Magyar-zsidó futballzsenik

 

Aligha tudatos, de már az is ószövetségi motívum, hogy a cet gyomrában időznek e kiállítás hősei, vagyis a Duna-parti Bálnában nyílt meg a minap – és még augusztusban is látható – a magyar-zsidó futballnagyságoknak emléket állító kiállítás, amelynek apropóját a holokauszt-emlékév, 1945 hetvenedik évfordulója adta, de amely jobbára nem a holokausztról, nem csak és nem kimondottan a náci terrornak áldozatul esett egyéniségekről szól.

Mégis hadd fogalmazzunk meg két súlyos állítást, amelyek kimondásával talán nem általánosan ismert tényeket ismétlünk, sőt talán önök is velünk együtt csodálkoznak rá két, szerintünk döbbenetes következtetésre, amelyeket a Futballmágusok és labdazsonglőrök itthon és a nagyvilágban – Magyar-zsidó labdarúgók, edzők és az elit futball című kiállítás nyomán vontunk le. Amikor ugyanis azt mondjuk (hasonlót állít a kiállítás műsorfüzetében a tárlat két szellemi atyja, dr. Szegedi Péter és dr. Andreides Gábor), hogy a magyar futball azért volt és maradt olyannyira Budapest-centrikus, mert a foci kezdetben városias, polgári (értsd: nagyrészt zsidó) ügy volt és sok pesti zsidó (is) vitte sikerre a magyar futballt, akkor kimondunk ugyan egy részigazságot, de elfedünk vele két szívsajdító felfedezést. Az egyik, hogy voltak itt még nagy futballvárosok, csak éppen ezek Trianon után csehszlovák, jugoszláv, román, majd szovjet futballfellegvárak lettek. Vagyis amikor azt mondjuk, hogy a Magyar Királyság megcsonkítása iszonyatos kulturális, gazdasági, közlekedési, ipari trauma volt, akkor ne felejtkezzünk el egyetemeink, gyáraink, színházaink, pályaudvaraink elvesztése mellett az éppen csak megalakuló és kibontakozó nagyszerű futballklubjaink (velük játékosok, edzők, vezetők, szurkolók, újságírók) elveszítéséről sem. Más országok igen sikeres futballkultúrája szökött szárba Pozsonyban, Munkácson, Zágrábban, Kolozsváron, Kassán, Temesváron és így tovább. Engedjék hát meg, hogy Irapuato, Marseille, Bern mellett Versailles-t is a magyar futball vesztőhelyei közé soroljam.

A másik rettenetes felismerés, hogy ha a zsidók olyan jelentős szerepet játszottak a dunai futballkultúra kialakításában és elterjesztésében, amilyenről éppen ez a kiállítás tanúskodik, és a második világháborúban kiirtották a vidéki magyar zsidóságot, akkor jelentős részben ennek a nagy kultúrának a letéteményeseivel (is) végeztek, jobb esetben elüldözték őket. És mi azon csodálkozunk, hogy Trianon és Auschwitz kettős sokkja után évtizedekig a hatvanas évek Győrje volt az egyetlen vidéki magyar bajnokcsapat?! Hogy Nyugat-Európa két (másként, de hasonló mértékben) talán legbefolyásosabb futballmenedzsere két vidéki magyar zsidó, a győri Östreicher Emil és a hajdúsági Solti Dezső volt? Hogy az Ajax és a francia futball korszakos edzőzsenije, Kovács István kolozsvári kikeresztelkedett zsidó családból származott? Hogy Izrael későbbi világsztár FIFA-játékvezetője és JB-elnöke, Abraham Klein családját Temesvárról hurcolták el? Hogy az ausztrál A-League megteremtője, a futballszövetség jelenlegi elnöke, Frank Löwy felvidéki magyar zsidóként csatlakozott Izrael megalapítóihoz, majd lett Ausztrália egyik leggazdagabb futballőrültje? Hogy a legendás riporter, MLSZ- és FIFA-vezető Szepesi (Friedländer) György szepesváraljai illetőségű édesapját is a nácik vagonírozták be, és ölték meg? És a sort hosszan lehet és kell is folytatni.

Tetézi ugyanis a bajt, hogy minderre most, egy ilyen kiállítás kapcsán kell rácsodálkoznunk, hetven meg csaknem száz évvel a máig kibeszéletlen traumák után, hiszen Trianon és Auschwitz esetében is még szörnyűbbé teszi a történteket, hogy nem dolgozhattuk fel, nem tárgyalhattuk ki a fájdalmunkat, a veszteségünket: a nácik által kivégzett vagy meghurcolt, amúgy csodaklubokat építő nagytőkés futballvezető (mint Brüll Alfréd vagy Aschner Lipót) vagy emigráns szakember éppen úgy kellemetlen, letagadni való rokon lett a kommunista hatalomátvétel után, mint a határon túli magyar sportoló. Igen, ez egy futballmagazin, a fociról kellene írni, Braun „Csibi”, Molnár György zsenialitásáról, Guttmann Béla legendás egyéniségéről, és kell is, de ahhoz, hogy megértsük a magyar labdarúgás drámai történetét, a magyar történelem drámáját kell megértenünk.

Ezért ne higgyük el soha a jól hangzó fanyalgást: azért nincs magyar futball, mert még mindig a múltba révedünk. Ellenkezőleg, azért nincs, mert még a saját múltunkat sem dolgoztuk fel, értettük, tanultuk meg. Külföldön írnak könyveket az olasz futball egyik legnagyobb edzőegyéniségéről, a haláltáborba hurcolt Weisz Árpádról, a Grande Torinóval lezuhant nagyváradi Egri (Erbstein) Ernőről, míg a mi félművelt megmondóembereink továbbra is megfosztanának bennünket a saját múltunktól, amely amúgy gyökere, törzse az európai futballnak is. Szerencsére mindez már nem a megszállott sporttörténészek magánügye, jó, hogy segítette, megrendezte a kiállítást a Mazsike (Magyar Zsidó Kulturális Egyesület), az MTK, hogy ennek a kiállításnak is köszönhetően egyre többet írnak, beszélnek olyan egyéniségekről, mint a brazil joga bonito atyjaként tisztelt Kürschner Izidor, a Real Madriddal először (!) spanyol bajnok Hertzka Lipót vagy akár a nagyszerű Hajós (eredetileg szintén Guttmann) Alfréd, aki nemcsak úszó, építészmérnök és az első magyar olimpiai bajnok volt, de válogatott futballista, szövetségi kapitány és nemzetközi futballbíró is. Köszönjük a személyes kalauzolást a fiktív zsidóválogatott világhírű tagjai között az egyik alkotónak, dr. Szegedi Péternek, és a kiállítás nyomán mi is csatlakozunk a még mindig hallatlan eredményekkel kecsegtető kutatáshoz, és persze az eredmények publikálásában is számíthatnak az FFT-re a kutatók és az olvasók egyaránt. A Bálna gyomrában érett meg bennünk az elhatározás…
Szöllősi György

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. szeptemberi számában.)