Szöveg Bodnár Zalán
A költői túlzás eszközeit igénybe véve, a futballnyelvben gyakran és előszeretettel nevezzük a legjobb labdarúgókat legendáknak vagy ikonoknak, pedig az előbbiek ugyebár a szentek életéhez kapcsolódó csodás események, míg az utóbbiak a görögkeleti vallás hagyományos szentképábrázolásai, liturgikus képei.
De hogy ez nem csupán nyelvi jelenség, azt bizonyítja David Diehl (jobbra), a Zürichben élő és alkotó svájci festőművész is, hiszen ő a képzőművészetben hívja segítségül az ikonfestészet eszközeit – a futballistákat ábrázoló alkotásain. Diego Maradonától Francesco Tottin, Raúl Gonzálezen, Gabriel Batistután, Zinédine Zidane-on át Andrea Pirlóig sok futballsztár glóriával a fején jelenik meg, az ikonok statikus beállításában (igaz, hogy az ortodox ikonfestészetben a még életben lévő szentek feje köré négyzet, és nem kör alakú glória dukált, de ezen lépjünk túl).
Már ötvenhárom játékost festett meg ebben a jellegzetes stílusban.
„A futballvilág úgy működik, úgy tölti meg az életünket nap mint nap, mintha egy párhuzamos univerzum lenne – mondja David Diehl a FourFourTwo magyar kiadásának. – Az életünk metaforája. A labdarúgásban minden benne van, ami jó vagy rossz az életünkben: öröm, szenvedés, harag, gyűlölet, extázis – és természetesen az imádat. Ebben az értelemben a futballsztárok olyanok, mint a szentek. A párhuzam nyilvánvaló: a nagy játékosokat gyakran futballisteneknek nevezik, a stadionokat katedrálisoknak, és így tovább. Úgy gondolom, ahogy a vallás egyre inkább veszíti el a jelentőségét az emberek életében, a természetes vallási igényeit az ember más területekre ruházza át, például a labdarúgókra.”
Bár van egy-két német (Günter Netzer, Gerd Müller) vagy holland (Ruud Gullit, Frank Rijkaard, Dennis Bergkamp) játékost ábrázoló képe is, mégis leginkább azoknak a futballkultúráknak a hőseit festi meg szívesen, amelyben a vallásosság a hétköznapokban is sokkal inkább jelen van. A legtöbb képén olasz, spanyol vagy dél-amerikai játékos látható. „Talán argentin labdarúgót festettem a legtöbbet – mondja lapunknak Diehl. – A kedvenc játékosom viszont a brazil Sócrates (balra) volt, a legjobban sikerült darabja az ikonos sorozatomnak pedig talán az Andrea Pirlót ábrázoló kép. De a Napoli-mezes Maradonára is nagyon büszke vagyok.”
Az ikonszéria darabjait olajjal festi 28×35 centiméteres fenyőfa panelekre. De több más, futballtémájú sorozata is van. Az egyiken a mozgás és testtartás tökéletességét „énekli meg” Enzo Francescoli (jobbra), Eusébio, George Best vagy Sandro Mazzola egy-egy emblematikus mozdulatának felidézésével. A culé című sorozatban a Barcelona történetének nagy játékosait ábrázolja, az egyik képen Kubala László látható (jobbra). De van sorozata például az Arsenalról is, vagy a Corinthians 1982-es csapatáról, amelynek kilenc tagja került már vászonra.
Nem tisztünk témákat adni David Diehlnek, hiszen szemmel láthatóan fantáziadús művészről van szó, de halkan megjegyezzük: az Aranycsapat tagjairól is szívesen látnánk egy sorozatot, már csak a közelmúltban megnyitott Aranycsapat-emlékév apropóján is. Meggyőződésünk, hogy hálás téma lenne, és egyébként is: 1954 óta ennyivel tartozik Svájc a magyar futballnak…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. augusztusi lapszámában.)
