Fotók Lengyel Intézet
Az idei oroszországi világbajnokság keltette futballeufóriát kihasználva, a budapesti Lengyel Intézet hiánypótló kiállítást nyitott meg Sportszeletek – A lengyel–magyar sportpárbajok 100 éve címmel, miután a rendkívül gazdag magyar–lengyel történelmi kapcsolatok egy kevéssé ismert, mostohán elhanyagolt fejezete a sport. Citálhatnánk most a példákat az első magyarországi hivatásos birkózóedzőtől, a lengyel Władysław Pytlasińskitól a síugróbajnok Stanisław Marusarzon át a lengyel vívást megteremtő Kevey Jánosig, hitvallásunknak megfelelően mi mégis inkább a futballra fókuszálnánk.
Már csak azért is, mert a tárlat 22 tablójának csaknem a fele nagy örömünkre a leggyönyörűbb játékkal foglalkozik.
„Nem véletlenül, hiszen a lengyelországi futballt lényegében a magyar edzők teremtették meg – avat be minket Mitrovits Miklós történész, polonista, az ekstraklasa.hu futballhonlap főszerkesztője. – Már az első világháború után, 1918-ban is a magyarok tették le az alapokat Lengyelországban, Pozsonyi Imre volt a lengyel válogatott első szövetségi kapitánya, első meccsét épp Budapesten játszotta a csapat, és Pozsonyi közben a Cracovia trénere is volt, amellyel 1921-ben megnyerte az első lengyel bajnokságot is.”
Kimeríthetetlen a tárház: Schlosser Imre 1924-ben például úgy lett a Wisla Kraków edzője, hogy közben idehaza még játszott; az itthon alig-alig ismert Steiner János meghonosította a baráti országban az Aranycsapat játékstílusát és még érvényes rekordot jelent, hogy három különböző csapattal volt bajnok; Kalocsay Géza 1970-ben KEK-döntőbe vezette a Górnik Zabrzét, és a lengyelek máig esküdnek rá, hogy ha a bécsi döntő előtt nem kellett volna magánéleti okok miatt távoznia a kispadról, vele megverték volna a Manchester Cityt is. Elképesztő, de tény: 15 magyar edző nyert lengyel bajnoki címet, ellenünk játszotta a legtöbb (32) meccsét a lengyel válogatott, és tétmeccsen az 1972-es müncheni olimpiai döntőig nem tudtak minket legyőzni. Aztán 1973-ban Kontha Károly még bajnok lett odaát, azóta viszont nem is szerepelt magyar edző az Ekstraklasában, és miközben mi csúsztunk egyre mélyebbre, a lengyel válogatott 1974-ben és 1982-ben is vb-bronzérmes lett…
A kiállításon külön tablója van az Aranycsapatnak, amely etalon lett Lengyelországban is, mivel Puskásék többször is felléptek lengyel földön (általában kiosztva öt-hat gólt), és miközben például a Real Madrid sikerei arrafelé csak személyes élmény nélküli legendák lehettek, az Aranycsapatot a saját szemükkel láthatták is, és nagy erőkkel szurkoltak is neki az 1954-es vb-n. Szintén külön tablója van három történelmi meccsnek, egy 1958-as és egy 1966-os találkozónak, továbbá a már említett müncheni olimpiai döntőnek. Az előbbi kettőt feldolgozza egy remek dokumentumfilm is, a kiállítás megnyitóján is bemutatott A néma visszhang, Mitrovits Miklós és Tóth Gábor alkotása. 1958-ban két nappal Nagy Imre és mártírtársai kivégzése után utazott barátságos meccseket játszani Lengyelországba a Honvéd, és a szocialista táborban példátlan módon a tizenötezres közönség spontán kiharcolt egy néma tiszteletadást a budapesti forradalmár hősök emlékének; 1966-ban a lengyel kommunista párt pedig a magyar válogatottat használta „a lelkekért zajló harcban” a kereszténység felvételének millenniumát ünneplő lengyel katolikus egyház ellen, épp a nagy zarándoklat napjára szervezték a meccset, ahová százezer ember kiment, a közalkalmazottaknak kötelező is volt.
Vagyis minden azért nem volt jobb régen.
Bodnár Zalán
A kiállítás szeptember 14-ig tekinthető meg a Nagymező u. 15. szám alatt hétfőtől csütörtökig 9 és 20, pénteken 9 és 17 óra között.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. augusztusi számában.)
