Kárpát-medencében, illetve a világ azon területein művelik, ahol magyarok élnek.”
Bizonyos – nyilván téves – internetes források ugyan arról is említést tesznek, hogy a sportág egymástól függetlenül a történelmi Magyarországon és Brazíliában alakult ki, valamikor a XIX. és a XX. század fordulóján, de én Becz úrnak hiszek, aki szerint az asztali foci bölcsőjét egyértelműen mifelénk ringatták.
Jóllehet a ’60-as években, boldogult gyermekkoromban magam is műveltem ezt a – magyar fiúgyermek számára – megkerülhetetlen játékot, mára tökéletes laikussá silányultam, így hát felteszem a tökéletes hozzá nem értésemről tanúskodó kérdést. „Körömmel pöckölik a labdát, avagy pálcával?”
Becz úr elnézően elmosolyodik, majd jóságos fejmozdulat kíséretében közli, szinte megsimogatva a buksimat: „Mindkettővel”.
Odalent varázsvilágba toppanunk. A falakat mezek, sálak borítják, emitt Messi-, amott Fehér Miklós-ereklyék, természetesen mindegyik eredeti, bár nem feltétlenül attól származik, akinek a nevét viseli. Még Miklós portugál bajnoki aranyérme is látható, sajnos csak az, amelyet a Portóval érdemelt ki… Mivel a múzeum gazdái megrögzött Benfica-szurkolók – az e sorok írójával egyidős Becz úr lassan már félévszázada, 1966 óta –, hivatalos klubtagok (!), azaz sociók, így az sem véletlen, hogy a Fehér Miklós Terem nevét viselő helyiségben a leggazdagabb gyűjtemény – immár tíz éve. Miki halála óta minden évben emléktúrán vesznek részt Lisszabonban.
Ékesség a Legendák Labdája, amit Tóth II Józseftől (nemrégiben a múzeumban ünnepelte 85. születésnapját), az Aranycsapat egyetlen élő tagjától kezdve Nuno Gomesen át Júlio Césarig, megannyi híresség aláírt – no, nem feltétlenül úgy, hogy az illető elzarándokolt a szigetszentmiklósi Bajcsy-Zsilinszky útra, hanem világjáró klubtagok segítségével, akik magukkal vitték a labdát. Beczék amúgy rendszeresen járnak a Benfica meccseire, amint arról a falakat borító helyszíni fotók is tanúskodnak (az FFT legutóbbi számában be is számolt az idei útjukról).
Megakadok Hamar Pista aláírt mezénél, a 25-szörös válogatott csatár élete első válogatottsága alkalmával viselte ezt a dresszt, ebben rúgott két gólt az íreknek 1993. május 29-én Dublinban, a Landsdowne Roadon, amikor 4–2-re győztünk. S ki volt a szövetségi kapitány? Bizony, bizony, Puskás Öcsi bácsi! Hamar természetesen helybéli srác, a szomszédban, Tökölön született, és ott is vezetett le nem is olyan régen…
Közben bámulom a tárlókban kiállított több száz csodacsapatot, és amikor megpillantom az 1969-es BEK-győztes Milant (Cudicini – Anquiletti, Malatrasi, Schnellinger – Rosato, Trapattoni – Hamrin, Lodetti, Sormani, Rivera, Prati, ma is fejből fújom az összeállítást), kevés híján könnyek szöknek a szemembe. Az a bizonyos BEK-döntő a Bernabéuban, amelyen Nereo Rocco Milanja 4–1-re lelépte a Cruyffot, Hulshoffot, Surbiert, Keizert, Vaszovicsot felvonultató Ajaxot, serdülőkorom meghatározó élménye volt. S most karnyújtásnyi távolságból csodálhatom a sztárokat – oké, oké, gombok formájában, de a csont- és plasztikkorongok tetején ott virít a név és a fotó!!! Nem sok választ el attól, hogy autogramot kérjek egykori kedvencemtől, Gianni Riverától…
Közben megtudom, hogy az évszázad (mármint a huszadik) játékosát Szendrei Tibornak hívják, természetesen róla is láthatunk fotót a múzeumban. „Mi a gombfoci történelmét is feldolgozzuk, a kiállított csapatok szimbolizálják a históriát. Az évek során 3000 együttes »fordult meg« a tárlóinkban” – közli Becz, majd felemeli a mutatóujját: „Mi restaurálunk is!”
Veress Gábor hangjában enyhe szomorúsággal teszi hozzá, hogy a gombfoci fénykora az ’50-es, ’70-es évekre esett, az elektronikus játékok elterjedése szinte kiheverhetetlen csapást mért szeretett sportágára. „Sajnos, két generáció kiesett, de mostanság újból felvirágzóban van az asztali labdarúgás.”
Közben a háttérben kellemes muzsika hallható zenei aláfestésként, a Lakihegy Rádió szól – ha már lúd, legyen kövér, lokálpatriotizmus a javából. Van itt minden, mint a búcsúban, két gyönyörű, újszerű állapotba hozott 1938-as Zündapp, illetve 1937-es Victoria motorkerékpár csillog, villog a falak mentén. „Pöccintésre indulna mindkettő, vadonatúj autó árát adták volna mindkettőért, de ezeket nem adom semmi pénzért” – mondja Veress, és el is hiszem – szakasztott ilyen járgányon száguldott Sinkovits Imre A tizedes meg a többiek kezdő képsorain.
Legszívesebben beköltöznék fotós kollégámmal a múzeumba, de ez nyilvánvalóan lehetetlen. Így csak abban maradunk, hogy nem ez volt a FourFourTwo utolsó látogatása az asztali labdarúgás miklósi szentélyében.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. januári számában.)
